Tanzánia: hotel és kaja

Bab, párolt káposzta, paradicsomos borsóval és ugalival (polentával).

Leszállva a régi főváros, Dar Es Salaam repülőterén, miután kitöltöttem az erre szolgáló formanyomtatványt, kis sorban állást követően kifizetem az 5O USD vízumot, ami 9O napos itt tartózkodásra jogosít fel, és kilépek a reptér ajtaján. Álmos vasárnap reggel fogad, még fél hét sincs, éppen hogy világosodik, de az afrikai perzselő hőség azonnal az arcomba csap. Ránézek a kihalt buszmegálló fölé szerelt kifakult hőmérőre, ami alatt a taxisofőrök hada vesztegel: 34 Celsius-fokot mutat.

Az olasz nyugdíjas turistákból álló csoporttól – akikkel Londonon és Kairón át együtt repültem – mosolyogva elbúcsúzom, ugyanis őket már kisbusszal várja a hosszú ideje Tanzániában élő papjuk, akinek az irányítása alatt árvaházat fognak építeni 3 hétig.

A taxisok látva, hogy a jól szervezett olasz csoporttól egyetlen dollárt sem fognak kihúzni, így könnyű préda reményében engem rohamoznak meg. Az olcsó hotel, ahová igyekszem, valahol a város szélén van, 14 kilométerre a repülőtérről, aminek fuvardíja a sofőrök szerint 4O dollárra (11 5OOO Ft) rúg.

Mármost ez azért is felháborítóan sok, mert a helyi busz 3OO tanzániai shillingért (5O Ft) visz el, igaz először gyalogolnom kellene 2O percet, aztán át is kellene szállnom kétszer, ráadásul vasárnap van, fogalmam sincsen, hogyan járnak a helyiekkel, a rizses vagy kukoricás zsákokkal, néha csirkékkel tömött buszok.

Az első éjszakát általában interneten foglalom le, így mindig tudom a pontos útvonalat, utána, amikor már helyben vagyok, sokkal könnyebben megy az olcsó szállásvadászat.

Most azonban nem vagyok túl szerencsés. Már vagy félórája vitatkozom a taxi sofőrökkel, de úgy tűnik, bármilyen erélyesen is próbálok alkudozni, nem lehet őket meggyőzni az olcsóbb fuvardíjról. Bár ritkán csinálok ilyet, de most 24 órája nem aludtam rendesen, a hőség még elviselhető lenne, de olyan migrénes fejfájás kínoz, ráadásul émelygek az első bevett malária tablettától, hogy kénytelen vagyok fogcsikorgatva kifizetni a 1O perces útért ezt a horribilis összeget. Mivel mindig a legszűkösebb keretek közé szorítom az effajta luxus kiadásokat, szó szerint csalódott vagyok, hogy saját hibámból, már első nap kizsebelnek.

Végigautózva a reptér és a szállás közötti forgalmas utat, kibámulok az ablakon. A taxivá átalakított furgonban a műanyag bőrülésekre ráragad a combom, a rap zene üvölt a magnóból, eltompítva a mellettünk elszáguldó verdák kipufogóit, ráadásul a sofőr úton-útfélen megáll, vagy odaint valakinek, hogy kérdezzen, mert bár váltig állította, hogy pontosan tudja, hol van a hotel, már akkor tudtam, mikor beültem mellé, hogy fogalma sincsen, hová megyünk. Ehhez az évek óta tartó utazásaim alatt már régen hozzászoktam, általában a megadott helyen midig kikötünk valahogy, úgyhogy felőlem aztán elkocsikázhatunk egész délelőtt, főleg ezért az összegért!

A főútról kis idő után aztán lekanyarodunk a poros mellékutcák egyikére. Girhes kismacskák szaladgálnak, mezítlábas gyerekek kergetik őket. Színes ruhába tekert, korán kelő turbános nők pakolják ki a zöldségeiket, valahol egy késői kakas rikácsol.

Kelet-Afrika indiai-óceáni partvidékén fekvő, Magyarországnál több mint tízszer nagyobb Tanzánia, a maga 50 millió lakosával a világ egyik legszegényebb országa, ahol a helyiek többsége még mindig napi 2 dollárból él.

Az eredetileg tíz percesnek induló, végül majdnem harmincötre rúgó fuvar után megérkezem a KBG nevezetű rózsaszínre pingált új építésű szintes „hotelbe”.  A dupla ágyas szoba ventilátorral, fürdőszobával, törölközővel, WC papírral és mini tusfürdővel 1O USD fejenként. A belvárosban ezért közel 5O-et is elkérnének, úgyhogy marad a külterület és a csirkebuszozás a tengerpartig valamint Dar Es Salaam turista negyedéiig.

Miután barátságot kötöttem a helyi kisboltossal, aki biztonsági okokból rács mögül szolgálja kis a palackozott ivóvizet, felkeresem a helyi éttermet, ami hotelem tulajdonosa szerint, a párhuzamosan futó utcák egyikén van. Végigsétálok a zöldségeket, gyümölcsöket, feldarabolt, napon rohadó húsokat áruló bódék mellett, és betérek az ún. étterembe. Egyetlen szabad asztal maradt már csak, oda ülök le, és ugyanazt kérem, mint a többiek: babot, párolt káposztával, paradicsomos borsóval és ugalival: vagyis polentával (puliszkával).

Az étterem tulajdonosának lánya, egy fodrászszalon vezetője. A nők különleges és változatos formájú hajfonatot viselnek.

A tanzániai konyha nem sokban különbözik a régió tipikus fogásaitól. Itt is elterjedt a helyiek által csak nyama choma-nak nevezett roston sült hús, mellé bab, és ugali. Zanzibár és Pemba szigetein és a tengerparti részeken azonban, a tengeri halakon, rákokon és kagylókon alapuló hagyományos szuahéli étkek a jellemzők. A nemzeti italfőzet a Safari Lager, a helyi likőr pedig a konyagi nevű fehérrum-készítmény.