Naplemente, vízilovak, krokodil…

Az éjszakai szél halkan rázza a faleveleket, néhány termést a zuhanyzó tetejére dob, hallom, ahogy dobbannak a fán, majd leesnek puhán a fűbe. Valami morog a sötétben. Olyan mély hangon teszi, hogy beleborzongok.

Muszáj kimennem a mosdóba, de nem merek. Bár a folyóban élnek vízilovak, nem akarom elhinni, hogy egy talán felsétált a meredeken. Szakadatlan eső kaparássza a ponyvát, a kemping lámpái kívülről megvilágítják a cseppeket. A hatalmas test elindul a sötétben, látom magam előtt, ahogy a sátor felé tart. Nehéz léptei alatt felsikoltanak a fűben rejtőző gallyak. Azon gondolkodom, hogy milyen magas is egy-egy víziló példány, talán 1,5-2 méter. Vajon rá tud taposni az alacsony sátorra, vagy csak átgázol majd rajtam?

Képzeletem csúfot űz belőlem, érzékszerveim vadállat módjára kiélesednek. Most már ülök a sátorban, és várom mi lesz. A mély morgás közvetlenül előttem, majd másodpercekkel később mögöttem hallatszik. Most már nem félek, inkább fékezhetetlen kíváncsiságot érzek, szeretném kihúzni a sátor ajtaját, hogy megnézzem mi keltette bennem a rémületet, de mégsem teszem. Hallom, ahogy az állat elhalad a kialudt tábortűz parazsai előtt, egy pillanatra megáll. Talán valamit érez a levegőben, hangosan fúj, majd nekiindul a sötétségnek. Mikor tisztes távolságba ér, kicipzározom a sátrat, és utána nézek. Már csak a libbenő leveleket látom az éjben.

Kasane a Chobe folyópartján lévő kis település Botswana egyik legfontosabbika. Nem messze innen terül el az ún. Négy Sarok, ahol Namíbia, Botswana, Zambia meg Zimbabwe határai találkoznak, és innen indulnak a túrák nem csak a folyóra, de a Viktória-vízeséshez is.

Bár ragyogóan süt a nap, a délelőtti vihar megint sártengerré változtatta a területet. A kempingben tanyázó varacskos disznó család a felkavart tócsákban vidáman fürdik, tagjai ide-oda hengergőznek, fel sem veszik, ahogy köztük járok-kelek. Egy-egy kék heréjű maki kíváncsian néz a fákról, alig várják, hogy nyitva hagyjam az autó ajtaját, hogy végre lophassanak valamit. Azóta, hogy sikerült megszerezniük egy egész fürt banánt, minden nap körülöttem ólálkodnak.

Délután fél négykor jön értünk motoros csónakján helyi vezetőnk, Vincent, hogy végighajózzon velünk a Chobe folyón, ahol ivó elefántokra, bivalyokra, krokodilokra, vízlovakra és naplementére vadászunk. Bár hatalmas fellegek gyülekeznek a távolban, mindannyian bízunk a jószerencsénkben, és abban, hogy a vihar Zambia felett kidühöngi magát, és nekünk csak a tiszta égboltot hagyja. Indulás előtt Vincent mellé húzódom, és úgy hallgatom, milyen szeretettel beszél a folyóról.

„A Cuando, melyet mi itt Botswanában Chobe-nak, Namíbiában Kwandonak hívunk Délnyugat-Afrika folyója, Angolában ered, majd áthalad a namíbiai Caprivi-sávon, onnan pedig a Botswana északi részén fekvő Linyanti-mocsáron. Ettől a szakasztól keletre már Chobe néven halad egészen a Zambézibe torkollásáig.

A folyórendszer híres a partjai mentén élő állatvilágról, medrének csaknem tejes hosszában mindkét oldalán vadrezervátumok és természetvédelmi területek találhatók. Sajnos ezek közül sok szenvedett kárt az angolai és namíbiai konfliktusok során, rengeteg állat elpusztult, de a helyzet normalizálódásával ma már megvan az esély az eredeti állapot visszaállására. Ahogy most is látszik – mutat a minket körbeölelő mélykék, apró hullámtarajokra – a folyó vízhozama a többi dél- és közép-afrikai folyóhoz hasonlóan óriási különbségeket mutat az esős és a száraz évszak között. Ez utóbbi idején a víz szinte teljesen eltűnik a mocsarakban, akkor nem lehet így hajókázni, mint most.”

Vincent hirtelen abbahagyja, amit mond, majd sebes mozdulatokkal irányt változtat. Természethez szokott szemével ő már rég látja, amit mi nem, egy fiatal krokodil napozik a sziklák között: „Nézzétek, ahogy tátva tartja a száját. Így tölti fel a levegőraktárait. Tüdeje olyan nagy mennyiségű oxigént képes befogadni és az úszás során adagolni, hogy a víz alatt akár 1- 1,5 óráig is kibírja anélkül, hogy fel kellene jönnie újra a felszínre. Legutóbb, mikor kinn voltam a csónakkal, az egyik kifejlett példány a szemem láttára kapott el egy kutyát. Én mondom, legalább 2 óráig a szájában szorítva lenn tartotta a szerencsétlen áldozatot, mielőtt kimászott volna a partra. Itt nyelte le előttem egyben az egészet. Rágni se rágott rajta.”

Továbbhaladva a csendes folyón hatalmas partszakasz tárul a szemünk elé. Azonnal észreveszem: elefántok sétálnak le komótosan a dombon, hogy igyanak. Vincent nekilódítja a hajót. Szemembe vág a szél, hajam a vállam körül repked, izgatottan előveszem a fényképezőmet, és várom, hogy közelebb  érjünk. Az egyik elefánt éppen térdig áll a vízben, ormányát a folyóba meríti, majd iszik.

Feltámad a szél, a víz háborog alattunk, de rá sem hederítek. A felhőkbe nyúló hegyeket nézem, a buja fákat, az egyre laposodó fényt, amely minden percben változtatja a színét. Néhány hal háta csillan meg a vízben, talán zsákmányt kergetnek, egy-egy kígyómadár száll el a fejem mellett. Hallgatom a krokodilok csobbanását, a csónak oldalát verdeső egyre nagyobb hullámok moraját, a szél susogását, a természet sokféle zaját, amely mégis harmóniává olvad össze a fülemben. Meggondolom magam, nem fényképezek, csak hátradőlök a hajó műanyagszékén, és elmerülten figyelem a tájat. Mögöttem a felleg egyre feketébb, lassan, mint egy fenyegető vad, bekebelezi a bárányfelhőket, és teljesen rákúszik az égre.

Vincent telefonja megcsörren. A másik hajó vezetője oroszlánfalkát látott pont azon a szakaszon, ahol egy hete a 12 tagú család a parthoz közel leterített egy öreg elefántot. Három napig lakmároztak a húsából a turisták szeme láttára. Mire odaérünk, az oroszlánok már eltűnnek a hatalmas fűben, ami ilyenkor az esős évszak végén akár egy méterre is megnő és tökéletes búvóhelyként szolgál. Nem időzünk sokáig, inkább a sziget felé vesszük az irányt, hogy még a felhőszakadás előtt beérjük a vízilovakat. Az esőtől dús zöld fűben négy, rövid lábú jószág legel, a hófehér pásztorgémek nem tágítanak mellőlük akkor sem, amikor hatalmas szájukkal tépdesik a füvet.

„Normális esetben a vízilovak a nap folyamán általában a vízben vannak- mondja Vincent, miközben a csónakot a sziget felé kormányozza – , így képesek csak elviselni a nagy hőséget, hogy aztán éjjel előbújva akár 40 kilogrammnyi füvet is megegyenek fejenként. Itt azonban, a Chobe folyónál már egy jó ideje más szokást vett fel a populáció: miután a terület elefánt, bivaly és impala csordái igencsak megszaporodtak az utóbbi években, a vízilovak rájöttek, hogy ha nem akarnak éhen maradni, kénytelenek életmódjukon változtatni, és nappal is élelem után kutatni.

Így viszont rendkívül veszedelmessé válnak, a harapásukkal akár egy kisebb csónakot is ketté tudnak törni. Az oroszlán, a cápa meg a krokodil semmi ezekhez képest, a vízilótámadásoknak több áldozata van, mint az összes többi afrikai vadállatnak együttvéve, nem csoda, hogy a halászok félnek tőlük. Bár normális esetben nem vadászik más növényevőkre, de eddig már kétszer megfigyelték, hogy egy víziló a fajtársa teteméből lakmározott, sőt tavaly az egyik nőstény egy halászt nem csak megölt, de meg is evett. Erre soha nem volt még példa.”

Az egyik mintha tudná, hogy róluk beszélünk, nevetségesen rövid lábával futni kezd, a nagy, hengeres test himbálózik a szigeten, és hangos csobbanással a vízbe veti magát. Lebukik, majd prüszkölve újra a felszínre tör. „A kifejlett állatok, mint ez is – mutat az úszó óriás felé Vincent – 3-5 percenként jönnek fel a felszínre levegőt venni, ez a borjak esetében 2-3 perc. A folyamat annyira automatikus, hogy ha a víz alatt alszanak, akkor is a felszínre bukkannak a megfelelő időközönként anélkül, hogy felébrednének. Víz alá merüléskor orrnyílásukat bezárják.”

A víziló egyre közelebb és közelebb úszik a leállított motorcsónak felé. Száját hatalmasra tárja, sárga metszőfogait villantva felénk. „Ez nem ásítás, jegyzi meg Vincent –  hanem a fenyegetés jele. Általában akkor válnak agresszívvá, ha a halászok elvágják a vízhez visszavezető útvonalukat, vagy veszélyeztetve érzik kicsinyüket. Hatalmas szájukban több fog is agyarrá módosult, amelyek nem ritkán 25–30 centiméter hosszúra is megnőhetnek.”

A fiatal hím most már egészen közel ért. Fejét nem emeli ki a vízből, hisz a szeme, a füle és az orra a koponyája tetején helyezkedik el, tökéletesen tud tájékozódni így is.

Vihar előtt

„A víziló előbb tanul meg úszni, mint járni, hatalmas teste ellenére nagyon gyors. Figyeljétek meg, kihívásnak veszi, most hogy leállítottuk a motort, egyenesen felénk tart, azt hiszi, harcra készek vagyunk.”

A víziló újra lebukik a habok közé, de nem látom, hol jön fel. Az ég hatalmasat dörren, egy villám cikázik át a horizonton, és nincs menekvés. Az eső olyan erővel zúdul alá, hogy sem ember, sem állat nem marad szárazon. Kamerámat az esőkabátom alá rejtem, és mindannyian várunk. Rövidnadrágom pillanatok alatt teljesen átázik, most hidegen tapad a combomra. A fütyülő orkán csaknem elviszi csónakunkat, korbácsolja a hajó orrát, s közben tejszínű ködöt dob a parton recsegő fák közé. Annyira fázom, hogy fel kell vennem a mentőmellényt, hogy egy kis meleget öntsön belém. Jó két órát hajókázunk így a viharban, igyekszem az elefántokra meg a vízilovakra gondolni, de egyetlen kívánságom, bevallom, hogy legyen forró víz a kempingben. Mikor végre kikötünk, első utam a fürdőszobába visz. Kinyitom a meleg vizes csapot és reménykedve várom, hogy a meleg víz keresztülfolyjon a régi csöveken. Olyan forróra állítottam a vizet, hogy a vörös foltok azonnal megjelennek a bőrömön.