Mwanza és az albínók

Mwanza vagyis a sziklák városa, a természetes erózió munkálta dombokra épült a Viktória-tó partján.

A településtől mintegy háromórányi kompútra lévő kis szigetre, Ukerewére tartottam. Itt él ugyanis az ország albínó lakosságának egy nagyobb csoportja, akiknek egy része a 2OO6-tól kezdődő rituális csonkítások és gyilkosságok elől menekült el.

A latin albus szó jelentése fehér, az albinizmus a színanyag képződésének veleszületett zavara, a melanin (sötét színű pigmentek összefoglaló neve) hiánya. Embernél és más gerinceseknél öröklődő tulajdonság. Az érintettek bőre és haja tejfehér, a bőr színe enyhén rózsaszínes is lehet, ha áttetszenek az erek. Gyakoriak a látási rendellenességek.

A világon kb. húszezer ember közül egy szenved albinizmusban, ám Tanzániában ennek előfordulása ötször nagyobb, mint másutt. Az ország 39 milliós lakosságából megközelítőleg 270 ezer pigmenthiányos ember él. A 2OO6-tól elkezdődő hajtóvadászat után közülük rengetegnek bujkálnia kellett: ugyanis az országban és Afrika egyes eldugott, vidékein máig élő hagyomány, hogy az albínók testrészei az orvoslásnak tekintett törzsi varázslás fontos kellékei, a mágikus főzetek elhagyhatatlan adalékai. Az ezeken a területeken „praktizáló” befolyásos boszorkánydoktorok szerint különösen a kar, az ujjak, de lehet ez orr, fül és haj is, csodás gyógyító erővel bírnak, és azok szerencsét, gazdagságot hoznak. A gyerekek Tanzánia keleti felén abban a tudatban nőnek fel, hogy az albínók természetfeletti erővel rendelkeznek, halhatatlanok, akik életük befejeztével egyszerűen felszívódnak és eltűnnek.

Néhány évvel ezelőtt végre a világsajtó is tudomást szerzett arról, hogy több ezren válnak a fetisiszták és a rituális gyilkosságok áldozataivá, akiket nem egyszer éjszaka, álmukban támadnak meg a macsétával felszerelt férfiak, és szó szerint családjaik szeme láttára feldarabolnak. Ezeket a helyi ceremónia során felhasznált testrészeket sajnos nem csak az egyszerű emberek, de diplomaták, üzletemberek, politikusok is szívesen megvásárolják a siker és a jobb élet reményében, így tornázva egyre feljebb az árakat. Egyes hírek szerint egy albínó gyermek 75 ezer dollárt is érhet, így nem csoda, hogy féltik az életüket az így születettek.

Mwanza, melynek lakossága több mint 7OO ezer, egy álmos kisvárosra emlékeztet, ahol a halászok közül sokan még most is elhiszik, hogy amennyiben albínó hajat fonnak a hálóikba, másnap életük fogásával térnek majd haza. Csak itt hozzávetőlegesen kétezer kuruzsló tevékenykedik, akik közül többen albínó testrészek beszerzésére ösztönzik klienseiket.

Miután a település talán legjobb szállodai szobáját falnyi nagyságú ablakkal, potom áron megszerzem, berendezem a főhadiszállásom, és megpróbálom újra felvenni a kapcsolatot az Ukerewe Albínó Közösségének az elnökével, Ramadhannal, akinek sem internet elérhetőségét sem telefonszámát nem találtam. Már egy jó hónapja több szálon is elindultam, de eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt.

Mwanza ugyan nem a legbarátságosabb város, ahol életemben megfordultam, de bízom abban, hogy a muzungó (fehér ember) látványával pár napon belül megbékélnek. Ahogy egyre beljebb haladok az ország eldugott területeire, az emberek és tájak érezhetően megváltoznak, az itt élők bezárkózottá, sőt néhol ellenségessé válnak. Itt már nem turista az ember, aki pénzt hoz, hanem európai, aki megélhetést vesz el. Sajnos a város története nagyon is megérteti velem, miért nem kívánatos személy a nyugati.

Mwanza kikötője a híres sziklákkal és egy marabuval

195O-ben Mwanzát és környékét eddig ellátó Viktória-tóba egy ott soha nem elő új halat, a nílusi sügért (Lates niloticus) telepítettek be, ami azóta 35O őshonos fajt pusztított ki, így forgatva fel teljesen nem csak a víz természetes ökoszisztémáját, de a halászatból élők életét is. Ez a hal bár széles körben elterjedt Afrika tropikus zónájában, hisz a Kongó, a Nílus, a Szenegál, a Niger, a Csád-tó, a Volta, a Turkana-tó és más élővizek is az életterét alkotják, túlszaporodása a legtöbb helyen jelentős társadalmi-gazdasági hatással és tragikus következményekkel járt.

A kékes árnyalatú, ezüst színű nílusi sügér az egyik legnagyobb édesvízi hal, maximális hossza közel két méter, súlya elérheti akár a 23O kilót is, nem csoda, hogy betelepítése hatalmas, külföldi érdekeltségű vállalatok létesítését hívta életre, tönkretéve így a helyi, évszázadokra visszanyúló tradicionális kiskereskedelmi halászatot.

Míg a nagyszabású műveletekkel a halásztársaságok milliókat keresnek (a nílusi sügér csak az EU-ba való értékesítése eléri 17O- 2OO millió eurót), addig a helyi emberek elvesztették megélhetésüket, gazdasági menekültekké váltak, hisz a tó eredeti populációja szinte teljesen kipusztult.

Hagyományosan, a napon szárított hal, a helyi piacon.

A nílusi sügér betelepítése azonban nem csak a tóra, de annak partszakaszaira is jelentős hatással van. Az eredetileg őshonos halakat ugyanis hagyományosan a napon szárítva tartósították, ám a nílusi sügér effajta kezelése, magas zsírtartalmú húsa miatt, lehetetlen, így azt füstölni kell, nehogy megromoljon.

Ez az újfajta eljárás a tűzifa iránti kereslet kiugróan magas megnövekedéséhez vezetett egy olyan régióban, amit már eddig is keményen sújtott az erdőirtás, talajerózió, elsivatagosodás.

A 2006-ban Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm, Darwin rémálma tökéletesen mutatja be azt a felmérhetetlen kárt, amit a nílusi sügér betelepítése okozott az ökoszisztémában, továbbá foglalkozik azzal az egyre kényesebbé váló ténnyel is, hogy a hal exportját használják fel ürügyként, hogy az Európából érkező teherszállító gépek fegyvereket és lőszereket szállíthassanak Tanzániába, tovább súlyosbítva így a konfliktust és a szenvedést az olyan környező területeken, mint például Kongó.

Egyre ritkábban látni hagyományos módszerekkel halászókat.

Már három napja vagyok Mwanzában, mígnem egy kis segítséggel elérem a Rotary Club ukerewei vezetőjét, aki az albínó csoporttal dolgozik együtt a szigeten. Yohana, akiről csak a személyes találkozáskor derül ki, hogy nem nő, hanem egy 34 éves tanárember, vár a szigeten, és vezet majd körbe, hogy az albínó családokkal, és Ramadhannal beszéljek.

Másnap reggel 9-kor már a sziget felé vezető kompon ülök, és a tévéből üvöltő parlamenti műsort hallgatom. Az utasok körülöttem megbabonázva figyelnek, és nagyokat kacagnak azon, ahogy néhány politikus összeveszik egymással. Az effajta televíziós műsor igen népszerű Tanzánia-szerte, különösen most, hogy kormányváltás történt, és nem csak az otthonokban, de az éttermekben, piacokon, de a buszokon is ez megy.

Három óra politizálás és hajókázás után kikötünk végre Ukerewe pálmafás szigetén, majd miután kisétáltam Nansio város főutcájára, felhívom Yohanát azzal, hogy megérkeztem, és elindulhatunk Ramadhanhoz és az ott élő albínókhoz.

Ramadhan és családja