Tanzániai élmények, tapasztalatok

Már több mint két hete vagyok Tanzániában és elég sok minden történt velem. Néhányat összegyűjtöttem, talán hasznos lesz egy Afrikába utazó hátizsákos turistának.

Azt vallom, hogy az embernek nyitott szívvel kell élni az életét, de azzal is tisztában kell lenni, hogy van árnyékos oldal is, vagyis csak mert nem akarunk róla beszélni, kellemetlen helyzetek igenis léteznek.
Tanzániában 7 órakor kezd sötétedni, így útitársammal általában ekkor megyünk valami ennivalóért, így még szürkület előtt visszaérünk a hotelunkba, ahol rajtunk kívül más nincs is.
Kilépve a szállásunkról a gyümölcsöt és zöldséget áruló gyerekek után az ún. kifőzde negyed következik, ezek tulajdonképpen a házak előtt felhúzott ideiglenes konyhák. A megrakott tűz fölött üstök csüngenek, és mindenki abból főz a vendégeinek, amit aznap estére éppen olcsón beszerzett.
Az utca már ismer minket, meg is mosolyognak, hogy állandóan ugyanazt a helyi családot keressük fel, de az ember utazásai alatt megtanulja értékelni azokat a helyeket, ahol kedvesen bánnak vele, nem akarják átverni, sőt, mindig valami újjal rukkolnak elő.
A családunk főszakácsa, Mama Emma – ahogy mindenki hívja – már messziről integet, ahogy meglát minket. A tűz előtt ülve megigazítja fején a kis fehér kendőt, és büszkén kihúzza magát, hogy lám az európai vendégei annyira szeretik a főztjét, hogy minden áldott este nála vacsoráznak. Átvágunk a többi műanyag székkel és asztalokkal felszerelt kifőzdék között, ahol parázs fölött kukoricát, meg húst sütnek nyárson, és leülünk a szokásos helyünkre a már ott lévők közé, Emma egyik fapadjához.
A lányok hamar kihoznak egy műanyag tálat meg egy kancsó vizet, ráöntik a kezünkre, hogy mossuk meg, majd megkérdezik, mit eszünk. Aznap halpörkölt a vacsora, így azt kérünk. Míg a kiszolgálásra várunk, egyre több helyi érkezik a vacsoraidőre, a kis kifőzde hamar tele lesz.
Mama Emmának mindenkihez van egy barátságos szava, és amikor észreveszi, hogy megbabonázva nézem amint a hatalmas vasfazekat – amiben a vagy száz főre készülő ugalit földön túli erővel keveri – int, hogy menjek oda mellé, és tekerjek egyet én a puliszkán. Persze mindenki nevet, én először húzódzkodom, de a mama annyira erősködik, hogy nem mondhatok nemet. A műveletet külön kérésre meg is kell örökíteni, így útitársam feláll, hogy kameráját elővegye. A nevetés most már hahotázásba meg tapsolásba fordul, egy egész kis karnevál alakul ki körülöttünk.
Ám ahogy lecsillapodnak a kedélyek, és mi visszaülünk a helyünkre egy munkától koszos pólót viselő, elnyűtt arcú férfi fenyegetően feláll. Műanyag tányérját levágja a mama elé, és sziszegni kezd. Hirtelen mindenki elnémul körülöttünk, a férfira nézünk, aki a mama arca előtt hadonászik fenyegetően és olyan közel, hogy az ugali alól felcsapó lángok vörösre festik az arcát. Emma figyelemre sem méltatja, úgy tesz, mintha az ember ott sem lenne, aztán mikor végleg elege lesz a hangoskodásból, egy parázsló fadarabbal a kezében feláll. A férfi hátrébb lép, otthagyja a mamát, most a lányokat veszi célba, majd egyre hangosabban üvölt valamit szuahéli nyelven, és ránk mutogat. Két szót vagyunk képesek elkapni csupán: fotó és Serengeti.
A lányok nem mernek szólni semmit, a barátságos légkör hirtelen fenyegetővé válik, mindenki a tányérját nézi csendben, mi meg értetlenül nézünk az egyik vendégről a másikra. Mikor a férfi felénk lép, a mama megint feláll, éles hangon ráripakodik, majd taszít rajta egyet. Megtántorodik, azt hiszem, az ember részeg.
Mire a velünk vacsorázók felocsúdnak, a férfi már egy másik, kétes kinézetű bandának skandálja, hogy fotó és Serengeti, és megint csak ránk mutogat. A raszta hajat viselő suhancok méregetni kezdenek bennünket, gondolom már a tenyerük is viszket, de látva, hogy a mama és vendégei körbevesznek minket, legyintenek, és magára hagyják az embert.
Már teljesen besötétedett, de a férfi még mindig nem adja fel, és egy jó darabig fenyegetőzve lődörög körülöttünk. Mint később kiderült az ominózus férfi Emma és mögöttem ült, amikor a képek készültek. Senki nem látta, vagy ha igen, nem figyelt rá. Üvöltözve ezeket mondta: ne fotózz te rohadék turista, én nem egy állat vagyok a Szerengetiből, érted?!
Óvatosan a fényképezéssel!
Tanzániában hivatalosan nem lehet képet készíteni a maszájokról (kivéve, ha saját maguk engedélyt adnak rá), a kormányzati épületekről, katonai támaszpontokról, és rendőrkapitányságokról. Emellett azonban számos szituációban is igencsak körültekintőnek kell lennünk.
A harmadik világbeli országok mindennapi életét megörökítő fényképezéssel mindig vigyázzunk, mert soha nem tudhatjuk, mikor és ki hiszi majd úgy, hogy a szegénységet, az emberi sorsokat akarjuk nevetség tárgyává tenni.
Tanzániai shilling
Pénzváltás
Tanzániában nem egy helyen dollárral és shillinggel is fizethetünk, ám arra ügyeljünk, hogy a nagyobb címletű (5O-1OO) dollárt magasabb árfolyamon váltják be, mint pl. a 1O-eseket, így az, akit erre utazása előtt nem figyelmeztettek, vagy erről soha nem hallott, akár 2O-3O százalékot is veszíthet egy-egy tranzakció esetén.
A turistákhoz való általános hozzáállás
Sokak számára sokkoló lehet, amikor először érkeznek egy afrikai országba. Ahogy kilépünk a repülőtérről az emberek, szó szerint körülöttünk hemzsegnek azzal, hogy menjünk szafarizni, fizessünk taxiért, vegyünk gyümölcsöt, ékszert, néha drogokat, segítség gyanánt megragadják a csomagjainkat vagy csak körbe akarnak vezetni minket a piacon, persze pénzért. Ez folytatódik az éttermekben, az utcán, a boltokban. Bárhová megyünk, a hátunk mögött összesúgnak, mutogatnak. Ebben persze semmi rossz nincsen, ez itt teljesen normálisnak tekintendő, de egy idő után néha nagyon is terhessé válik a nem kívánt állandó figyelem, és az, hogy az ember soha nem tudhatja, kiben bízhat meg.
Az afrikai országok nagy részében a barátságos, kíváncsi fogadtatás mellett jól érezhető a történelmi elnyomásból, a mai napig tartó nyugatiak és közel- illetve távol-keletiek kizsákmányolásából vagy csak a mindennapi élettapasztalatokból adódó atrocitások miatti frusztráció. Nem beszélve arról, hogy az itt élők közül sokaknak, főleg a kevésbé tanultaknak, a kemény munkából élőknek a fehér ember, az ázsiai, az arab, egyszóval a turista hihetetlenül gazdagnak tűnik, csak azért, mert megengedheti magának, hogy hatalmas távolságokat utazzon. A szemükben mind milliomosok vagyunk, és figyelembe véve az itteni életszínvonalat, ebben sajnos igazuk is van. Hozzájuk képest valóban mérhetetlenül vagyonosaknak tűnünk.
A tanzániai emberek 😯 százaléka él napi két dollárból, s bár a megszámlálhatatlan turista kifizeti a 25O ezer forintot, sőt még többet is a néhány napos szafarikra, ebből az összegből a terepjáró sofőrje, vagy a csapattal utazó szakács jó, ha 1 dollárnyit megkap.
Nem csoda, hogy egyeseket lenyűgöz és egyben utálattal is tölt el a nyugatiak „jóléte” azt látva, hogy mekkora összegeket hajlandóak költeni olyan, számukra komolytalan élményre, mint egy szafari. Ennek ismeretében ne háborodjunk fel, ha az étteremben egy drágább étlapot nyújtanak felénk kedvesen mosolyogva, és azon se sértődjünk meg, ha a buszon, taxin, tuktukon való utazásért extrát fizetünk. Alkudozni lehet, de feldühödni nem érdemes!
Internetes foglalások
Afrikában nem ritka, hogy a különböző internetes oldalakon hirdetett szállások teljesen másak, mint a valóságban. A légkondicionált szoba legtöbbször egy ventilátort jelent, a megadott képen látható csempézett fürdő helyett egy döngölt padlós, csöpögő vízcsapos, zuhanyrózsa és WC ülőke nélküli helység vár ránk, és a szobához ígért reggeli sem érvényes már, ezért inkább csak a szállást rendeljük meg.
Ennek fordítottja is megtörtént, pont Tanzániába való megérkezésemkor. Ventilátoros szoba helyett napos, légkondicionált, fürdős-csempés-reggelizős lakosztályba küldtek, és még felárat sem kellett fizetnem érte.
A buszos utazásnál is érdemes óvatosnak lenni. Tanzániában nincs légkondicionált, vagy WC-vel ellátott tömegközlekedési eszköz, bármit is ígérjenek vagy mondjanak a helyi jegydílerek, és a 8 órás menetidőn is legalább 1O- 12 órát kell érteni.
Női utazóknak hasznos lehet
A fent említett 1O-12 órás buszutak mosdó nélküli átvészelésére szolgál egy 17 éve a piacon lévő, a NATO női katonái által is használt angol találmány: a sheewee.
Ez a műanyagból készült eszköz úgy teszi lehetővé a pisilést, hogy közben nem kell sem leguggolnunk, sem pedig a nadrágunkat letolni. A használata rendkívül egyszerű, szappanos vízzel pedig könnyen tisztítható. Én Vietnámban próbáltam ki először, amikor a buszsofőr nem volt hajlandó megállni olyan helyen, ahol a nők legalább egy bokor mögé elbújhattak volna, így kénytelen voltam, igaz kissé távolabb, a férfiak előtt igénybe venni a sheewee-met. Azóta is sajnálom, hogy akkor nem fényképeztem le a férfiak elképedt ábrázatát!