Lijiang és az utolsó női birodalom

Lijiang 2400 méter magasan fekvő, hegyekkel tarkított óvárosa nem hiába szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Felkaptatok a lépcsőkön az ég felé kunkorodó cseréptetős házakhoz, és belépek a főkapun. Ameddig a szem ellát, apró boltok szegélyezik a macskaköves sétányt, valahol egy kutya is ugatni kezd, talán a biciklis talicskát egyensúlyozó férfit szúrta ki magának. A város mögötti hegycsúcsra felhők kúsznak, olyan tökéletes keretbe foglalva a tájat, hogy az ember rögtön úgy érzi, pár száz évet visszalépett a múltba. Ez a benyomás azonban nem tart sokáig. Ahogy egyre beljebb és beljebb haladok a sikátoron, hangoskodó kínai turistákba botlok, fagylaltot, süteményt, ruhákat áruló nőket látok, sőt van itt egy Madame Tussaud panoptikumára hajazó viaszmúzeum is.

Lijiang óvárosának bejárata

A 12. századtól kezdve Lijiang óvárosa a Szecsuan, Jünnan, és a Tibet közötti kereskedelem fontos áruelosztó központja volt, ahol a Selyemút déli szakasza csatlakozott az ókori teát és lovat szállító útvonalakhoz. Ugyanakkor a település a naxi, a han, a tibeti és bai népcsoportoknak is a találkozási helyévé lett. Ebből az évszázados kulturális keveredésből született meg aztán az a különleges építészeti, vallási elegy, ami ma Lijiang várostervezését, színes társadalmi életét és szokásait jellemzi. A 4 négyzetkilométernyi területen 6200 család él, közülük legtöbben a naxi nemzetiséghez tartoznak, akik ezüsttárgyak, bőráruk, szőnyegek készítésével, textilfeldolgozással és italkészítéssel foglalkoznak. A világ minden tájáról megfordulnak Lijiangban az utazók, a némileg átalakított, régi stílusú házakból szállodák lettek, lugasos bárok nőttek a virágfák fák alatt, és a különleges teaházak mindenki kedvenceivé váltak.

Az óvárost átszelő Yuhe folyó felé tartok, a több mint 350 híd egyikén éppen fotózásra készülnek. A két miao népviseletet és gazdagon kivert ezüst ékszert viselő lány nagy csődületet vonz, én is beállok a bámészkodók közé, majd mikor mindenki megunja a mulatságot, felemelem a kamerámat, és a két szégyenlősen nevetgélő lány felé emelem. Pillanatokon belül profi modellekké válnak, és gépem előtt megszületik a képeslapokra illő póz. Miután a lányokat magam mögött hagyom, térkép híján újra ugyanazon a sikátoron kötök ki, mint másfél órával ezelőtt. Már második alkalommal sétálok el az egyik textilbolt előtt. A bejáratnál felállított szövőszék mögül a fejdíszt viselő asszony úgy mosolyog rám, mintha megismerne, és barátságosan invitál, hogy ez alkalommal ne csak nézelődjek, de lépjek is be. Cseppet sem beszélek kínaiul, és a nő mögötti fiatal fiú hosszas  bámulása is elbátortalanít, így téblábolok egy darabig. Azt próbálom megfejteni a telefonomra letöltött fordító alkalmazás segítségével, hogy vajon mi lehet a méretes táblára írva az szövőszék lábánál, míg végül a fiú mellém lép, és lágy angolsággal azt mondja:„Nagyanyám, mint a mosuo kultúra kiemelkedő képviselője megkapta jünnan tartománytól az Ország Művésze elismerést a kézzel készített textiljeire. Ennek a története van a táblára írva.” Felkapom a fejemet a mosuo szóra, hisz ők azok, akik miatt Lijiangba érkeztem. Azóta szerettem volna ennek a 40000 főt számláló népcsoportnak az asszonyaival találkozni, amióta 8 évvel ezelőtt a kezembe akadt róluk egy regény.

A gyermekek az anya családjában nőnek föl

Délnyugat-Kína Jünnan tartományában a Himalája lábainál húzódik meg a mosuo, tibeti buddhista törzs őshazája, melynek nőtagjai meglepően modern módon élnek: nem csak egyenlőnek, hanem jóval magasabb rendűnek is tartják őket, mint a férfiakat. Annyi szexuális partnerük lehet, amennyit csak szeretnének, és ebben semmi kivetnivaló sincsen, hisz nagyanyáik is így éltek évszázadokon át. Képzeljünk el olyan társadalmat, ahol a férj és apaság fogalma nem létezik, ennek megfelelően házasság és válás sincsen. A nagymama az, aki a család feje, fiai és leányai vele egy háztartásban élnek, az unokák is ide születnek és itt is nevelkednek, nevüket pedig anyai vérvonalon öröklik. A nőknek saját ingatlanuk van, vetnek, aratnak, vezetik a háztartást, és nevelik a gyermekeket is. 80 évesen is annyi erő és energia van bennük, amihez hasonlót nálunk, a nyugati társadalmakban szinte lehetetlen találni. De akkor mi a férfiak dolga, ha mindent az asszonyok tartanak kézben? Sok mosuo nő szerint csupán annyi, hogy jól nézzenek ki, minél erősebb a válluk, annál több lány szeretne majd hálni velük. Valójában azonban a fiúk már korán szántani kezdenek, építenek, javítják az otthonokat, levágják az állatokat, és segítenek a nagy családi döntések meghozatalában, bár a végső szót mindig a nagymama mondja ki.

„A férfiak és a nők az ún. sétáló házasságot gyakorolják, ami egy finom kifejezése annak az egy éjszakára szóló szerelmi légyottnak, ami a törzs tagjai között axia néven ismert” – fordítja a fiatal fiú nagymamája, Yizu szavait. Teát szürcsölünk éppen az apró üvegpoharakból, néhány kelmét nézegető kínai be-betéved, és csodálkozva végigmér, de ettől függetlenül zavartalanul beszélgethetünk. „Csak azok a férfiak látogathatják meg éjszaka a nőket a családi otthonaikban, akiket szemkontaktussal kiválasztanak a falusiak estjén a máglya körüli táncok során. Ám a mindenkori szabály szerint még napkelte előtt vissza kell térniük a saját anyjukhoz. A másik dolog, amit illik betartani, hogy ha már lóg egy férfi kalapja az adott nő hálószobájának kilincsén, akkor az az este foglalt, más nem léphet a lánnyal nyoszolyózásra. Ha a légyottból gyermek fogan, legyen az fiú vagy lány, minden esetben az anyánál és annak családjánál marad, ők fogják felnevelni a kicsit. A hagyomány szerint a férfi és nő közötti kapcsolat az egy éjszakától kezdve a rendszeres találkozásokig terjed, amelyek egész életen át tartó partnerségekké is alakulhatnak. A gyalogló kifejezés arra utal, hogy a férfiak ki-be sétálnak az életünkben, de velünk soha nem maradnak. A párok nem élnek együtt, és nem mondják ki a boldogító igent. Mi a különbség a mi partnerválasztásunk és a han kínai között? Az hogy minket igaz érzelmek hajtanak, a szenvedély, a szerelem, és nem a hatalom, a titulus vagy a pénz. Ismerjük a hűség fogalmát, viszont a féltékenységet szerencsére nem”

Lugu-tó környéke a mosuo népcsoport őshazája

Ahogy Yizu meséli, a dolgok az utóbbi időben teljesen megváltoztak. A kínai turisták az 1990-es évek elején megérkeztek a Lugu-tó környékén lévő falvakba, utak épültek, új munkahelyek létesültek, a mosuok hagyományos életmódja pedig mára sok fiatal szemében elavulttá vált. Az eddigi írástudatlanságot felváltotta az iskolázottság, a lányoknak már nem elég az anyaság, házasodni akarnak, ráadásul törzsön kívül, han kínai férfival. „Míg az én generációm, a 60-as és 70-es éveiket taposó asszonyok, sőt sokan a 40-esek között is mind a gyalogló házasságot gyakorolják, addig a 30 éves nők fele már partnereikkel él.”

Láthatóan az idegenforgalom hatalmas hatással van a mosuok életére, de ahogy Yizu is mondja, legtöbbjük üdvözli az új gazdagságot, amelyet a turisták hoztak a falvakba. A törzs tagjai a közelmúltig éppen hogy csak megéltek a mezőgazdaságból és a vadászatból, ám napjainkban már saját táblagépeik vannak és autót is vezetnek. Az egyelőre kérdéses, hogy az etnikum több száz éves életmódja fenntartható-e a külvilág egyre növekvő kíváncsisága mellett, és vajon az egy éjszakás kalandokra kapható lányok híre beindítja-e a tó környékén a szexturizmust, vagy épp ellenkezőleg. Az etnikai kultúrákat és hagyományt megismerni vágyók talán arra sarkallják majd a fiatalokat, hogy életben tartsák különleges örökségüket.