Elefántok, keselyűk, termeszek

Bár tudtam, hogy az út egy szakasza északra, Kasane felé nemzeti parkokon vezet át, erre álmomban sem számítottam. Melegen süt a nap, a mélykék égen hófehér bárányfelhők bújócskáznak minden pillanatban különösebbnél különösebb alakot váltva, hogy így tévesszék meg egymást.

A terv szerint a Chobe folyóhoz tartunk, hogy majd onnan Zimbabweba utazva a Viktória-vízeséshez érjünk. Bár az esős időszak lassan a végéhez közeledik, a Dél-Amerikából induló El Nino rakoncátlan viselkedése ide is elért, itt egy hónapja egy csepp eső sem esett.

El Niño vagyis a Kisfiú/Kisjézus évezredek óta tartó ismétlődő feltűnését rendszerint karácsony környékén tapasztalják a halászok Ecuador és Peru partjainál akkor, amikor a Csendes-óceán vize a megszokottnál melegebb, halban szegényebb lesz. Ahogy mondják, ekkor születik El Niño, akinek játszadozásait természeti katasztrófák sora jelzi szerte a trópusokon: árvizek Ázsiában, erdőtüzek Amerikában, szélsőséges viharok a Fülöp-Szigeteken, és súlyos aszályok, itt Afrikában.

Az egy hónapja tartó szárazság miatt Botswanában a gazdák termésük majdnem felét elvesztették, mindenki áhítattal várja az égszakadást, ami úgy tűnik, ahogy betettük a lábunkat az országba, meg is érkezik. A kempingben, ahol megszálltunk, habos cseppekben esett az eső, mély tócsákat vájva a feláztatott, sáros útba, és reggelre mintha egy csettintésre magához tért a hervadó természet.

Botswana vagy régebbi nevén Becsuánaföld Dél-Afrika szíve, s bár területének körülbelül 80 százalékát a sivatagos Kalahári-medence foglalja el, az ország éghajlatát a területén elhelyezkedő Dél-Afrikai Fennsík 1000 méteres tengerszint feletti magassága nagyban befolyásolja. A kevés csapadék miatt Botswana 90 százaléka szavanna jellegű, állatvilága rendkívül színes, az Afrikára jellemző nagyvadak mindegyike megtalálható itt: az oroszlán, a gepárd, párduc, ezüst hátú sakál, szurikáták, afrikai elefánt, fekete orrszarvú, a víziló és a zsiráf, valamint több antilopfaj is. A lakosságának nagy része a délkeleti országrészben él, a városlakók aránya igen alacsony, így a nagy települések turisztikai szerepe szinte teljesen elenyésző. Bár afrikai viszonylatban a 2 milliós Botswanában nagyon magas, 80 százalékos az írni-olvasni tudók aránya, ami részben az ingyenes oktatásnak köszönhető, az ország számtalan egyéb problémával küzd: társadalmi egyenlőtlenség, vidéki szegénység, a természet elsivatagosodása, de a legsúlyosabb az AIDS-betegek világviszonylatban is kiemelkedően nagy (35O ezer) száma.

Jelenleg Botswana fejlődése szinte teljesen a gyémántkitermelés függvénye, a nemzeti össztermék 75 százaléka származik ebből, csakhogy ez a forrás nem kiapadhatatlan, így az ország igyekszik a turizmusra is koncentrálni. Szerencsére a botswanai vezetés még időben rájött, hogy természeti értékeinek megóvásával, az ökológiai egyensúly fenntartásával látogatók ezreit vonzhatja az országba. Ennek köszönhetően a terület meglepően jó infrastruktúrával rendelkezik, aminek használatáért az ide érkezőknek bizony európai árat kell fizetnie. Ráadásul a hatalmas távolságok miatt nem könnyű egyéni turistaként hatékonyan, gördülékenyen felfedezni a legfontosabb helyeket, természeti parkokat.

Hogy egy kis pénzt spóroljunk, útitársammal a legolcsóbb szállás, a luxus apartmanok és hotelek udvarának kijelölt helyein való kempingezés mellett döntünk, lelkiismeret furdalás nélkül kihasználva ugyanazokat az extra szolgáltatásokat – medence, forró víz, internet, méregdrága kanapés-asztalos pihenőhelyek- , amik a fedél alatt lakóknak jár, abban bízva, hogy a Kisfiú egy darabig megkönyörül rajtunk.

Elhagyva késő délután Nata apró települését a 3OO kilométerrre fekvő Kasane felé tartunk. A vidék dús, lapos bokrai közt egy-egy marula magasodik, széles, koronátlan fejével büszkén kémleli a tájat, hisz tudja, hogy törzse, levele és a termése évezredek óta szolgál a helyieknek fontos gyógyszer- és táplálék-alapanyag gyanánt.

A nemzeti parkon tovább haladva a táblák már nem csak a tehenekre és a kudukra hívják fel a figyelmet, de az elefántokra is. Először azt gondolom, hogy egyszeri eset lehet csak, talán egy rezervátum van a közelben, de amikor már a Vigyázat vadállatok! Megállás és parkolás csak saját felelősségre feliratot többször is olvasom, figyelni kezdek. Szótlanul kémlelem a tájat, szemem egyik fakoronáról a másikra siklik, amikor hirtelen valami furcsát látok. A magas, dús ágak közt egy barna domb emelkedik, ami lassan megmozdul. Ki akarom pislogni szememből a délibábot, de az makacsul tartja magát. Megdöbbenésemre egy ormány emelkedik a levegőbe, hogy lassú, de erőteljes mozdulatokkal letépje az előtte himbálódzó ágat.

Elefántok! – kiáltom izgatottan, amint észreveszem, hogy az első, tőlünk 3O-35 méterre lévő nőstényt többen is követik. Már három elefántot látok, ahogy óvatosan az út szélére húzódunk, hatalmas testüket most teljes egészében megmutatják, és mindenfajta félelem vagy sietség nélkül felénk sétálnak a bokrok közül. Sebesen futó autók húznak el mellettünk, kamionok dudálnak ránk, de rajtunk kívül senki nem veszi a fáradságot, hogy megálljon, és velünk együtt hallgassa ezt a hangos csámcsogást. Megszokták már az elefántok látványát. A hozzám legközelebb álló hím néha ránk néz, hatalmas füleit meglebegteti, mintha vitorlák úsznának a szélben, a hátán élősködő legyeket a farkával elzavarja, de nyugodtan eszik tovább.

Az elefántok mind a 3OO kilométeren végigkísérnek, hullámzó alakjukhoz végül teljesen hozzászokik a szemem. Az egyik éppen a jó 3 méteres termeszvárnak dűlve vakaródzik, ami megingathatatlanul tartja a nekifeszülő állat súlyát.

Utunkat elefántföldön folytatva, keselyűk hadára leszek figyelmes. Számukból ítélve valami nagy falatra ttaláltak. Ahogy autónkkal feléjük közeledünk, kopasz nyakú fejüket az alattuk heverő dögről riadtan felemelik, tudják, gyorsan kell dolgozniuk, hisz nem sok hús maradt a tetemen az éjjeli hiénák fosztogatása után. A motort leállítva figyeljük, mi lehet a zsákmány. Ahogy kiszállunk az autóból rögtön megérzem: rothadó hús és nedves föld szagától terhes a levegő. A bokornyi keselyűhöz egyre közelebb és közelebb érve szétboncolt elefánt lábszárcsontot és hozzá tartozó patát pillantok meg, tőle jó egy méterre az elhullott állat belső szervei hevernek. A keselyűk dühösen fölreppennek, és fenyegetően lármázva a fákról figyelik a betolakodókat. A magas fű közt egy fiatal elefánt félig lerágott feje fekszik, a testet azonban sehol nem látjuk. A helyiek még frissiben elvitték.

Botswana ezen szakaszán sajnos nem ritka a személygépkocsikkal és teherautókkal való ütközés különösen az éjszakai órákban, az útszélen hagyott, kiégett járművek fekete, ablaktalan szemeikkel bámulják a végtelent, arra várva, hogy valaki eltakarítsa őket, hiába. Az elefánthús és csontok sokkal értékesebbek, így ha a vezető szerencsésen túlélte az ütközést, autójáról a rendszámot leszerelve a helyiek segítségével inkább az agyarakkal fog vesződni, mintsem hogy a járművet mentse.

Besötétedik, mire Kasaneba érkezünk. Sátrunkat a kemping kivilágított területén sebtében felállítjuk, vészes felhők gyülekeznek az égen. Lassan tízre jár, de nem tudok aludni. A vihar meggondolta magát, még megtartja villámait. Kinn ülök a sátor előtt, és az egyik éjjeliőrrel beszélgetek. Bernard Zimbabwéből jött át dolgozni, mert bár Mugabe elnök mindenkinek munkát ígért, ő hiába próbált meg egyetemi diplomájával elhelyezkedni otthon, csak itt, Botswanában kapott állást.

Hangos bogarak szállják meg a lámpát, amit középre helyezünk. Némelyik akkora, mint a tenyerem, páncélos, fekete hátuk hangosan kong, ahogy nekivetik magukat az üvegburának. Hirtelen egy nesztelen röptű, szárnyas termeszpár jelenik meg, egymásba kapaszkodva, bódultan lengedeznek körbe-körbe.

„Nászúton vannak”- mosolyog Bernard. Mikor látja, hogy nem értem, mire céloz, egy közelében fekvő botot felvesz, és a homokba rajzolva magyarázni kezd: „Láttad az utat szegélyező termeszvárakat, ugye?- kérdezi és egy kezdetleges kúpot rajzol.- Ezek a hol oszlopra, hol tornyos, ormótlan várra emlékeztető bolyok, amiket lakói földből, farészecskékből, bélváladékból és nyálból tapasztottak össze, olyan ellenállóak, hogy csak csákánnyal vagy dinamittal lehetne megrepeszteni. A több milliós nagy kolónia a saját készítményű fészkeiket a föld belsejében ássa, belülről építkezik az örök sötétségben, és lassanként felfelé tör úgy, hogy az idősebb várak gyakran 6–12 méter magasságban is kiemelkedhetnek a talajszint fölé. Fantasztikus, ugye?” – néz rám a rajzból.

„Rendszerük rendkívül bonyolult – mondja, és kis kockákat meg alagutakat karcol a képzeletbeli termeszvár belsejébe – élelmiszerszállítás céljára messze elágazó földalatti folyosókat építenek, amiket ritkán hagynak el, mert testileg védtelenek és ellenségeiknek, főképp a hangyáknak, teljesen ki vannak szolgáltatva. Az egyedek szigorú munkamegosztás alapján egymástól teljesen különböző kasztokra oszlanak. Itt vannak a munkások, akik az építkezést, az élelmiszerszerzést és feldolgozást, a lárvák táplálékaként szolgáló gombatenyésztést és sarjak gondozását végzik. Vakok és nincsen szárnyuk, bár nemekre oszlanak, nemi szerveik fejletlenek és funkcióképtelenek. A termeszvár legsérülékenyebb pontján, a különféle nyílásokon, amik szellőztető csőként szolgálnak, katonák tömege strázsál, ezek a szapora jószágok védik meg a benn lakókat nem csak itt, de mindenütt, ahol a kolónia veszélybe kerül. A királyi pár külön kamrában rendezkedik be, és akár 10 évig is elélnek. De a legkülönösebb ezek: botjával az áttetsző szárnyú táncosokra mutat, aki még mindig a szemünk előtt balettoznak a fényben.

„A munkások nevelik fel őket, bár látszólag a kolónia számára semmi közvetlen hasznot nem hoznak, ráadásul sokuknak a két éves, termeszvárban töltött élet kirepülésük napján véget is ér, mert legtöbbjük áldozatul esik a külvilág számos veszélyének és ellenségeiknek, mégis szerepük az új családok létrehozásában nélkülözhetetlen.

Titokzatos módon mindegyik várlakó megérzi, amikor eljött az idő. Egyfajta különös izgalom vesz erőt az összesen, testüket egy helyen állva ritmikusan előre és hátra ringatják, majd a termeszvár folyosóját, melyekben a szárnyasok összegyűlve várnak, megnyitják. A szabadulás után aztán ezek arany porként kirepülnek, szárnyukat később magukról lerázva visszahullnak a földre, párt választanak, és alkalmas helyet találva beleássák magukat a talajba. Az új termeszpár eleinte minden munkát maga végez el, csak később, a lakók számának növekedésével alakul ki a munkamegosztás, míg végre az eredeti hím és nőstény a célnak megfelelően megváltozik, és tisztán a belső szaporodásnak él.”

Ránézek a termeszpárra, a beszélgetés közben most veszem csak észre, hogy már a talajon  mászva meztelenül ásni kezdtek, mellettük úgy csillámlanak az áttetsző, törékeny kis szárnyak, mintha gyémánttal lenne teleszórva a fekete föld.