Ugandában egy piacon

Mivel a konzuli honlap szerint magyar állampolgár beutazóvízum iránti kérelmét Etiópia budapesti tiszteletbeli konzuljánál vagy a tartózkodási hely szerinti – esetemben Uganda – illetékes nagykövetségen kell kérelmezni, van egy szűk hetem, hogy kipihenjem a hosszú buszutazást, és elintézzem a hivatalos ügyeimet is.

Kampalába érkezve fogok egy boda bodát, vagyis motorbiciklis-taxit, ami 4O perc alatt visz el Entebbébe. A dombokon és völgyeken át futó település a repterének, a kényelmes de olcsó szállodáinak, és a Viktória-tónak köszönhetően igen népszerű a turisták körében. Boda boda sofőröm ismer egy olcsó panziót, így egyből odamegyünk.

A rózsaszínre festett hotelben egy holland és vietnami pár éppen reggelit rendel, s míg én a szobám kitakarítására várok, szóba elegyedünk. Casper és Thuy nemrég tértek vissza az északon fekvő Kotidóból, az ottani törzsi marhavásárról, így rábeszélnek, hogy ha időm engedi, mindenképpen látogassam meg a piacot, mert ilyet nem minden nap lát az ember. Telefonszámot is adnak, amin a helyi önkormányzat egyik vezetőjét könnyen elérhetem, aki egy kis díjazás fejében szívesen a rendelkezésemre áll.

Bevallom, nem kell, hogy sokat győzködjenek, ugyanis Uganda hegtetoválásairól is ismert legharcosabb törzse a karamojong, éppen azon a területen él, így elhatározom, hogy még aznap visszamegyek Kampalába kikérni az etióp vízumot, hogy a hét közepén rendezett vásárra már északon lehessek.

Ők is a piacra tartanak

Átverekedve magam a városon az etióp nagykövetségen finoman fogalmazva egy kisebb sokk fogad. A negédesen mosolygó vörösre festett, vastag szájú ügyintéző szerint nem kérvényezhetek vízumot, azt csak ugandai állampolgároknak, vagy itt élő külföldieknek lehet. Nem akarok hinni a fülemnek, de az ügyintézőt nem érdekli az én érvelésem, így foghegyről megköszönöm a szíves segítségét, és inkább faképnél hagyom. Azonnal hívom a magyar tiszteletbeli konzult, aki szerint Magyarországon kívül a tartózkodási hely szerint illetékes országban is meg lehet igényelni a vízumot, maga sem igazán érti, mi történik. Javaslata szerint felhívom azoknak az afrikai országoknak a konzuli hivatalát, ahová a hátralévő három hónapban még utazni fogok. Sajnos azonban sehol nem járok sikerrel. Csalódottan kilépek az eszeveszett forgalomba, Kampala utcája olyan tömött, hogy képtelenség átmenni egyik oldalról a másikra, a boda bodák és minibuszok hajszál híján összeütköznek, teljes a káosz. Fogalmam sincs, mit tegyek, az egész etióp utat már előre megszerveztem, a nagy nehezen megtalált, megbízható helyi vezetőm alig várja, hogy az Omo-völgybe vigyen, hogy az ottani etnikumokkal egy hetes út alatt találkozzam. Tudom, nem engedhetem meg magamnak a bosszúságot túl sokáig, így egy tollvonással áthúzom, majd újra rajzolom utazásom térképét, és azzal vigasztalom magam, hogy Etiópia olyan szép és különleges ország, hogy egy külön utat megér, ráadásul Melak, a helyi vezetőm azt ígérte, vár majd rám.

Így határozom el, hogy következő állomásom a Dél-Afrikai Köztársaság lesz, és bekarikázom Zimbabwe meg Botswana nevét.

Két nappal a kudarcba fúlt etióp nagykövetségen tett látogatásom után már Kotido felé zötykölődöm a poros úton. A Casperék által megadott számon azonnal elérem Lokwamer Narionot, akivel megegyezem, hogy a szerdánként tartott marha-, juh- és egyéb jószágvásáron a kísérőm lesz. Kibámulok a megrepedezett ablakon, északra tartva elhagyva az utolsó várost, Sorotit turistával sehol nem találkozom, csupán szedett-vedett falvak terülnek el mindenfelé. Lassan teljesen besötétedik, s mivel a házakba legtöbb helyen nincs bevezetve a villany, közvilágításról ne is beszéljünk, így tökéletes sötétségben hajtunk tovább. Éjfélre jár, mire Kotidoba érkezem, s bár midig ügyelek arra, hogy sötétedés előtt mindenhová odaérjek, vagy ha az előre láthatólag nem sikerül, akkor egy másik helyen szálljak meg utamat következő nap folytatván tovább, most nyugodt vagyok, mert a taxi, amit egy fiatal helyi párral osztok meg ugyanabba a panzióba igyekszik, ahová én is.

Lokwamer javaslatára másnap korán kelek, hogy a vásárra igyekvők tömegét megelőzzük, és lássuk, ahogyan a pásztorok csordáikat a piacra hajtják.

„A vásárt régtől fogva Kotidóban rendezik meg – mondja miközben lenyeljük gyors reggelik maradékát, és felülünk a motorjára, hogy nyakunkba vegyük a piacot.

Tudja, Uganda északi régiójában élő összes törzs ide hozza az állatait, hogy eladja. Több ezer jószág, több millió ugandai shilling és több tonna gabona cserél itt gazdát pár óra leforgása alatt. A környékbeliek egyetlen megélhetési forrása ez, az egész lakosság állattenyésztésből él. Ne lepődjön majd meg, ha mindenki meg akarja érinteni magát, nem nagyon jár itt egyetlen európai sem.”

Ahogy kihajtunk a városból, ami méretét tekintve még egy falunak is kicsi, már messziről látom a színes kendőbe öltözött, jószágaikat maguk előtt hajtó férfiak tömegét. Valamit néznek. Közelebb érve veszem csak észre, egy fiatal férfi vértócsába fagyott holtteste fekszik az úton. Lokwamer megáll, én elfordítom a fejemet. A szerencsétlenül járt boda bodás fiút egy, a vásárra igyekvő embereket és állatokat szállító teherautó ütötte el. Kísérőm egy apró fejcsóválást követően megjegyzi, ezek a balesetek Uganda szerte a vezetési stílus miatt teljesen hétköznapiak, és mire a rendőrök ide érnek, az jó pár órába is eltelhet. Megérkezve a piacra képtelen vagyok figyelni arra, amit Lokwamer mond, állandóan ez a szerencsétlen fiú jár a fejemben, és időbe telik míg túlleszek rajta.

A hatalmas területen legalább 2-3 ezer ember áll, beszélget, jószágokat méreget, vagy egyszerűen csak bámul, ahogy én teszem. Száraz, tüdőre tapadó vörös por száll a levegőben, a tikkasztó hőségben délibábok játszanak a horizonton. Fiatal, mezítlábas kölykök szamarakat hajtanak a fűcsomókon át, az egyik fa alatt lévő egyetlen kútnál hangos veszekedés tör ki.

A legtöbb környékbeli törzsnek ez az egyetlen vízforrása. Az asszonyok és lányok feladata ez, gyakran kilométereket gyalogolnak, hogy megtöltsék a műanyag 2O literes kannát, amit Kotidóból szereztek, vagy cseréltek.

Utat vágva a tömegen, a férfiak megdöbbenve néznek rám, de miután látják, hogy Lokwamerrel vagyok, csak legyintenek. Néhányan odalépnek hozzánk, megrázzák kísérőm kezét, és felém mutogatva megkérdezik, ki vagyok. Borotvált fejű kislányok vihognak, nem mernek közelebb jönni, és amikor előveszem a fényképezőmet először elszaladnak, majd mikor lekattintom őket, és megmutatom a képüket, ragacsos kezükkel hitetlenkedve megragadják a fényképezőmet. Egymásnak kiabálnak, integetnek, és mire felocsúdok egy rakás ember áll körülöttem. Mindenkit le kell fényképeznem. Az izgatott zsibongás akkor ér véget, amikor egy idős férfi mellém lép, és az elkészült képekért pénzt követel. Lokwamer szerencsére leszereli az öreget, de ezután többet nem fényképezhetek, mert a vénember példáján felbuzdulva most már mindenki ötszáz vagy ezer forintnyi shillinget kér. Miután a sokaság megérti, hogy nem fizetek, vállat vonnak, és többé nem rám, hanem a jószágokra figyelnek. Látom, épp egy marhán folyik az alkudozás.

„Ugandában körülbelül 14 millió marhát, 16 millió kecskét, 45 millió csirkét és 3, 5 millió disznót tartanak – mondja Lokwamer, és közelebb sétálunk az alkudozó férfiakhoz. Az egyik legnagyobb felvevőpiac, az ún. marhafolyosó itt van Kotidóban. Ezeknek az állatoknak a húsa biztosítja a bab mellett a családoknak a fehérjét, a sajtok vagy joghurt készítése itt nagyon ritka. A legtöbb piac, mint ez is, szerencsére még mindig a helyi önkormányzatokhoz tartozik, így szervezhettem én is a vásárt éveken át először a városban, később pedig kint a földeken. Ugyanakkor, összhangban a kormányunk politikájával, a liberalizáció és a privatizáció már itt is megkezdődött, így a magánszektor, legfőképpen a külföldi befektetők lassan ráteszik kezüket a jól jövedelmező piacok szervezésére, és a húsfeldolgozó iparra is. Ugandában túlnyomórészt csak őshonos fajtákat tenyésztenek, mint itt ez – mutat a púpos hátú szarvasmarhák egyikére, aminek bőrébe a gazdája jeleket vágott éles késsel. Ezek legtöbbje piacokon cserél gazdát közvetlen alkudozást követően. Láthatja, itt ugyan nincs mérleg, a kiinduló árat a jószág fizikai állapotából, meg abból állapítják meg, mennyi színtiszta hús nyerhető majd ki belőle, de a végső összeg a tárgyalási fortélyokon és a kereskedő illetve a vevő tapasztalatain fog múlni.”

Hosszabb vita után az egyik marha úgy tűnik elkelt, de olyan makacs, hogy új gazdáját nem akarja követni, bőg, rúgkapál és hevesen ide-oda dobálja a fejét. Valaki megpróbálja térdre kényszeríteni, és minthogy az állat nem engedelmeskedik, a botjával ösztökéli. De a tehén túl erős, megrázza magát, és inkább kiront az elkerített karámból, majd nekilódul a tömegnek. A fiatal asszonyok a hatalmas gabonás zsákokat a fejükről lelökve menekülnek, a jószág pedig fújtatva köröz tovább nagy riadalmat keltve a piacozók között.

Megérezte a szagot. A mészáros szagát. Érzi, hogy levágják, itt helyben- mondja Lokwamer. Mikor látja hitetlenkedésemet, hozzáteszi: Az ott a mészáros – és egy magas, sötét arcú, kendőt viselő férfira mutat, aki az előbb az állatot térdre akarta kényszeríteni. Ez a marha okos, megérezte az emberen a vér szagát. Most aztán nagyon kell vele vigyázni, mert tudja a sorsát, sokkal veszedelmesebb, mint társai.”

Autógumiból készült cipőtalp.

Lokwamer a kősót áruló fiatalokkal. Ugandában ezt használják a főzéshez, előfordul, hogy a rizs rágásakor egy-egy kavicsdarab kerül a fogaink közé.

Az egész délelőttöt a piacon bóklászva töltöm, bámulom, ahogy a teheneket a vagonokra tuszkolják, a csirkéket adják-veszik. A megvadult marhát végül befogják, és ott előttem szelik darabokra, szerencsére én már csak a nyúzás és a kizsigerelés után érkezem, a fejjel lefelé fordított fejből, így is jól látom, kilóg a jószág élettelen nyelve.

Lassan szedelőzködnöm kell, mert a napi egyszer közlekedő, este 7 órakor induló éjszakai busszal már másnap reggelre vissza akarok érni Kampalába, de előtte még meg szeretném látogatni a karamojong törzset. Lokwamer a piac végeztével melegen kezet fog velem, ölelget, csókolgat, biztosítva arról, hogy bármikor bármiben számíthatok rá. Tudom, mi következik, és már várom, hogy mi az újabb mese ahhoz, hogy egy jó kis összeget kihúzzon belőlem. Igazán nem sajnálom tőle azt a pár ezer forintnyi shillinget, főleg, hogy egy fél napot rám szánt, de amikor már a háromnegyed havi bevételével megegyező fizetség sem elég, és elmondása szerint nem csak a kisebbik fia fekszik kórházban, hanem a vak testvérének is szemműtétje lesz, aki ráadásul sánta meg néma is, akkor már erélyesebben lépek fel. Igaz, Lokwamer határozottságomat látva visszakozik, ráadásul a törzshöz is elkísér, ahogy ígérte, mielőtt a buszra feltenne, azért még megígérteti velem, hogy a piacon készült képek mellé a borítékba, ha majd küldöm egy kis dollárt is tegyek, no meg persze intézzem el neki, hogy családostul Európába jöjjön.
Mit vártam, semmi sincsen ingyen!