„Persze szakértő arcot vágtunk, nyilván nem akartuk a túrát már azon elbukni, hogy nem adják oda nekünk a terepjárót.”

Palatitz Péter

„Tizenöt évig kerestük a kék vércsék éjszakázóhelyeit Afrika déli részén. Az egyik túránk úgy kezdődött ott, hogy béreltük egy pickup terepjárót, szuperül felszerelt autót, de kiszúrtuk, hogy nincs kivezetve a kipufogó a motortérből, így ha vízben megyünk, nem tud levegőhöz jutni a motor. Az esős évszak közepén jártunk, és amikor átadták a kocsit, az volt az első kérdés: „Are you confident in deep water driving?” Vagyis: „Hogy áll a mélyvízi vezetéssel?” Mi persze szakértő arcot vágtunk, nem akartuk a túrát már azon elbukni, hogy nem adják oda a terepjárót. Az első két-három pocsolyánál még megálltunk, és bottal beleszurkáltunk a vízbe, hogy milyen mély lehet, de aztán eldöntöttük: majd jól felgyorsítunk, és nagy gázzal ráúszunk a vízre, mert így jó ideig kitart a lendület. Volt azért jó száz méter hosszú pocsolya is, amin át kellett menni, de amikor az autó nagyon lelassult – vissza hármasba, és satugáz! Egész jól belejöttünk. No, és akkor eljutottunk a Sioma Ngwezi Nemzeti Parkba Zambia nyugati részén. Az ottaniak rettentően meglepődtek; szerintem légyhessegetéssel töltötték a napot októbertől májusig, az esős évszakban nem megy oda turista. Felfogadtuk Rikit, a helyi vezetőt, és mondtuk neki: irány a Chibwe mocsár, mert két vércsénk, a Bükki Nemzeti Parkból származó Virág és Hárpia ott éjszakázott, onnan küldött az adójuk jeleket. Riki nagyot nézett: hát, ilyenkor nemigen vannak ott utak, legfeljebb irányok. Amikor odaértünk, rögtön jött egy hosszabb vizes élőhely, mi meg már rutinból: hármas és satugáz! Csakhogy ez a mocsár ragaszkodóbb volt a többinél, így elakadtunk. Magasan állt a víz a kocsi körül, az ablakokon kellett kimászni. Láttunk ugyan nem messze egy kisebb erdőfoltot, csak hát Afrikában vannak bizonyos szabályok: állóvízben nem fürdesz a bilharzia miatt, alkonyatkor befújod magad szúnyogriasztóval vagy szúnyogháló alá bújsz a malária miatt, és a cecelégycsípés sem szimpatikus kilátás. Mi gyorsan feladtuk ezeket az elveket, mert lehetett látni, hogy másként nem jutunk előre. Elmentünk fát gyűjteni, és próbáltunk a teljesen víz alatt lévő kerekek alá tenni annyit, hogy kiemeljük a kipufogót, aztán ezt gyorsan feladtuk, és akkor átváltott a dolog medencepartiba. Mert hát ha bajba jutsz, arra kell koncentrálni, hogy egyszer majd milyen jó lesz az egészet elmesélni, és először is kezelni kell a frusztrációt. Na, azt mi a magunkkal vitt whisky és babkonzerv kombójával meg ciderrel kezeltük. Ez meg is hozta a megoldást, mert eszünkbe jutott, hogy hiszen van nálunk műholdas telefon, csak addig senkinek sem ködlött föl, hogy akár segítséget is kérhetnénk. No, akkor felhívtuk a légyhessegető kollégákat, és ők egy nagy, katonai típusú járművel bejöttek értünk, és pillanatok alatt kihúzták az autónkat 20 liter gázolaj áráért. Hát ez volt az egyik vicces elakadásunk, de szép emlékek fűznek hozzá, nagyon jól éreztük magunkat ott, a mocsár közepén.”

„Az összkerékhajtású autónk kölcsönautó, egy privát szponzorunktól kapjuk minden évben, kifejezetten az ásatás idejére.”

Ősi Attila

„Tele tankkal érkezik a kocsi traileren, és mi a dinólelőhelyen, de csak ott, terepi járműként használhatjuk. Azon túl, hogy az ásatás összes eszközét, tehát töméntelen kalapácsot, csákányt, feszítővasakat és sátrakat szállít, ez az autó hozza fel a visszaúton a lelőhelyről a leleteket. A 2024-es ásatás végén, az utolsó napok egyikén, már azok után, hogy ti a Skoda Kodiaqkal itt jártatok, az egyik résztvevő, egy tanár szakos leányzó fölfedezett egy csontleletet – mint kiderült, a tizenharmadik páncélosdinoszaurusz-csontvázunkat, pontosabban annak nagy, egybefüggő részét, a medencéjét. Amennyire lehetett, körbetisztítottuk a fosszíliát, megnéztük, hol vannak a szélei, nem folytatódik-e esetleg csigolyákban is. Az egészet darabokban nem lehetett már kivenni, se idő, se technika nem volt hozzá, úgyhogy egyben kellett kiemelnünk az alatta levő kőzetággyal együtt. Végül is körbeástuk, becsomagoltuk, aztán purhab ágyba tettük az egész kőgombát. Miután a purhab megkötött, ledöntöttük a kőgombát a tönkjéről, és átfordítottuk a túloldalára. Az 5-10 centi vastagságban megkeményedett purhab védte a csont felületét, a purhab és a csont közé helyezett fóliaréteg pedig szavatolta, hogy a csontokat tisztán láthatjuk majd, menni fog a laborban a preparálás. Ezután következett a neheze. A kőgombát hárman döntöttük le a tönkjéről, mert volt vagy 200-250 kiló, és nagy keservesen felvonszoltuk a lelőhely legmélyebb részéről oda, ahova a terepjáróval egyáltalán le lehetett jutni. Legelőször utat kellett csinálnunk; az utolsó napunkon hajnali 5-kor öten nekiálltunk, letisztítottuk a lelőhelyre levezető utat úgy, hogy a terepjáróval lemehessünk odáig. Ott meg lehetett fordulni, és harmadszorra sikerült nagy nehezen beemelnünk a mit mondjak, jó méterszer méteres purhab tömböt. És aztán az autóval még ki is kellett jönni, az megint csak nem volt egyszerű mutatvány, mert elég meredek volt a terep, de végül többszöri nekifutásra, nagy nehezen fölkecmergett az autó összkerékkel, minden erejét beleadva a bánya peremére, és aztán a táborhoz, ahol átraktuk a tömböt egy másik autóba, és fölvittük Budapestre, az Eötvös Loránd Tudományegyetem preparálólaborjába. A preparálás már folyamatban van, de még nem végeztünk. Ez ilyenkor sok-sok hétnyi munka.”

„Beszéltem is hozzájuk, hallották a hangomat, így megnyugodtak, hogy igen, ezt az autót ismerjük, és ezt az embert is ismerjük, és egyre közelebb jöttek.”

Ozogány Katalin

„Megszokták már a przewalski-lovak a terepjárónk hangját, és ez jó, különösen ködben nagyon jó, mert ők maguk jönnek sokszor oda, annyira megszokták, már megismerik a hangját, és jönnek, hogy hú, ez ismerős, akkor ezek szerint biztonságos, és szinte körbeveszik az autót, ami nagyon jó dolog, főképpen ködben, mert olyankor szinte nem is lehet máshogy megtalálni őket. Egyszer annyira tejködös volt az idő, hogy fogalmam nem volt, hol lehetnek
a lovak, hallottam ugyan némi kis patadobogást az egyik irányból, el is indultam arrafelé, a dobogás meg egyre hangosabb lett, nagyszerű, gondoltam, ezek szerint jó irányba megyek. Gurulok tovább, hallom a patadobogást elölről is meg hátulról is, mindenhol dobogtak a paták körülöttem. De látni nem láttam sehol lovat. Ilyenkor a köd még jobban viszi, fölerősíti a hangokat, de mondom, egyetlen lovat sem láttam. Na, akkor megálltam, és kiszálltam a kocsiból. Hallgatóztam, hogy hol lehetnek a lovak, mögöttem-e vagy előttem. És akkor egyszerre, hirtelen kezdtek kirajzolódni a körvonalak, ahogy a lovak egyre közeledtek az autóhoz. Persze beszéltem is hozzájuk, hallották a hangomat, így megnyugodtak, hogy igen, ezt az autót ismerjük, és ezt az embert is ismerjük, és egyre közelebb jöttek. És annyira fáradtak voltak már, hogy ott, körülöttem leheveredtek. Alighanem egész éjszaka mozogtak meg futkároztak meg ijedeztek, és akkor körbevettek engem, és lefeküdtek szépen. Egészen addig, amíg a köd fel nem szállt, ott ejtőztek körülöttem. A Nap közben felkelt, rózsaszínűre festette a ködöt. Gyönyörű hajnal volt, varázslatos érzés és varázslatos látvány.”

„Még nekünk sincs is igazán szükségünk kivételes terepképességű autóra meg terepgumira. csak a traktoros telefonszámát kell tudnunk, ha kell, ő kihúz a bajból.”

Halpern Bálint

„Terepautós sztorink, az akad bőven. Például, amikor 2009-ben a Krím félszigeten, az Azovi-tenger partján, az Azov–Szivas Nemzeti Parkban meglátogattuk az ukrán sztyeppi viperákat. Akkor éppen egy papírjai szerint elefántszürke, de valójában fekete, jó nagy terepjáróm volt, többször is megállítottak az ukrán rendőrök, bűnözőnek néztek… A parkbeli ukrán kollégák instrukciói alapján mentünk, amerre mentünk. Az Azovi-tenger olyan, mint valami sós mocsárvidék. Akkor éppen alacsony volt a vízszint, a szigetek között is sós lapályok húzódtak, ránézésre le voltak teljesen száradva, így azt gondoltam, a szélük kemény, ott el lehet menni. Volt gát, de azon éppen hogy elfért egy autó, és jól látszott, hogy a gát anyagát helyenként már kiette az idő. Valameddig elmehetünk rajta, gondoltam, de mi van, ha egy ponton nem jutunk tovább? Este hétkor – fogalmam sem volt, hol és merre –, úgy döntöttem, hogy lemegyünk a gát mellett a sós mocsár szélére, mert ott a felső talajréteg biztosan kemény, és ott, mint a tengerparti fövenyen, szépen végigautózunk. Lendületből nekimentem – és egyből éreztem, hogy ami szilárdnak tűnt, csak a legteteje, alatta ott a cupák – szoloncsáknak hívják ezt a talajtípust. Mentem vagy 30 métert, hogy valahogy kivergődjek, de csak még jobban elsüllyedtem, és végül elakadtam. Nem volt semmilyen fás vegetáció a közelben, így nem volt mit a kerekek alá dugdosni – de szerencsénk volt, valami okból lapos habkövek mosódtak ki a partra, és azokból kis ösvényt tudtunk építeni a kerekek alá, így vissza tudtam tolatni, és kijutottunk a szorult helyzetből. A közelben nem volt élő ember, nem volt esély rá, hogy valami munkagépet hívjunk, sőt térerő sem volt, és este hétkor jött a szúnyogóra, rá kellett jönnünk, hogy a nemzeti park nevében a Szivas több értelemben is sokatmondó szó…”