Vadászat a hadzákkal

A vadászat kellékei az övben:  íj, nyílvesszők, éles kés.

A két tektonikai lemez szétválása nyomán kialakult Rift Valley Földünk egy még a világűrből is látható, hatalmas képződménye. Itt élnek a civilizációtól teljesen elzártan a hadzák vagy más néven hadzabék, Afrika utolsó, valóban vadászatból és gyűjtögetésből élő törzse, mely a világon egyedülálló népcsoportként még mindig a hagyományos módon, gyalog tesznek meg hatalmas távolságokat. Múltjukat a mai napig sok rejtély övezi.

Joel mellé helyi vezetőnek egy, a törzs nyelvét kitűnően beszélő fiatal férfi, Filemon is csatlakozik, s miután az egyszerű vacsora félhomályában megbeszéljük a másnapi részleteket, mindenki aludni tér.

A hajnal még alig hasad, mikor nekivágunk a 45 perces hepehupás földútnak, amit a helyiek csak afrikai masszázsnak neveznek. A terepjáró ablakából csendben nézem a mellettünk elrohanó tájat, semmi nem mozdul, egy-egy kecske sírása hangzik csak fel a sötétben. Erdőn és tisztásokon haladunk át, a csillagos ég fekete lepedőként feszül felettünk, s bár a telihold erősen világít, a tájékozódó képességemet teljesen elveszítem. A terepjáró hirtelen fékez, és a semmiből előbukkannak a sziklák. Megérkeztünk.

Úgy tartják, a hadza férfiak hamarább megtanulnak az íjjal bánni mint beszélni.

Joel a kocsiban marad, hárman indulunk be a fák közé. A felkelő nap vérvörösre festi a horizontot, a fák levelein itt-ott megcsillan a reggeli pára. Szorosan összenőtt bokrok között haladunk előre, az ágakat félre kell, hogy hajtsam lépés közben. Egyre világosabb lesz, és én meglátok valami furcsát. A fák törzseibe mély vágások vannak vésve.
Így jelölik meg az utat – néz rám Filemon.

A dús növényzetből egy tisztásra érünk, aminek a közepén álló vastag törzsű fára íjakat függesztettek, felettük majomkoponyák lógnak mindenfelé. Továbbmegyünk. A gömbölyű sziklák végül egy barlangot sejtetnek, messziről is látni a lobogó lángok árnyékát. A tűz körül fiatal, hátukon megnyúzott pávián bőrt viselő hadzabe férfiak ülnek, és valamin nevetnek.

Filamon két hetet élt a törzzsel, mielőtt túravezető lett, hogy megtanulja a szokásaikat, a nyelvüket, az életvitelüket. Ahogy magyarázza, a még életben lévő ezer hadzából 400-5OO teljesen izolált életet él, vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, a mindennapi élelem megszerzése 7-8 kemény órába telik az őserdőben, a többiek, mint ez a 7 családból álló csoport életformáján ugyan nem változtatott, de már kapcsolatot létesít a külvilággal. A nép fennmaradásának titka, hogy vagy egyáltalán nem, vagy csak ideiglenesen volt vezetője, akinek hatalmát jelentősen korlátozták. Ebben a társadalomban nincsenek társadalmi osztályok, és nincs nemek közötti diszkrimináció. Életmódjuk és kollektív döntéshozataluk teszi lehetővé, hogy több tízezer éven keresztül fennmaradjanak és gyarapodjanak, harmóniában a környezettel úgy, hogy nem semmisítik meg az erőforrásokat, amelyekre az életük épül. Bár a tanzániai kormány a XIX. századtól kezdődően nem egyszer megpróbálta őket letelepedésre kényszeríteni, a gyermekeket iskolába íratni, a hadzák az erőszak ellenére sem vonultak be a városokba, orvost vagy tanárt ma sem láttak, saját medicináikban és tanításukban hisznek. Gyógymódjaik közé tartozik bőrük felvagdosása, hogy a sebbe – csak általuk ismert- gyógynövényeket dörzsöljenek, így téve ellenállóbbá a szervezetüket. Végül az erőszakos röghöz kötés helyett ma már inkább segítséget, kukoricát és vizet kapnak a törzs tagjai a helyi tanácstól, hogy a globális felmelegedés következtében egyre szárazabbá váló évszakokat átvészeljék. Ha pedig népszámlálásra kerül sor, nem kényszerítik őket a falvakba, mint régen, egyszerűen csak meghirdetik egy jó héttel az esemény előtt, hogy zebrát lőttek a Serengetiben, és húsosztás lesz ingyen.

Umtana! – köszöntjük a tűz körül ülőkre a saját nyelvükön. Különösen nem lepődnek meg, már messziről hallották, hogy jövünk, barátságosan intenek, hogy üljünk le közéjük. Íjaikat szerelik, éppen vadászatra készülnek. A tűz körül guggoló férfiak közül egy fiatalabb azonnal feltűnik: Wiliso. Bár nem ő a csoport vezetője, mosolytalan tekintetében van valami tekintélyt parancsoló, és titkon remélem, hogy ő lesz az, akit ma vadászat közben követhetünk.

Egy darabig hallgatjuk az érdekes csettintő-hangokkal tűzdelt társalgást. Ezeket a fura hangok ejtése közben a beszélő befelé szívja a levegőt, miközben a nyelvét felpattintja (a magyarok akkor ejtenek hasonló hangot, amikor hitetlenkedve ciccegnek), majd Wiliso egy társával együtt minden előzmény nélkül feláll, íját magához ragadja, és kutyája kíséretében elindul a rengetegbe. Filemon azonnal jelez, hogy a vadászat kezdetét vette.

Williso vadászat közben

Az ütemes séta után már futunk az erdőben. Madarak suhannak el felettünk, vijjogásszerű hang szeli a levegőt, a természet velünk együtt lélegez. A két vadász most szétválik, én automatikusan Wilisot követem. Ügyesen szökell a sziklákon, a tempót csak nehezen tudom tartani vele. Hirtelen megáll, kutyája izgatottan a lábához sunyít, valami megmozdul a fák tetején. Az íjat villámgyors mozdulatokkal az arcához emeli, és céloz. Magamban imádkozom, hogy csak egy madár legyen, nem akarom, hogy majmot vagy egyéb négylábú vadat lőjön. Eszembe jut, hogy Filemon azt mondta, a páviánok szó szerint kisgyermek hangon sírva menekülnek, ha meglátják a hadzabéket, úgyhogy bízom benne, hogy majom nem lehet. Legördül az izzadság a homlokomon, előveszem óvatosan a fényképezőmet. Wiliso céloz, de ahogy a táskámban matatok, lábam alatt megreccsen a faág, és egy hatalmas madár repül a fel levegőben. Wiliso nyilát viszi a hátán. A fiú rezzenéstelen arccal rám néz, tekintete nem árulja el, még ha bosszús, akkor sem. Élesen fütyülve jelez, s mikor választ kap rá, újra futni kezd a bokrok között.

A vadmacska család ebben a bozótban bújt meg.

Vadásztársa izgatottan kiabál, egy vadmacska család odújára akadt. Egy nyilat már ki is lőtt. Éles macskanyávogásra érkezünk, látom, Filemon és útitársam egy tüskés bozót előtt áll.
A vadmacska bent van – bólint Filemon, Wiliso kutyája dühös ugatásba kezd, a nyávogás most már fülsértő. Mindannyian körbe álljuk az odút, és várjuk, mi fog történni. Hirtelen egy gyönyörű fehér és fekete csíkos bunda villan meg, és nekiiramodik az erdőnek. Wiliso felordít, íját felemeli és pillantok alatt eltűnik a sűrűben amerre az anyamacska ment. Legalább tíz percig tart, míg a kölyköt sikerül a bozót odúból kihúzni, amikor megreccsen az erdő, és Wiliso sétál felénk az anyamacska tetemével. A nyíl a fejet találta el. Két gyönyörű vadmacska fekszik előttünk kiterítve.

Próbálom magam azzal vigasztalni, hogy utazások során más kultúrák szokásaival elnézőnek kell lenni, a felháborodást otthon szoktuk hagyni, különben minek jövünk ide. Nézünk, fülelünk, még a szörnyűségért is lelkesedünk, mert új, mert soha sem láttunk még ehhez foghatót.

A két vadász a zsákmányt az övükbe gyömöszöli, a sebből kibuggyanó vér lefut a lábukon. Visszasétálunk a táborba a sziklák közé. Wiliso száraz fát és levelet hoz, majd egy lyukas kés és egy vékony lehántott fa segítségével társával együtt tüzet csiholnak. Érdekes, sodró mozdulatokkal csalják elő a vékony ágban rejtőző vörös lángokat, és mikor a tűz már szépen ég, Wiliso villámgyors, precíz vágásokkal megnyúzza a tetemet, a belső részt kifordítja, a májat meg a tüdőt nyársra húzza, és azután, hogy megsült, megvendégel minket vele.

Nubeea – bólintok, mikor Wiliso levág egy falatot a májból, és késén felém nyújtja. Nem habozhatok. A vadmacska húsának íze semmiben sem különbözik a csirkéjétől. Talán keserűbb attól, vagy csak a szám íze miatt érzem?

Az asszonyok és gyermekek mindeközben a mi táborunktól messzebb ülnek egy nagy szikla tövében, gyöngyöt fűznek, beszélgetnek. Ahogy Filemon mondja, a hadzabék mézzel, bőrökkel és hússal fizetnek a környező törzseknek, így kerülnek hozzájuk ruhák, nyílnak való vashegyek, gyümölcsök, és a gyöngy is. A gyermekek, hiába épült iskola, nem szeretnek oda járni, nem is mennek. A kormány házakat is épített a törzsnek, de ott sem maradtak meg, mert a bádogtetőn doboló eső hangjától megrémültek, szerintük azok csak rossz szellemek lehetnek, így továbbra is a bozótban laknak.

Hadza kunyhók a házórzőkkel

A hadzabék Földünk egyik legszabadabb törzse, hisz semmi sem kötheti meg őket, sem az állataik, sem a termesztett növényeik, amijük van, azt az erdő adja. Az élelmen kívül nincs is szükségük semmire, házuk levelekből és ágakból áll, hogy mikor újra indulni kell, minden ragaszkodás nélkül állhassanak újra tovább.

Tűzgyújtás