A harcos karamojong törzs és a hegtetoválás

Szamarakat terelő lány hátára kötött csecsemőjével először gyanúsan méreget minket, végül felénk bólint: legyetek üdvözölve.

A makulátlanul tiszta udvaron apró, kör alakú, földből készült kunyhók állnak, melynek fedelét nem rögzítik, így az egész olyan hatást kelt, mintha valami játékos manó egy csúcsos szalmakalapot húzott volna a tetejükbe. Ha jön egy nagyobb szélvihar, minden gond nélkül lesepri vagy félrebillenti azokat. A kunyhó lakóit láthatóan ez egyáltalán nem zavarja, sebtében készítenek a házra az előre összegyűjtött és halomba rakott gallyakból, zsinegből és szalmából egy újabb kalapot.

Négy évvel ezelőtt nem csak az lett volna elképzelhetetlen, hogy hívás nélkül besétáljunk ide, vagy akármelyik karamojong településre, de az is, hogy Kotido utcáin úgy menjünk végig, hogy nem támadnak meg minket fegyveresek.

Azonos korú lányok az egyik hegtetoválással a másik már nélküle.

Karamoja, Uganda északi régiója az ország marginális, a világ egyik legelhagyatottabb területe. Ez ad otthont a szarvasmarha-terelő és állattenyésztő nomádoknak, a karamojong törzsnek, melynek férfi tagjai a kalasnyikovval felfegyverzett harcosok, akik nem csak az ugandai kormány katonáival, de a szomszédos kenyai és dél-szudáni népekkel is konfliktusban állnak az állatállomány, a takarmányt biztosító földek, a vízlelőhely és népük túlélése érdekében. A karamojongok hitük szerint isteni jogként birtokolják az összes marhát, beleértve a más etnikumokhoz tartozóakat is, ráadásul az, hogy mennyi jószággal bír egy férfi, a feleségválasztás és a társadalmi státusz egyik kulcseleme, így mélyítve el még jobban a szomszédos állattenyésztő népek közötti ellentéteket. Bár az ugandai kormány kezdetben megpróbált megegyezni a harcosokkal, és a fegyverek átadása esetén – ami még a hírhedt diktátor, Idi Amin bukása után maradt rájuk – marhákat ígért, ám a gyenge próbálkozás hamar kudarcba fulladt.

Az utóbbi másfél évtizedben így több ezer ugandai katona folytatott erőszakos lefegyverzési hadjáratot egész Karamoja szerte, ami nem egyszer kínzásokkal, brutális gyilkosságokkal, sorozatos eltűnésekkel és ezzel egyetemben az emberi jogok megsértésével is járt.

A kormány 2O11-től kezdődően megegyezést kötött a törzzsel, így téve pontot az állatlopások és az állandó etnikai villongások végére, és ma már azon igyekszik, hogy béke és fejlődés kezdődjön el végre ebben a véráztatta régióban. Az erőfeszítések ellenére az illegális fegyverkereskedelmet nagyon nehéz megállítani, hisz Kongó és Dél-Szudán felől újabb és újabb szállítmányok érkeznek, ráadásul a növekvő aszály, a sivatagosodás miatt a karamojong nép jövője bizonytalan: sokan a nyüzsgő Kampalában kötnek ki, hogy állattenyésztés és pásztorkodás hiányában kolduljanak.

Belépve a kör alakban elrendezett házak közé, egy öreg, fogatlan férfi fogad minket bal kezében faragott, kb. 25 centis kisszéket tartva. Lokwamert boldogan megöleli, velem kezet ráz, a tisztelete kifejezéseként egy jó mélyről jövőt a csuklómra köp, majd bekiabál a házikók közé, hogy vendég jött. Kihasználom a körülöttünk támadó mozgolódást, és észrevétlenül a nadrágomba törlöm a kedves fogadtatást, majd várom mi következik. Az öreg előkerít még két kis sámlit, a földre mutatva hellyel kínál minket, majd olyan természetességgel néz rám és kezd bele a történetbe, mintha minden szavát értenem kellene.

„Tudja, a fiatal karamojong férfit már születésétől harcosnak nevelik. Először jön a férfivá avatása, aztán az eljegyzési ceremónia. Mit gondol, hogy szereztem magamnak asszonyt? – Mutat az egyik kunyhó felé. Hát megverekedtem érte! Itt mindenkinek meg kell birkóznia a riválisával azért a lányért, akit feleségül kíván venni. Ha sikerrel jár, és megnyeri a küzdelmet, férfinak tekintendő, aki elég erős ahhoz, hogy megvédje és gondozza élete választottját. Az, aki alul marad, elveszíti becsületét, és olyan csoportból kell asszonyt választani magának, ahol nem előírás a birkózás. De ez a szégyen a családommal még nem esett meg, én csak harcosokat nemzettem!” – Mondja büszkén.

Egy csecsemő valahol felsír, és egy fiatal lány bújik elő az alacsony ajtók egyike mögül. Mindannyian felé nézünk. Ahogy a 16 év körüli lány büszke, egyenes tartással felénk közelít, rögtön felismerem: a reggeli marhapiacon találkoztunk, egyike azoknak a törzsbelieknek, akiknek az arcát különleges, sebekből származó formák díszítik.

A mai, egyre népszerűbbé váló ún. hegtetoválás (scarification) művészete az afrikai természeti népek kultúrájához, mint a karamojong nyúlik vissza. Az itt élő törzsek tagjai kezdték el testüket bemetszésekkel, hegekkel díszíteni már évszázadokkal ezelőtt, mert bőrük erős pigmentáltsága nem tette lehetővé, hogy a természetben fellelhető festékanyagok látható nyomokat hagyjanak rajtuk. A kezdeti tetoválási rítusokból származó sebek aztán a különböző kezelési technikáknak köszönhetően begyógyulásuk után kidomborodtak, felpúposodtak, és a sötét bőrön is láthatóvá váltak. Ez a művelet sokkal fokozottabb fájdalommal jár, mint a festékes társa, ezért nagyobb akaraterőt, mentális felkészültséget igényel. Nem hiába van az, hogy egyes afrikai népcsoportoknál már a kezdetektől fogva a hegtetoválás elviselésével a bátorságot, rátermettséget és az életre való felkészültséget bizonyították, és ez így van még napjainkban is. Maga a művelet a következő: a metszéssel készült minták esetében a kívánt formát a bőr eltávolításával érik el, azaz az előre felrajzolt területről szó szerint lenyúzzák a hámréteget. Az így keletkezett heg elszíneződik, majd a gyógyulás során kiformálódik a végleges minta.

Az elkészült hegek sokkal hosszabb ideig gyógyulnak, mint a hagyományos módszerrel készült tetoválások. A vágások – a sebészeti beavatkozásokhoz hasonlóan – több hétig is fájdalmasak, és közel két hónapig is eltarthat, mire teljesen begyógyulnak.

A karamojong törzs egyike azoknak a még létező etnikumoknak, akik ezt a különleges beavatkozást a mai napig is alkalmazzák. Bár az ősi szokás a modern világ beáramlásával, a keresztény hitre téréssel, és a gyermekek iskoláztatásával lassan halványul, még mindig vannak olyan közösségek, akik viselik a hegeket nem csak az arcukon, de testük egyéb felületein is.

Mira, a karamojong lány leül nagyapja mellé a porba. Haja teljesen rövidre van vágva, így téve még láthatóbbá a két pofacsonton és a homlokon futó erősen kidudorodó, kávészemre hasonlító hegeit. Lokwamer tolmácsolásával megkérdezem, hogyan készült a tetoválás.

Mira elmosolyodik. „A mintákat anyám a felnőtté válásom idején választotta ki a törzs ősi jeltárából – mondja, és önkéntelenül is megérinti a homlokát díszítő hegeket. A bonyolult formák elkészítése előtt fakéreggel lesúrolta az arcomat meg a homlokomat, hamu és egy vékony pálca segítségével felrajzolta meghatározott rendben a pontokat, majd egy éles pengével megkezdődött a tíz perces beavatkozás. Tüskével húzta ki a bőrömet, és villámgyors apró vágásokat ejtett rajtam, fájdalomcsillapításként pedig gyökerekből készült port szórt a sebemre. A vér belefolyt a szemembe, alig bírtam pislogni, a gyógynövény csípte, égette a bőrömet, de megtörölni az arcomat nem volt szabad. A szertartást rezzenéstelenül kellett hogy tűrjem, hisz a felnőtté avatásunkkor különleges szerepet kap a vágások által okozott fájdalmak elviselése. 12 éves voltam akkor. Be kellett bizonyítanom a törzs többi tagjának, hogy felkészültem az életutamon bekövetkező megpróbáltatásokra: úgy tartjuk, aki képes vágások százait elviselni, az talpon marad a legnagyobb bajban is, társai számíthatnak erejére, kitartására. Tudja, az ájulás határán voltam, de semmit nem tehettem, néma maradtam, és fohászkodtam, hogy hang és könnycsepp nélkül bírjam ki az avatást, ellenkező esetben nem lettem volna méltó a törzs tagjainak megbecsülésére és tiszteletére. Hogyan okozhattam volna a népemnek csalódást? Ezek a hegek mindannyiunkat a közösségért megtett próbatételre és saját bátorságunkra, erőnkre emlékeztetnek. Büszke vagyok rá, hogy kiálltam a próbát.”

Megkérem Mirát, engedje megérinteni a hegeket. Ahogy végigsimítom a lány egyébként makulátlanul sima arcát, a tetoválások apró szemekként hullámzanak az ujjam alatt. Megértem, ez a minta nem akármilyen, egy bonyolult helyi kultúra része, mely a szépséget, a kitartást, de legfőképpen együvé tartozást jelenti.

Ahogy Lokwamer később elmagyarázza, a hegtetoválásnak azonban megvannak a hátrányai is. A törzs nőtagjai legtöbbször fertőtlenítés nélkül használják ugyanazt a pengét, lehetőséget adva a Hepatitis vírus, a vérfertőzés és az AIDS terejdésének. Ráadásul az iskolás korú gyermekeket, mint Mirát is, nem egyszer éri hátrányos megkülönböztetés, hisz társaik szemében a jelek nem mások, mint primitív törzsi maradványok. Ennek ellenére nem egy család ragaszkodik hegtetoválásokhoz, hagyományos társadalmi berendezkedésükhöz és nem mindennapi temetkezési szokásaikhoz. Különös módon egyáltalán nem siratják meg szeretteiket, a holttestet sötétedéskor a lakhelyétől nyugat felé úgy 300 lépésnyi távolságra kiviszik a természetbe, fejjel a nyugvó nap irányába fordítva a földön hagyják, és rábízzák a természet általuk hitt elkerülhetetlen rendjére: a vadállatok munkájára.

Míg mi Mirával és a nagyapával beszélgetünk, asszonyok és kislányok egy kék műanyaghordót görgetnek elénk. Mikor elém érnek látom, hogy mindegyiknek különböző formákba rendeződő hegtetoválás díszíti az arcát, némelyikük különleges frizurát hord: kopaszságuk ellenére frufrut növesztettek, amit befontak és gyöngyökkel díszítettek. Az egyik girhes kölyökkutya felvinnyog, és futva elmenekül, amikor véletlenül nekitolják a hordót, fogalmam sincsen, mi lehet benne, de a poharakból ítélve, valamit meg kell majd hogy kóstoljak. Tudván, hogy az ivóvizet a helyiek a legközelebbi ingoványosból nyerik, már előre tartok attól, mi vár rám. Mikor a hordót a lábam elé állítják, kíváncsian belenézek. Szagából ítélve valamiféle erjesztett ital lehet, melynek tetején koszszínű, vastag hab ül. Az öregasszony, aki a nőket és a kislányokat vezényelte, most nagy lendülettel egy kék poharat az alkoholba merít, körbeforgatja, hogy ne csak habot fogjon, majd a túlcsorduló műanyagbögrét a kezembe nyomja.

„Ajono házilag erjesztett, kölesből készült sör. Ugandában mi emellett beszéljük meg az élet nagy dolgait” – mondja Lokwamer. Mindenki várakozó szemekkel mered rám, nincs mit tenni, feléjük emelem a poharamat, és egy jót húzok a tejeskávéra emlékeztető savanyú italból, majd rezzenéstelen arccal lenyelem.