Balogh Boglárka

A marokkóiak nagyon szeretnek enni és etetni is, konyhájuk pedig bővelkedik a különlegességekben.

A marokkói Sefsávenben (Chefchaouen) az a legenda járja, hogy a sötétség leple alatt a helyi asszonyok párban összeállnak, hogy titokban újra kékre fessék az utcákat és a házakat, így tartva fenn azt a nagyjából ötszáz éves hagyományt, amely a város hírnevét adta, és amely látogatók tízezreit csalogatja évente a csak Kék Gyöngyként emlegetett különleges település falai közé.

Bár a marokkói bőripar a 16. század óta virágzik, és a divatvilág egyik legnépszerűbb kiegészítőjét adja, ám azt már kevesen tudják, hogy a feldolgozás és varrás lépései szinte semmit sem változtak, a cserzővargák ma is mindent kézzel készítenek.

A Magas-Atlasz mélyén, a Marrákesből a Szaharába vezető utak egyike a Todra-szurdokon át vezet.

A világ egyik leghíresebb erődítménye ez az apró sivatagi település Marokkóban, ahol a Gladiátor egyes jelenetei mellett a Trónok harca forgatásai is zajlottak.

Marrákestől valamivel több mint 50 kilométerre délre, a hófödte Magas-Atlasz csúcsainak árnyékában jóval hűvösebb a június. Az Ourika-völgy a városiak és a turisták tökéletes nyári menedéke, ahol a beköszöntő hőséget a vízesések valamelyikében vészelheti át az utazó.

Marokkó szívében, az Atlasz-hegység lábánál fekszik az egykori iszlám főváros, Marrákes. Évente tízmillió turista látogatja, az ország mágikus kulturális központja, amely ma a berber, az arab, az afrikai és a francia hagyományok UNESCO által is elismert olvasztótégelye.

Az ezeréves hagyomány, amely az egyiptomi varázslóktól és gyógyítóktól ered ma már erősen vitatott turistalátványossággá lett Marrákes UNESCO Világörökséghez tartozó terén.

Tizennégy éve járom a világ fejlődő országait, nem egyszer találkoztam már sült rovarokkal, szinte fel sem tűnnek, bár Kambodzsában a phnompeni királyi palota előtti téren felhalmozott tenyérnyi tarantulán azért én is megrökönyödtem.