Dar es-Salaam: a városi közlekedés nehézségei

Mikor nem válaszolok, a kopogtatás, most kissé erélyesebben, megismétlődik. Sietve kikelek az ágyból, megigazítom magamon a pólóm, megdörzsölöm a szememet, és kinyitom az ajtót. A mosolygós takarító lány áll előttem szégyenlősen egy tálca reggelivel. Főtt tojás, tea, és kenyér. Kétszer is megkérdezem, hogy biztosan nekem hozta-e, mert tudtommal a szobaárhoz nem tartozott reggeli, de annyira erősködik, hogy az enyém a tálca, hogy végül elveszem tőle. Igaz, a szállást már előre kifizettem, de az utazással töltött évek megtanítottak arra, hogy ezekre az „ingyen” figyelmességekre mindig gyanúsan nézzek.
Reggeli után elhatározom, hogy felfedezem a várost!

Az állandó forgalmi dugó kikerülésére a gyalogosoknak kijelölt járdát a motorkerékpárosok és tuk-tuk vezetők nem egyszer úttestnek használják.

A hotelem két átszállással 45 percnyi buszútra van a belvárostól, és a tulajdonos szerint nem kell mást tennem, csak kisétálni a három utcával arrébb lévő főútra, és leinteni az első buszt, ami a tengerpart felé megy. Ez már azért sem lesz egyszerű, mert a buszok egymás hegyén-hátán közlekednek, felirat vagy nincs már rajtuk (a műanyag ragasztó lekopott), vagy ellenkezőleg, annyi van rájuk tapasztva, hogy fogalmam sincs melyik a mérvadó. Ráadásul a buszmegálló – ha éppen van ilyen – állandóan tele, a buszra pedig felférni nem lehet. Elindulok a megadott irányba a poros járdán, amit néhány motor és tuk-tuk úttestnek használ, így mire elérek az első buszmegállóig, kétszer már majdnem elütöttek.

Közelebb érve látom, hogy a megállóban nem csak emberek, hanem állatok, gyümölcsös ládák, és rizses zsákok is összezsúfolódtak. Nem vagyok meglepődve. Megállok a tömeg szélén, és várom, mi lesz. Buszok jönnek-mennek, sofőrök és pénzszedők ordibálják a megállók neveit, és a tömeg nem hogy apadna, de egyre nő. 1O perce ácsorgok már tanácstalanul, mert a busz, amire várok, az Istennek sem jön, vagy ha jött is, akkor nem ismertem meg. Nincs mese, nekem is közelebb kell férkőznöm az úttesthez. Átvágok a tömegen, miközben férfiak méregetnek, asszonyok suttognak, gyerekek nevetgélnek mellettem. Mire megérkezik a várva várt minibuszom, amin a megengedett 8 helyett legalább 15-en ülnek vagy állnak, huszonkilencszer hangzik el a szó: muzungo (fehér). Direkt megszámoltam!

Indiából ismerem jól a tömegközlekedés menetét: már akkor, amikor lassít a busz, szaladni kell, nehogy a csomagokat, zsákokat, jószágokat cipelő emberek megelőzzenek, elzárva előlem az ajtóhoz vezető utat. Most is, mint mindig, a megérkező busz még meg sem áll, csak lassít, de a türelmetlen tömeg egy emberként indul meg. Kezeket és könyököket érezek a bordáim között, valaki a hátizsákomat ráncigálja, asszonyok ordítanak sivalkodó gyerekeikkel, férfiak egymással meg velem, de nem hátrálok meg, szemrebbenés nélkül nyomulok előre én is.

Felnézek a minibusz ablakára, fejek és arcok nyomódnak az üveghez, testrészek préselődnek furcsa formákba a táskák közé, s bár még előbb képtelenségnek tűnt a felszállás, csodával határos módon feltolakszom, majd izzadtan, de elégedetten konstatálom, hogy a táskám is megvan, és valóban a buszon vagyok. Megállok az utasok sűrűjében, az egyik kakast szállító ketrec mellett megkapaszkodom. A jegykezelő srác még tol rajtam egyet, hogy ő maga is fel tudjon szállni, s miután kifizetem neki a 4OO tanzániai shillinget, nyitott ajtóval vidáman, kakaskukorékolástól kísérve meglódulunk a belváros felé.

A belváros felé vezető út különböző portékát kínáló árusokkal van tele. Ez a fiú 3O kilométert kerékpározik minden nap, hogy 15O forintjával eladja a belvárosban a kókuszdiókat.

A belvárosban régi és új épületek látványa keveredik.

Húsz perc zötykölődés után már ülőhelyem is van, ráadásul az ablak mellett. A belváros felé vezető út gyümölcs -, zöldség -, ruha-, gumiabroncs és minden létező portékát kínáló árusokkal van tele, és a szennyvíz vastag folyóként ömlik a tengerbe. Ekkor még úgy tűnik, semmi sem változott utolsó ittlétem óta, de amikor bekanyarodunk az ún. Posta negyedbe, ami a belváros része, már jól látni a szmogtól fekete házak közé felhúzott felhőkarcolókat, és az új hoteleket. A földrajzban járatos emberek esetén is előfordul, hogy Tanzánia fővárosaként még mindig Dar es-Salaamot nevezik meg, holott 1974 óta Dodoma az államigazgatási központ. A tévedés azonban nem véletlen, hiszen az Indiai-óceán partján kialakult természetes öbölben fekvő Dar es-Salaam mára a maga 5 millió lakosával Tanzánia legnépesebb városa, gazdasági és politikai központja, míg az ország középső részén fekvő, alig 400 ezres Dodomában még csak nemzetközi repülőtér sincsen, ráadásul a település minden szállal Dar es-Salaamhoz kötődik. Az 1974-es fővároscsere hivatalosan 1996-ban teljesedett eb, amikor a parlament átköltözött.

Templom

Elhagyva a forgalmas centrumot, Dar es-Salaam kikötjében lévő új épületek egy modern metropolisz hangulatát keltik.

Mint a legtöbb afrikai nagyváros esetén, itt is jelentős eltérést mutatnak a hely különböző negyedei. A forgalmas központ, ahová végül megérkezem, szinte teljesen átláthatatlan, szedett-vedett: körforgalom körforgalom hátán, egyetlen közlekedési lámpa vagy tábla sincsen, így annak, aki vezet, erőszakosnak és szemtelennek kell lennie, ha tovább akar jutni. Kiszállok az Azania lutheránus templomnál, és nagy lendülettel nyakamba veszem a várost. Bár ne tenném, mert egy óra céltalan sétálás után, amit egyébként úton-útfélen taxisok zavarnak meg, mert olyan, hogy a turista sétálni szeretne, szerintük nincsen. Csalódottan konstatálom, hogy Dar es-Salaamnak sem hangulata, sem atmoszférája nincsen, így inkább eltuktukozom a tengerpartra, és leülök az egyik csónakból kialakított asztalhoz. Mögöttem lüktet a város felhőkarcolóival, múzeumaival, színes piacaival, és nyomornegyedeivel. Arra gondolok, hogy ahol 1862-ben még csak egy kis halászfalu húzódott a keskeny csatorna és a tágas öböl találkozási pontján, ott huszonöt évvel később már a Német Kelet-Afrika Társaság létesített vasútállomást, ami hatalmas lökést adott a település fejlődésnek. Mára Dar es-Salaam, vagyis arabul a béke földje, mindenre emlékeztet, csak egy csendes, békés óceánparti falura nem, ahol halászatból élnek az emberek.