Kanapészörfözés Arushában

Úton Arusha felé

A szél olyan hangosan veri az ablaküveget, hogy képtelen vagyok visszaaludni, holott tudom, a 651 kilométerre lévő Arushába tartó tizenkét órás buszút előtt állok. Az áram reggelre a tartós esőzés miatt elmegy, így egy árva fejlámpa mellett pakolom a táskám maradékát. Mikor kilépek a szobámból, a kis szálló folyosóján bokáig áll a víz. A megrendelt taxi majdnem fél órát késik, így kénytelen vagyok felhívni a sofőrt, akinek előző nap kértem el a számát, mikor 35 ezer shillingért ( 51OO Ft) megvettem a jegyemet.

Egy végtelenségnek tűnő piros lámpánál való várakozás után vadul behajtunk a sártengerré változott pályaudvarra, ahonnan legalább negyven busz indul Tanzánia különböző településeire. A taxisofőr úgy rohan a táskámmal, utat vágva a rengeteg utas, a főtt kukoricával, gyümölccsel, üdítővel megrakott műanyag lavórokat a fejükön egyensúlyozó árus között, hogy szinte képtelen vagyok vele lépést tartani. Gumipapucsom beleragad a sárba, egyszer el is hagyom a várakozók nagy mulatságára. Természetesen az Arushába tartó busz a pályaudvar másik végén van, így szó szerint meg kell állítani a járművet, hogy még fel tudjak ugrani rá.

Arusha, Tanzánia északkeleti részén, a Kilimandzsáró melletti Meru hegy lábánál fekvő mintegy 4OO ezer lakosú település. Virágzó turista- és konferenciaközpont, mely a Kelet-afrikai Közösség székhelye, és ahogy a helyiek büszkén konstatálják, Afrika földrajzi közepe.
A város főleg azok körében népszerű, akiket a szafari izgalma vonz a fekete kontinensre. Itt találkoznak ugyanis a világ minden tájáról érkezett utazók, hogy a korán kelő nappal elinduljanak felfedezni Tanzánia leghíresebb nemzeti parkjait, hogy tanúi lehessenek a szavanna nap mint nap megismétlődő természeti csodáinak, a nagy üldözésnek és vadászatnak, amit mindenki látni remél. A Ngorongoro vadrezervátumban, a Szerengeti, az Arusha és Manyara-tó Nemzeti Parkokban elefántot, oroszlánt  krokodilt, leopárdot, sakált, gnú-, és bivalycsordákat figyelhetnek meg az idelátogatók.

Innen indulnak a buszok a szafaritúrára.

A turisták paradicsomaként ismert város központjában a szafari túrákat hirdető fényes plakátok, a toronymagas hotelek, a millió kézműves termék és maszáj harcosok tradicionális öltözete mellett az olyan szerencsések, mint én, egy helyi családnál lakva Arusha kirakat mögötti életébe is bepillanthatnak.

A buszon négy film megnézése (teljes hangerőn bemutatott helyi romantikus gyöngyszem) és egy tucat, állandóan ismétlődő dallamos rap muzsika meghallgatása után leszállok Arusha buszmegállójában, Marko, akinél öt napig fogok lakni, már várt rám.

A 23 éves fiú, aki egy évig idegenvezetést tanult a középiskola elvégzése után, családja egy évvel ezelőtt határozott úgy, hogy belevág a turista üzletbe, és az udvarukhoz tartozó, külön bejáratú szobáit kiadja a nyaralni vágyóknak. Ahogy a házuk felé tartunk, a vékony felépítésű, halk szavú Marko elmondja, a szülei elváltak, őt és három öccsét a nagymama nevelte születésüktől kezdve, így szoros kötelék sem az édesapjával sem az édesanyjával nem alakult ki.

A háztartásban sok a kiskorú gyermek, a Nagymama tanári nyugdíja, és a földeken termelt rizsből valamint babból befolyó jövedelem nem elég, hogy eltartsa a népes családot. A weboldalt, amin én is rátaláltam erre az 14OO Ft/éjszaka/ fő helyre, egy turista barátja mutatta meg neki, s bár a család először ódzkodott az idegenek befogadásától, a sikereket látva ma már ők is örülnek minden egyes vendégnek.

Arushában egyébként, ahogy a legtöbb afrikai nagyvárosban a hiedelemmel ellentétben nagyon nehéz olcsó vagy középkategóriás szállást találni, mert a sebtében felhúzott drága, európai sztenderdnek megfelelő hotelek teljesen kiszorítják a versenyből a kisebb helyeket.

Miután kanyarogva megérkezünk az Arushától két kilométerre lévő gyér világítású falunegyedbe, első utunk a nagymamához vezet: be kell neki mutatni az új jövevényt.

Kétszobás lakosztályom nappalija

Fürdőszobám és kellékei

Leveszem a sáros papucsomat az ajtó előtt, táskámat az előtérben hagyom, és belépek a szűk, fényképekkel, párnákkal és csipkékkel borított kis szobába. A nagymama egy 67 körüli nagydarab asszony, aki színes turbánnal a fején, méltóságteljesen ülve várja, hogy odalépjek hozzá. Útközben vettem egy csokis kekszet, gondoltam, majd a gyerekeknek jó lesz, de most kikotrom a hátizsákomból az édességet, és odanyújtom a nagymamának. A ránctalan arcú nő arcán szétömlik a mosoly, feláll, és megölel.

Tanzániában a hagyomány szerint a család feje mindenkor a legidősebb tag, Markoék esetében a nagymama. Az idős asszony akaratának mindenki engedelmeskedik, és csak utána következnek rangban koruk szerint a család férfitagjai: Marko nagybátyjai, ő maga és öccsei.  A zöldségtermesztésből élő 12 fős család nőtagjai és a gyermekek sorsa kemény, hiszen azok, akik nem dolgoznak a városban, nemcsak a ház körül tevékenykednek, hanem rájuk hárul a földművelő munka nagy része is, és az ő feladatuk a gyermeksereg gondozása is.

Kétszobás kis lakosztályomban első este hamar elalszom. Másnap a szakadó eső ütemes dobolására, a gyerekek korai nevetésére és a szomszéd házból kiszűrődő afrikai zene dallamaira ébredek. Az ablakomból szemközt látom a nagymama hatalmas virágokkal tarkított ruhás alakját a konyhában, ahogy egyenes derékkal és merev lábakkal kecsesen megrakja a tüzet, a tejet mindennapos mozdulatokkal a füsttől kormos hatalmas fazékba önti, majd vízzel, cukorral és illatos teafüvekkel felforralja. Fél hét van, de az élet már elkezdődött Arusha külvárosában. A megbeszéltek szerint Markoval 8-kor találkozom, az ő idegenvezetésével nézem meg, no nem a belvárost, ami semmiben sem különbözik az afrikai nagyvárosoktól, hanem inkább a környéket. Kilépve a házból a reggeli eső után a harmatos fák törzse óvatosan szűri meg a napsugarakat, és a nedves talaj apró gyémántjaiként vizesen csillognak a fényben.

A falubeli nők már javában mosnak, és terítik a bokrokra száradni a ruhát, míg a karon ülő csecsemők mellettük hancúroznak a porban. A gyerekek életük első éveit a legszorosabb anyaközelben töltik, már pár napos koruktól kezdve egy kendőben az anyjuk hátára vannak kötve. Általában csak a kistestvér megszületése után kerülnek le az anyjuk hátáról, hogy az újszülötteknek adják át a helyüket. A testvérek ragaszkodnak egymáshoz, a már érettebb, idősebbek feladata, hogy gondját viseljék a kisebbeknek.

Férfiakat szinte sehol nem látni, Marko elmondása szerint a szerencsésebbek a városban dolgoznak, kisebb boltokat vezetnek, de nagy részük mezőgazdasági munkát végez a közeli kávé-, tea-, gyapot-, vagy kukoricaültetvényeken, mások állattenyésztésből vagy arany-, vasérc- és gyémántbányászatból élnek. A banánültetvények felé kanyarodva egy-egy iskolába siető mezítlábas gyermek kerül utunkba, majd meglátva minket, félénken elszalad, de azért még odakiáltja: muzungo. A helyi suhancok mind megállítanak minket, az amerikai filmekből tanult módon kezet fognak Markoval, és rám mutogatva, gondolom azt kérdezik, ki ez az európai megint.

A hátsó udvarok intim világán átvágva megérkezünk a pezsgő városba, ahol a szafarira induló terepjárók és a túrákat árusító ügynökök nyüzsögnek mindenfelé. Bár engem is próbálnak beszervezni egy-egy ilyen túrára, az én pénztárcámnak a napi legkevesebb 15O USD (43 OOO Ft) nagyon is sok, arról nem beszélve, hogy már hónapokkal ezelőtt megszerveztem egy utat a helyi törzsekhez.

Sétánkat Arusha helyi piacán fejezzük be, ahol halmokban állnak a friss zöldségek, gyümölcsök, rizses és kukoricás zsákok, ketrecbe zárt szárnyasok. Az ún. piaci „vezetők”, akik készségesen (pénzért) körbemutatnák a helyet, úgy ragadnak rám, mint a legyek. Unalomig ismerem már ezt a maffia trükköt, így nem megyek bele, csak Markora mutatok, elmosolyodom, és hagyom, hadd kövessenek még egy darabig. Ebédre lemegyünk a belvárosi parkba, ahol házigazdám az egyik utcai bódénál helyi specialitást, chipsi mayait, vagyis rántottás sült krumplit rendel, én megelégszem néhány mangóval és banánnal is.

Délután kötelező jelleggel még egy helyi fodrász lányt is beütemezek a környék gyerekeinek nagy örömére, ugyanis Marko lánytestvérei már első találkozásunkkor a lelkemre kötötték, hogy a hosszú hajamat feltétlenül fonassam be. Angela John Ming, a 3O éves fodrász házhoz jön, mert nincs külön üzlete. Ahogy mondja, 2 millió tanzániai shillinget, vagyis kb. 25O ezer forintot kell összegyűjtenie, hogy saját szalonja lehessen, de két kisgyermek anyjaként ennyi pénzt félretenni szinte lehetetlen.

Rózsás ruhában, turbánnal a fején a család irányítója, a nagymama.

A hosszúra nyúlt nap után a családnak még meg kell mutatnom az aznap készített fényképeket, és meg kell kóstolnom az Afrika szerte híres tanzániai sört, az 5,5 % alkoholtartalmú, kesernyés Safari Lagert, ami nem egy díjat nyert kontinens szerte.