Johannesburg utcáin

Nem akarom elhinni, hogy nem csak a Dél-afrikai Köztársaság, de a világ egyik legveszélyesebb városába érkeztem. Fekete sofőrök fehér munkáltatóikat fuvarozzák, s bár mögöttük látom a nemrég felhúzott felhőkarcolókat, amik a belváros képét az utóbbi évtizedekben teljesen átrajzolták, a felszín alatt az apartheid eltörlése óta, szinte semmi sem változott.

Johannesburg  vagy Jo’burg, ahogy itt mindenki nevezi egyike a Föld 40 legnagyobb metropoliszának, s Afrika egyetlen, hivatalosan is elismert világvárosa, ami a múlt századi aranyláznak köszönhette születését. 1886-ban találtak itt először nemesfémet, ami a világ összes terültéről vonzotta a meggazdagodni vágyókat, majd három év múlva már a régió legnagyobb városává, mára pedig egy 5 és félmilliós metropolisszá nőtte ki magát.

Newtown – Johannesburg egyik külvárosa

Johannesburgtól mindenhol óva intenek, a városról hajmeresztő történeteket mesélnek, aminek nagy része sajnos igaz. A közbiztonság a 90-es évek elején, az apartheid megszűnése után drámaian romlani kezdett, akkor, amikor a szegregációs törvény hatályon kívül helyezésével feketék százezrei költöztek a belvárosba. A bűnözés a külvárosokban addig sem volt ismeretlen, de ez más lett, sokkal brutálisabb formát öltött.

Bár Mandela a békés együttélés politikáját hirdette, az addigi fehér – és üzleti negyedekbe való betörések, és az utcákon megjelenő erőszak merőben új helyzetet teremtettek, ami az ezredforduló végére szó szerint tarthatatlanná vált. Ekkorra már a felhőkarcolókkal tűzdelt belvárosból egymás után vonultak ki a nagy nemzetközi cégek a biztonságosabb északi városrészekbe, de a végső lökést a tőzsde átköltözése adta.

A helyzet ugyan azóta sokat javult, ráadásul a közvetlen belvárosra az elmúlt 10 évben több, mint egymilliárd dollárt költöttek, aminek köszönhetően a terek ma már teljesen be vannak kamerázva, ennek ellenére nem ajánlott sem a tömegközlekedés, sem pedig a mellékutcákon való sétálgatás, még nappal sem. Szerencsére nem egyedül utazom, így útitársammal megegyezünk, hogy a helyi buszok kockáztatása helyett az autóbérlést választjuk.

A város egy nyugodt részén foglaltunk szállást, alig tizenöt percre a reptértől, és húsz percre a belvárostól. Kibámulok az ablakon, ahogy elgurulunk a csillogó felhőkarcolók előtt. Az egyik mellékutcában hajléktalanok fekszenek, és a zenét üvöltető, térdeiket csapkodva vihogó suhancok nejlonzacskókat égetnek. Mikor meglátnak minket, abbahagyják a nevetést, és karba tett kézzel kihívóan felénk fordulnak.

Végigautózva az apartmanunk felé vezető úton amerre nézek, minden egyes házat három méteres elektromos kerítéssel, kamerával, szögesdróttal, és riasztóval védenek meg, ráadásul a legtöbbön ugyan az a felirat áll „Armed response” vagyis azonnali lövés betolakodás esetén. A belvárost elhagyva minden kihalt, fehér embert gyalogosan egyáltalán nem látni az utakon.

A helyiek egybehangzó véleménye szerint csak az autóban, a bevásárlóközpontokban – van is belőlük vagy száz – meg a házban érzi az ember biztonságban magát, bár az elsőre ez sem igaz, mert a piros lámpáknál való fegyveres támadások, és autólopások a normális, mindennapi élet részei közé tartoznak.

Az apartheid megszűnésével papíron a feketék egyenrangú állampolgárok lettek, az átmenet egyáltalán nem zajlik zökkenőmentes. A terepjárókat – néhány kivétellel – a mai napig a búrok leszármazottai vezetik, míg a boltokban eladóként, biztonsági őrként, takarítóként, fodrászként csak feketéket látni. Hiába szűnt meg tehát a faji elkülönítés mint rendszer, a húsz év alatt a gazdasági különbségeket nem sikerült felszámolni. Ráadásul felnőtt egy generáció, úgy, hogy a család férfi tagjait gyakorlatilag soha nem látta, mert azok jobbára börtönben ülnek, vagy a bűnözés áldozatai lettek. Ezek a fiatalok a bőrszínük miatt elnyomásnak, az alacsony iskolázottságnak, az egymás közötti versengésnek, és az ötven százalékos munkanélküliség miatt pedig maguk is piti tolvajok, később kemény bűnözők lesznek. Hivatalos adatok szerint ma a Dél-afrikai Köztársaságban élők aránya: 80 % fekete, 10 % vegyes, 10 % fehér, de a városban járva-kelve az ember azt hinné, hogy ez az arány a feketék javára jóval több.

Mikor megérkezünk házigazdánk, a 32 éves webdizájner Gareth házába, aki maga is nem egy országban élt már, mentegetőzéssel kezdi: „Ne haragudjatok, ma egész nap nincs áram, reggelre ellopták a vezetékeket az út felénk eső oldalán. A héten ez már a második eset. De nem kell aggódni, azért nem mindig ilyen rossz itt a helyzet, általában nem tépik ki az ember kezéből a táskát, nem szakítják le a nők nyakáról az aranyláncot, nem szögeznek kést az ember torkának, vagy pisztolyt a fejének. A piros lámpáknál viszont tényleg vigyázzatok, a fegyveres autólopásban világelsők vagyunk.”
Először azt hiszem, csak viccel, mert szinte büszkén mondja az utolsó mondatot, de míg bezárja utánunk a kaput, hozzáteszi: „A nagyobb bevásárlóközpontok és forgalmasabb helyek parkolóiban nyugodtan otthagyhatjátok az autót, ott vannak az őrök, adtok nekik 2-3 randot és nem lesz semmi baj.”

Aznap már nem megyünk sehova, mert sötétedés után csendes lepel borul a városra, ahol eltűnnek az emberek, megszűnik az élet az utcán, egyedül a biztonsági kamerák villognak, a házőrzők ugatnak, én pedig éjszaka a plafont bámulva azon gondolkodom, hogyan lehet ilyen paranoiában élni.

Másnap reggel még fekszem az ágyban és hallgatom a korai madarak csiripelését. Olyan sokan vannak, és olyan tarka dallamot játszanak, mintha egy erdő közepén lennék.  A berácsozott ablakomon át is látom, ahogy sárga hasukkal egyik ágról a másikra ugrálnak, és egymást kergetik. Minden olyan álmosan békés, mintha nem is Jo’burgban lennék. Kintről kulcscsörgés hallatszik.

Gareth színes bőrű takarítónője érkezett meg a szintén fekete kertésszel, hogy úgy, mint itt szinte minden fehér háztartásban, nekilássanak az aznapi munkának. Mi csendben megreggelizünk, majd autóba ülünk, és elindulunk, hogy felfedezzük a várost.  Mielőtt elbúcsúzunk Gareth-től, nevetve még utánunk kiabálja: „Ha olyan helyre mentek, ahol testőr kell, szóljatok, van egy-két jól fejlett kongoléz barátom.”

Felkanyarodva a főutcára a zebra mindkét oldalán virágot áruló fekete fiatalok állnak. Sodródunk a reggeli forgalommal, majd mikor a piros lámpánál megállunk, portékáikat kínálva mindannyian az autókhoz lépnek, én pedig akaratlanul is azt figyelem, melyik rózsa alól bújik majd elő egy fegyver. Elég felvételt láttam, hogy tudjam, milyen gyorsan, és a többi közlekedő számára milyen részvéttelenül zajlik az egész autólopás. Persze érthető, egy fegyverrel felszerelkezett több tagú csoporttal senki nem fog leállni vitatkozni. Manapság az ide látogató turistákat legtöbbször egy fekete túravezető kíséri, de ahogy később megtudom, erre szakosodott komplett cégek is rendelkezésre állnak.

Az apartheid múzeum megtekintése után autónkat az egyik bevásárlóközpont őrzött parkolójában hagyjuk. Átvágva a pláza éttermi részén, az asztaloknál a társadalmi elkülönülés tökéletes példáját látom. A gyorséttermek vendégei csak feketék, míg a velük szemben elterülő vízpermetes, elegáns helyeké 9O százalékban fehérek. Kilépve a nyugodt, modern városi negyedbe, mintha nem is Johannesburgban járnék. Vidám helyiek tekernek el mellettem, az egyik afrikai festményeket áruló  galéria előtti padon divatos fekete nő igazítja meg a sminkjét, mikor elhaladunk előtte, kedvesen felénk biccent. A kameráknak hála ezek az utcák gyalog nagyon egyszerűen bejárhatóak, a trendi, dél-afrikai ízlésvilágot bemutató ékszer- és divat üzletek mellett itt található az indiai portékákat forgalmazó Orientál pláza és az Afrika Múzeum is. Az olyan kerületekbe pedig, mint a Hillbrow, ami a szívébe állított Ponte City felhőkarcolóval valaha  Johannesburg legszínesebb és legpezsgőbb negyede volt, egyszerűen nem megyünk be. Kár, mert ebben a városrészben, amit a ’7O-es években eredetileg csak fehérek lakhattak, engedélyezték először az apartheid idején azt, hogy a feketék és a fehérek együtt élhessenek. Ennek köszönhetően aztán felvilágosult, haladó atmoszférája lett még a legsötétebb időkben is. Sajnos később, a ’9O-es években mint legelső vegyes zóna, az Afrika más országaiból érkező szerencsét próbálók és az illegális bevándorlók első számú célpontjává vált, a bűnözés drasztikus emelkedésével a szimbolikus felhőkarcoló eredeti lakói végleg elmenekültek, hogy helyükre, beindítva az ún. rothadási folyamatot, drogkereskedők és prostituáltak költözzenek, teljesen lepusztítva Ponte Cityt.

Igazságtalan lenne azt mondani, hogy aki teheti, ne menjen Johannesburgba, mert a művészi graffitikkel tarkított városi kavalkádban mindenki talál magának valót: gyönyörű botanikus kertet, oroszlánparkot, divatos üzleteket, nemzetiségenként elkülönülő éttermeket, színházat, luxusutazóknak hermetikusan elzárt, európai nagyvárosi életet idéző dzsakuzzis hoteleket, kézműves piacokat, akik pedig a város egy másik arcára is kíváncsiak, és meg akarják látogatni Soweto nyomornegyedeit, azt is könnyen megtehetik, ha megfogadják  a helyiek tanácsát, és résen vannak mindenhol.

Botanikus kert a fehérek lakta Melville-ben, Johannesburg külvárosában.

Még sötétedés előtt a szállásunkra érünk, Gareth-tel és barátaival beszélgetünk. Mindegyikük felsőfokú végzettségű, és nagyon fiatalok voltak még, mikor az apartheid életben volt. A fekete lakosság talpra állásának nehézségét egyértelműen a lustaságban és a bűnözésben látják. Szerintük a legveszélyesebbek a fiatalok, akik mindent a kormánytól várnak el, nem dolgoznak, nem tanulnak, és még akkor sem tesznek erőfeszítést, ha az ember munkát ajánl nekik, inkább kocsikat lopnak, házakba törnek be, vagy bankot rabolnak.

A kerti székeken ülve Gareth fekete-fehér apró kutyája a lábunkhoz telepedik. Felhők gyülekeznek az égen, mi pedig körbe vagyunk véve egy zöldre festett, elektromos áramot vezető kerítéssel, mintha egy börtön füves belső udvarán lennénk. Felnézek az égre, a csillagok a vihar lábánál most Johannesburg esti fényeivel keverednek, majd a csendben Gareth elmond egy mesét:

„1838-ben az akkori Zulu király, Dingane egy rakás tehénért eladta földjeinek jó darabját a búr vezetőknek. Két napos evészet-ivászat után, mikor a zene és a tánc a tetőfokára hágott, megkérte a katonákat, hogy hagyják a fegyvereiket hátra, hisz ünnepelnek, tegyék azt úgy, mintha igaz barátok lennének. Majd mikor a búrok letették a puskáikat, Dingane talpra ugrott és azt kiáltotta, Bambani aba thakathi ! vagyis Öljétek meg a boszorkányokat! Emberei nem csak a katonákat, de a hozzájuk tartozó szekértábor tagjait, köztük a nőket és gyermeket sem kímélve, alattomos módon lemészárolták mindenkit. Később a vérfürdő túlélői az utánpótlással összefogva aztán több mint háromezer zulut gyilkoltak le a Véres Folyónál. A feketék ostromolta szekértábor egyszerre történelmi hagyomány, és élő félelem Dél-Afrika fehérjei, főleg a búrok között.”

A csillagokat lassan teljesen elnyeli a viharfelhő. Valahol a horizonton már villámlik. Még csak most érkeztem Johannesburgba, de a bőrömön érzem a búrok ún. szekértábor-mentalitását, ami a történelmi eseményekből kifolyólag itt kézzelfogható, és nagyon is érzékletes. Ez viszont nem tart vissza attól, hogy megismerjem a másik oldal véleményét, és meglátogassam egy helyi vezetővel, Ntombival két nap múlva a csak feketék lakta Sowetot is.