Egy maszáj faluban

Három hónapos kutatómunkába telt, még otthonról, míg végül teljesen véletlenül egy román fotós segítségével rátaláltam helyi vezetőmre, Joelre, hogy elkísérjen másodmagammal a maszáj és hadzabe törzsek területére. Nem egyszerű ugyanis olyan megbízható embert találni, aki nem a turistáknak felépített kirakatfalvakba akar elcibálni minket, ahol végig kell szenvednünk azt a fél órás táncbemutatót, amit a törzsek férfi- és női tagjainak halálra unott arccal adnak elő, pusztán azért, hogy a műsor végén vegyünk tőlük valamit. Sajnos láttam már ilyet Thaiföldön a burmai hosszú nyakú asszonyok esetében, az a tapasztalat bőven elég volt egy életre.

Joel a kis maszáj pásztorokkal.

Amit Joel szervezett, az teljesen más: ő törzstagként győzött meg egy Arushától 14O kilométerre élő, 8-12 családból álló közösséget arról, hogy hadd látogassuk meg őket, és dokumentáljuk fényképekkel az életüket.

Miután a két napra való szükséges vizet bepakoltuk a terepjáró hátuljába, felkanyarodunk az újonnan épített útra, hogy elinduljunk Mto wa Mbu, vagyis a Szúnyogok folyója felé, ahol a  maszájok élnek. Elhagyva Arusha zsúfolt, színes tereit a Ngorongoro kráter felé közeledve a tipikus afrikai városi tájkép teljesen kicserélődik. Száraz homokot fúj a szél, orromban érzem, ahogy a lehúzott ablakon kikönyökölök. A völgyben megbújó falvak szalmából és sárból tapasztott házai előtt vékony férfiak pakolják le az eladásra szánt faszenet a teherhordó szamarak hátáról. A vizet merő asszonyok megállnak a munkában, ahogy elhajtunk a kertek előtt, és kíváncsian utánunk néznek.

Joel, a 38 éves, Ray Ban szemüveget viselő túravezetőm, tíz évig dolgozott az orrvadászok megfékezésén egy helyi szervezettel, de a szafari utak vezetése jövedelmezőbbnek tűnt. Ahogy mondja, a maszájok, kelet-afrikai, harci életformára berendezkedett törzsek, több mint 150 éve élnek Kenya déli síkságain és Tanzánia északi részén, a Ngorongoro Kráternél. Annak ellenére, hogy viszonylag kis népességű csoport, számuk 1-1,5 millióra tehető, talán az egyik legismertebb etnikum Kelet-Afrikában, a megmaradt  félnomád, pásztorkodó életmódjuk, a feltűnő öltözékük, szokásaik és a lakóhelyük a nemzeti parkokhoz való közelsége miatt.

Hagyományos maszáj tánc

A büszke harcos nép számára, mely nemcsak a saját területét védi, de korábban rablóhadjáratokat is vezetett a szomszédos törzsek ellen, ma a marhatenyésztés jelenti a megélhetést, még a lányok értéke is az állatok darabszámában fejeződik ki. Mivel számolni sokan nem tanulnak meg, jószágaikat arcról, magasságról, testfelépítésről ismerik fel, többet pedig egy felhevített vassal bélyegzenek meg.

A férfivá avatási ceremónia után feketébe öltöznek, arcukak kifestik elmennek a vadonba.

A közösség korcsoportokra osztható. A fiúk körülmetélésük időpontjáig, vagyis 7-15 éves korukig a szüleik kunyhóiban élnek, az állatok őrzésével és tartásával foglalkoznak. Ez alatt az idő alatt elsajátítják a vadászat és az ősi rítusok tudományát, majd a minden hetedik évben megrendezett körülmetélés ünnepélyes ceremóniájának keretében fiatal harcosokká válnak. Joel ma is tisztán emlékszik a saját avatására: „Én 11 éves voltam – néz rám a visszapillantó tükörből – de elhiheted, azt a fájdalmat, amit akkor átéltem, még most is zsigereimben érzem. Szerda hajnal volt. A hagyomány szerint két napig nem aludhattam, hogy a ceremónia kezdetére testileg és lelkileg is teljesen kifáradjak. Aztán az öregek értem jöttek, levittek a folyóhoz, jéghideg volt, egész testemben vacogtam.  A remegés még akkor sem hagyott alább, amikor a közösségünk terére vezettek. Aznap ötünket metélték körbe, én voltam az első. Most is emlékszem, hogyan nyomták a hátamat a kavicsok, ahogy földön feküdtem. A férfiak szorosan körbe álltak, hogy a mögéjük felsorakozott izgatott nők, és gyermekek ne láthassanak engem. Egyetlen dologra tudtam csupán gondolni: nem sírhatok, sőt meg sem pisszenhetek, az szégyen nem csak magamra, de apámra nézve is. Halálos csend vett körbe, tisztán hallottam a madarak csiripelését. Ökölbe szorítottam a kezem, és vártam. Mikor a művelet megtörtént, a törzsünk vezetője felrikoltott, a férfiak felemeltek, a nők ujjongásban törtek ki. Ezután egy hónapig vízbe kevert titkos füveket ittam, hogy a sebem gyorsan gyógyuljon. Hajamat leborotválták, majd társaimmal együtt 6 hónapra az erdőbe küldtek minket, hogy megtanuljunk túlélni, és moronikká, vagyis fiatal harcosokká váljunk.”

Nők a kunyhók előtt

Két óra autózás és egy kerékcsere után végre megpillantjuk a szavannán épült, hat sárkunyhóból manyattából álló falut, ami előtt botra támaszkodó fiatal férfiak csoportja áll. Mikor megállunk előttük terepjárónkkal, mindannyian felénk fordulnak. Hagyományos öltözetük a vörös, lila illetve a mélykék lepel, melyet meghatározott formában magukra tekernek, teljesen elüt a szavanna rejtőzködő színvilágától. Úgy tartják, ez elrémiszti a körülöttük ólálkodó vadállatokat. A közösség itteni tagjai a maszáj társadalom körülmetélés előtt álló ifjai, és azok a Joelhez hasonló 3O év felettiek, akik harcos pályafutásukat befejezve fegyvereiket feleségekre, marhákra cserélik.

Legtöbbjüknek hosszúra nyúlt, nagyra lyukasztott, számos ékszerrel díszített fülcimpája van, amit gyakran dohány tárolására is használnak. Hajukat megnövesztették, metszőfogukat kihúzták, és már növényi ételt is fogyasztanak. Egy férfinak több felesége is lehet, de mindegyiknek külön házat és megélhetést kell teremtenie. Joel elmondása szerint ezen a maszáj területen él egy 9O éves ember, akinek 21 felesége, 93 gyermeke, 3OO unokája, és 1OOO tehene van. A helyi tanács külön iskolát építtetett az unokák részére.

Harcosokkal itt nem találkozunk, ők külön falvakban élnek, akik hitük szerint csak friss hússal, tejjel, sajttal és a marhák nyaki ütőerénél frissen csapolt vérrel táplálkozhatnak.

Mikor Joel mosolyogva odalép a férfiakhoz, családtagként üdvözlik őt, majd tartózkodva velünk is kezet ráznak. Az ideiglenes táborhely csendes, az állatokat már korán kihajtották a gyerekek, egyedül az asszonyok serénykednek: egyesek friss tehénürülékből és sárból dagasztanak alapanyagot, hogy az épülő kunyhók vesszővázból készült szerkezetét ezzel tapasszák meg, mások a csecsemőiket pesztrálják.

A férfiak vezetésével leülünk az egyik viskó elé, és elkezdődik az ismerkedés.Míg mi, vendégek a mézből, egy speciális fának a kérgéből és vízből erjesztett méregerős alkoholt, kangarát iszunk, az asszonyok is feloldódnak, kíváncsian mellénk telepednek, és percekkel később már magukkal visznek.

Maszáj kendőt terítenek a vállamra, merev, gyöngyökkel gazdagon díszített ékszert tesznek a nyakamba, és közben szégyenlősen nevetnek.

A házépítés is a nők feladata.

A lányok korábban szintén beavatási szertartáson estek át (csiklócsonkítás), de mára ezt a kormány betiltotta. Nagyon fiatalon mennek férjhez a volt harcosok korcsoportjába tartozó férfiakhoz. Mindennapi háztartási feladataik közé tartozik a vízhordás, a gyereknevelés, az agyagedények készítése, a ruhának való állatbőrök feldolgozása, és a kunyhók építése is. Születésüktől fogva az apjuk családjának tagjaiként élnek, és nem lehet saját földjük vagy marhájuk. A közösségben alacsonyabb rendűnek számítanak. Hagyományos öltözeteikben és ékszereikben az élénk színeket kedvelik, és a ruha árnyalatának megválasztása különös jelentőséggel bír. Például a tetőtől talpig feketébe öltözött nőre különösen ügyelni kell, mert annak 1-3 hónapos csecsemője van, míg a kékbe öltözött asszony, aki ékszereket visel házas és már nagykorúak a gyermekei.

Elhagyva az apró falut, Joel büszkén megjegyzi: „Mi, maszájok sohasem keveredtünk más népekkel, és bár nincs már rá szükség, de szigorúan megőriztük törzsi-katonai szervezetünket. Apám, aki tanár volt, mindig azt mesélte, hogy egykoron olyan harcias nép volt a miénk, hogy rettegésben tartottuk a szomszédos törzseket. Amikor az arab rabszolga-kereskedők egyre mélyebben hatoltak Afrika belsejébe, az a szólás járta köztük: Csak maszájjal, oroszlánnal és elefánttal ne találkozz!”