Visszaemlékezés – 01

Számtalan médiafelkérés, előadások és kiállítások szervezése, élménybeszámolók sora várt ránk. E mellett pedig vissza kellett rázódnunk az itthoni életbe is. Mostanra kicsit elhalkult a média is, és az gyre hosszabb idő távlatában kicsit mintha minden szebb és jobb volna. Ez így is van. Az élményt nem tudják elvenni az embertől.

Összesen egy hónapot töltöttünk Abháziában, azon belül is inkább az Arabika-masszívumon, az alaptáborban. Négy hét a hegyen, elzárva a civilizáció és a külvilág elől, egész hosszúnak mondható egy átlagember számára.

Még tavasszal megvettük a repülőjegyeket, hogy ne érjen váratlan helyzet bennünket. Az indulásunk időpontja 2016. augusztus 1-je volt, este 9-kor szállt fel a repülőgép Budapestről és hajnalban szállt le a kutaiszi reptéren. Váratlan helyzetek sajnos mindig érhetik az embert. Ilyen volt, amikor indulás előtt egy héttel megtudtuk, hogy határzár van a grúz-abház határon, az Enguri folyó hídjánál. Kétségbe voltunk esve, ugyanis az egész expedíciót eltörölhette volna ez az esemény. Így azonnal elkezdtük keresni a B-tervet. Hosszas szervezés után találtunk is eljutási lehetőséget Oroszország felől, ez azonban sokkal hosszabb és jóval költségesebb lett volna, ezért elvetettük az ötletet és a szerencsére bíztuk magunkat. Fortuna kegyes volt hozzánk és az indulás előtt két nappal feloldották a határzárat, fellélegezhettünk.

A terv egyszerű volt: Elrepülünk Grúziába, onnan átmegyünk Abháziába és eljutunk a Tsandripsh nevű faluba. Innen már az ukrán barlangkutatók segítségével, az előre megbeszélt útvonalon jutunk fel a hegyre. De ez csak egy terv volt. Természetesen az előkészületekbe beletartozott az is, hogy tájékozódunk a grúz és abház közlekedési lehetőségekről, helyi szokásokról, határátkelésről, kultúráról. Több telefonbeszélgetést bonyolítottunk a grúziai magyar konzulátussal is. Az igazat megvallva senki sem tanácsolta, hogy Abháziába utazzunk, a háborús övezetre hivatkozva. Minket nem lehetett lebeszélni ilyen „apró“ probléma miatt. Eldöntöttük, hogy bármi legyen is, mi megpróbálunk átjutni az egyetlen grúz-abház határátkelőhelyen.

Augusztus elsején hirtelen a repülőtéren találtuk magunkat, a gondos előkészületek megelőzték az aggódás tüneteit, hogy ugyan mit is hagytunk otthon. Fejenként egy 32 kilós hátizsák és 2-3 barlangász bag volt az, amit cipelnünk kellett. Összesen úgy 200 kilónyi volt a felszerelésünk.  A barlangász cucc mellett a fotós illetve technikai eszközök is jó sokat nyomtak, és vittünk még magunkkal tartós élelmiszert is jócskán, nehogy váratlan meglepetés érjen bennünket.

Könnyes búcsúzkodás után megindultunk a terminál felé és hamarosan felszálltunk a gépre. Mikor a felhők fölött jártunk, tudtuk, már nincs visszaút, egyre közelebb vagyunk a célhoz, melyet kitűztünk magunk elé. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű feladat, de hát önként és dalolva vállaltuk az expedíciót!

Hajnalban meg is érkeztünk Kutaiszibe, a második legnagyobb grúz városba. A vámvizsgálat után fél órával már a reptér parkolójában alkudoztunk egy helyi sofőrrel, hogy vigyen el minket a határig. Nem kellett sokat győzködni, azonnal elénk állt egy repülőgép nagyságú és kinézetű kisbusszal. Poggyászaink nagy részét azonnal felgumipókoztuk a tetőre, a maradékot az utastérbe raktuk. Kutaiszi és Tsandripsh között 310 kilométer a távolság, közben egy határátkelővel. Sofőrünk olyan barátságos volt, hogy még egy reggelire is meghívott minket Zugdidi városában, és így is másfél óra alatt a határnál voltunk.
Kora reggel volt még, de a nap már erősen sütött, és a párás levegő a trópusokra emlékeztetett minket. A grúz oldalon lévő határőr bódéban irataink láttán hosszas telefonálgatás kezdődött, amelybe idővel jóformán mindenki bekapcsolódott. Órák kérdése volt csupán, de végül megkaptuk a szabad utat Abházia felé. A grúz-abház határátlépő az Enguri-folyó közel 500 méter hosszú hídjánál található. A grúz oldalon több lovas-ekhós szekér is van, melyeket potom 3000 rubelért ki lehet bérelni egy kanyarra. Szükségünk is volt rá, nem akartunk 3 kört gyalogosan megtenni a rengeteg felszereléssel. Az abház határátkelőhelyen már barátságtalanabb körülményke fogadtak. Szögesdrótkerítés volt mindenhol, amerre láttunk: itt már az orosz hadsereg az úr. Egy kis fabódé volt a híd lábánál, itt ült egy gépfegyveres katona és adóvevő készülékkel tartotta a kapcsolatot a szögesdrót alagút végén található őrséggel. Beadtuk az útleveleket és a vízumokat, majd igen hosszas adminisztráció következett. Déltájt járhatott már, a nap erősen perzselt minket, de semmi válasz  nem érkezett az őrbódéból. Kínunkban kitaláltuk, hogy a nálunk lévő kötél és vízhatlan zsák segítségével vizet húzunk fel a folyóból és azzal locsoljuk le egymást. Az ötlet bevált, és nagyon élveztük mindnyájan a lubickolást, a helyiek megrökönyödött tekintetei közepette. 4-5 órás várakozás után kiszóltak a bódéból, hogy továbbmehetünk. Egy 50 méter hosszú drótkerítés alagúton kellett végighaladnunk, majd egy újjabb ellenőrzési ponthoz értünk. Itt már csak fél órát kellett állnunk a tűző napon, felhúzott géppisztolyos őrökkel. Hál’ Istennek nem kellett atomjaira szednünk a csomagjainkat és felszerelésünket, minden csinnadrata nélkül továbbengedtek minket.

A határ melletti hatalmas parkolóban a kutaiszi reptérhez hasonlóan könnyen és gyorsan találtunk fuvart. Innen Szuhumba kellett eljutnunk, ez Abházia fővárosa, itt kaptuk meg a vízumokat az előzetes belépési engedélyek helyett. Már bőven délután volt, mire elértük Szuhumot és megtaláltuk a Külügyminisztériumot. Éppen belefutottunk az ebédszünetbe, így kényszerpihenőt tartottunk. Az utca túloldalán találtunk egy helyes kis kifőzdét. Mivel már lassan egy napja nem ettünk, így nagyon jól esett a meleg, főtt étel. Mire visszaértünk, hamar ki is adták a vízumokat, mehettünk tovább Tsandripsh felé. Már egész rutinosan stoppoltunk a rengeteg hátizsákkal, a harmadik kocsi el is vitt minket az úticélig. Este 10 felé járt, mikor megérkeztünk, a söfőr egészen a szálláshelyig vitt minket. Másfél évtizede ez a központja az ukrán barlangászexpedícióknak, a hegymenet előtt. Fülledt, párás nyári este volt. Szállásunk a Fekete-tenger partjától mintegy 300-400 méterre volt, úgyhogy ad hoc jelleggel beiktattunk egy éjszakai fürdőzést. Jól esett lemosni az út porát a világító planktonok között. Mikor kijöttünk a vízből, még láttuk, hogy ég a villany a partmenti szovjet időket idéző csehókban, így beültünk, hogy ismerkedjünk a helyi specialitásokkal. A csapat fele halat kért, a többiek pedig helyi sült húst, természetesen helyi sörrel. A vacsora után visszatértünk a szállásunkra és mindenki nyugovóra tért. Hosszú nap után voltunk, senkinek sem volt problémája az alvással.

Reggel 8-ra a ház elé parkolt az előző este leszervezett fuvarunk, egy platós GAZ-66: ez lesz az a gép, ami felvisz a hegyre. Sofőrünkkel paroláztunk, és a felpakolás után rögtön elindultunk. Életünk egyik kalandos útja következett. 6 óra hosszatt zötykölődtünk a platón, végig hegymenetben, miközben négyszer kellett megállni szerelni a rakoncátlankodó masinát. A platón a sok zötykölődés és rázkódás hatására szabad életet éltek a hátizsákok, hamar egyenletesen szétterültek köztünk a gondosan összepakolt felszerelések, és kaptunk az út göröngyeiből rendesen. Egy ideig az erdőben haladtunk, itt az ágak és gallyak csapódtak be jobbról-balról, majd elhagytuk a fenyőhatárt, és a kopár tájon haraptuk a szinteket. Már a felhők között jártunk, amikor végre megérkeztünk. 2000 méteres magasságban egy pásztorkunyhónál tett le minket a sofőr, innen gyalogszerrel kellett megközelítenünk a tábort. Két óráig tartott még az út, természetesen többször fordultunk a rengeteg felszerelés miatt. Zsáklyainkat szétosztottuk, hogy minél kevesebbszer kelljen fordulni, de így is fejenként 40 kilós hátizsákokkal málháztunk. Amikor napok múlva hátizsák nélkül tettük meg ugyanezt a távot, gyakorlatilag szaladtunk az emelkedőn felfelé, de aznap, az első menetben, mindannyian úgy éreztük, hogy megüt a guta minket. Naplementekor érkeztünk meg az alaptáborba, Yuriy Kasyan ukrán barlangász a ideérkeő expedícók segítője örömmel fogadott minket és körbevezett a táboron, egyenként bemutatott mindenkinek.

A nap utolsó sugarainál felvertük a sátrainkat, mely az elkövetkező hónapban otthonunkként szolgált. Ambrus Gergő és Adamkó Peti egy sátorban laktak, Tóth Attila és Jáger Attila külön sátrat vertek és a temérdek felszerelésnek is állítottunk még egy sátrat. Egy kis vacsora után nyugovóra tértünk. Tudtuk, hogy kemény hónap vár ránk, szükség lesz a pihenésre.

Folytatás következik!