Mennydörgő Füst

Korán van még mikor áthajtunk Botswanából Zimbabwébe.

A határon néhány parkoló teherautón kívül csak a páviáncsaládok szaladgálnak, a nőstények kicsinyeiket szoptatják, míg a hímek acsarkodva kergetik egymást a hatalmas rakományok tetején.
A Viktória-vízesést, ahová tartunk, a helyi tonga törzs tagjai csak „Mosi-oa-Tunya-nak”, azaz Mennydörgő Füstnek becézik, nem hiába. Még kilométerek választanak el tőle, de már látom az égbetörő sűrű, ködszerű páraoszlopot a dús lombú fák felett, mintha valaki nedves gallyakkal próbált volna meg tűzet rakni a mélyben meghúzódó katlan belsejében.
Zambia területének nagy részét a kristályos kőzeteken kialakult 1000–1500 méter magas fennsíkok – a Katanga-, a Zambézi-fennsík és a Lunda-küszöb – alkotják. A Viktória-vízesés Földünk legszélesebb zuhatagaként (17OO m) az ország déli, Zimbabwével szomszédos határán hömpölygő Zambézi folyónak a medrében alakult ki körülbelül 1OO-150 millió évvel ezelőtt. Maga a zuhatag eredetileg közelebb lehetett a folyótorkolathoz, ám az évmilliók során mintegy 150 kilométernyit vándorolt felfelé, miközben folyamatosan alakította a töredezett felszínű bazaltfennsíkot. A sziklahasadékokat korábban puhább kőzetek töltötték ki, ám azokat a nagy erővel lezúduló víztömeg könnyedén kimosta, majd magát a keményebb bazaltot is erodálta. A vándorló zuhatag jelenlegi helyszíne immár a nyolcadik: hosszabb-rövidebb időre mindig ott állapodik meg, ahol kellően széles a sziklahasadék. A Viktória-vízesés közvetlen környékét Zambia és Zimbabwe is nemzeti parkká nyilvánította, s az UNESCO-világörökség részeként e terület nemzetközi védelemben részesül.
Nevét a híres skót utazótól, David Livingstone-tól kapta, aki 1855-ben fedezte fel vándorlásai során ezt az elképesztő természeti látványosságot, s azt az akkori brit királynő tiszteletére keresztelte Viktóriának. A vízesés évszázadok óta a turisták tízezreit vonzza a világ minden tájáról. A jól kiépített sziklasétányokon, amiket külön nevekkel illettek (Ördög-, Fő-, Lópatkó-, Szivárvány- és Keleti-zuhatag) nagyon egyszerűen körbe lehet járni a több részre szakadozó sziklaíveket, melyekről az iszonyatos víztömeg lezúdul. A vízesés mellett élő lakosság ma szinte teljesen az idegenforgalomból él, a turisták kiszolgálása pedig évről évre bővül: a nemzeti park bejáratánál kifüggesztett hirdetőtábla szerint már madártávlatból kisrepülővel is megcsodálhatjuk a zuhatagot, raftingolhatunk, sziklát mászhatunk, vagy bungee jumpingolhatunk a folyó fölött átívelő hídról is.
Én szimplán előveszem az esőkabátomat, és anélkül, hogy akármelyik extrát is megfizetném, elindulok a kiépített gyalogúton a vízpermetet szóró sziklák felé. A kitáblázott útvonalat követve az első szakaszon besétálok az Ördög-zuhatag felé. Bár az esőerdő hatalmas fáinak a járdára benyúló ágait levagdosták, így alakítva ki az ösvényt a dús növényzetben, az éjszakai erős szél újabb gallyakat hordott a lábam elé, ezeket óvatosan kerülgetem a csúszós köveken. A húsos levelekről cseppekben szivárog alá a pára, vállamra terítem az esőkabátot, és átgázolok az első kilátópont felé. Ahogy egyre közeledek a vízeséshez, úgy erősödik fülsiketítővé a robajlás, s úgy válik még tömöttebbé a ködfátyol a levegőben.
Ördög-zuhatag
A májustól októberig tartó szárazabb hónapok alatt, amikor a zuhatag szinte csak csordogál, lehetővé válik, hogy a velem szemben lévő zambiai medencét egészen a pereméig megközelítsék a vállalkozó kedvűek, mert a több ezer éves erózió miatt itt olyan mélyedések alakultak ki, amelyekben mint egy természetes medencében, akár úszkálni is lehet. Ilyenkor teljes szépségükben mutatkoznak meg azok a művészi formák, amelyeket a zuhatag faragott ki a sziklafalakon az évmilliók során. A folyó azonban ma teljesen más arcát mutatja, kivetkőzött a száraz időben szokásos, szerényen csörgedező mivoltából; szélesen hömpölygő, mérgesen morajló, fékevesztett özönvízzé dagadt, ami hatalmas, sárgás habokat vetve hánykolódik a szűkre szabott mederben. Tajtékozva, másodpercenként közel tizenötezer köbméternyi vizet lök maga elé a szakadékba, dühöngve rángatja ki a part menti fákat, és iszonyatos robajjal taszigálja a köveket a folyóban, miközben homlokáról nehéz munkája során a vízpára akár 500 méter magasságba is fölszállhat. Odasétálok a korlát pereméhez és lenézek a mélybe. Lenn a völgyekben a régi vízesések maradványain sűrű őserdők nőttek, burjánzó pálmákkal és kúszónövényekkel tarkított szigetek fekszenek. Megállok a Zambézi folyó előtt, percekig megbabonázva bámulom, ahogy a víz a még mindig látható halvány hold előtt a 100 méteres mélységbe leveti magát a sziklás hegyoldalon, és arra gondolok, amit a helyiektől hallottam. Minden hónap teliholdas éjszakáján az esőerdő újra és újra feltárja misztikus titkát: a holdszivárványt. A Viktória-vízesés és környéke azon kevés helyek egyike a Földön, ahol ez a természeti jelenség rendszeresen előfordul. Csakúgy, mint a nappali megfelelője, akkor alakul ki, ha a levegőben lévő vízcseppeket a fény alacsony szögből éri, így a zuhatag fölött világító telihold tiszta időben csodálatos szivárványt feszít a csillagos égre. A lunáris szivárvány sokkal halványabb, mint nappali társa, az emberi szem nagyon nehezen képes csak megkülönböztetni a benne fellelhető színeket, így azt fehérként látja.
Bár a zuhatag, illetve az azt körülölelő vidék klímája a tengerszint feletti magassága miatt itt viszonylag kellemes, most az esőkabát alatt mégis ernyesztően meleg van, és bódítóan fülledt a levegő. Állóhelyemben kiver a verejték, és összekeveredik az arcomba csapódó ködpárával, amit a gőzölgő vegetáció lehel felém.
Hirtelen egy fekete madár száll le mellém az ágra, hatalmas csőrét követő íves szarváról, ami vasraktározásra szolgál, egyből felismerem: trombitás szarvascsőrű, a Zimbabwébe látogatók egyik kedvence. Mozdulatlanul figyelem, ahogy a vaskos, fekete tollú hím odút keresve magának és párjának izgatottan repdes egyik fatörzsről a másikra. Ha kiválasztotta a megfelelőt, párját beköltözteti, majd sárral kezdi el betapasztani az odúba vezető lyukat egészen addig, amíg csak egy kis nyílás marad, ahol a táplálékot be tudja majd adni kedvesének. A helyiek szerint a trombitás szarvascsőrű rendkívül intelligens, könnyen tanítható, és akár 2O évet is megél.
Tovább sétálva a sűrű fákkal szegélyezett sziklafalon a madarak és pillangók mellett megjelennek a páviánok is, majd étel reményében követni kezdenek. Nem foglalkozom velük, tudom, ha közelebb érek a dübörgő vízeséshez, visítva fognak elmenekülni mellőlem.
Megállok a Fő-zuhatag előtt, mintha mennydörgő, tömény vattába bámulnék, hisz ameddig a szem ellát, sűrű ködpára üli meg a vidéket. Összehúzom magamon az esőkabátot, ahogy a hatalmas vízgyöngyök megülnek a karomon. A kapucnit is a fejemre teszem, és várom, hogy a látkép kitisztuljon végre. Jó tíz-tizenöt perce ácsorgok, csalódott turisták jönnek-mennek mellettem arra panaszkodva, hogy semmit nem látni, hisz a pára mindent elnyel, de én nem adom fel, türelmesen várakozom. És egyszerre csak, mintha valóban az én kedvemért tenné, szakadozni kezd a köd, a lengedező szél belekap a fátyolba, és húzza-vonszolja maga után fokozatosan láttatni engedve a vízesés majd két kilométer széles ágyát. Nyomában váratlan jó kedve támad a reggelnek, két marokkal hinti az aranyport a foszló köd közé, sárgás fonatokat varázsolva a lezúduló folyó csomóiba, és ráragyog a világra. Körbenézek, ameddig a szem ellát a zuhatag mögött a görbe fákon lobogó rongyokként villog a felszakadozott ködsugár.
A nap is erőt vesz magán, kisüt végre, a felhők lesiklanak a völgyekbe, megülnek az őserdő lombjai közt, és hagyják, hogy kigyönyörködjem magam a drágakőként csillogó vízesésben. Apró cseppkristályok szállnak a szélben, az esőkabátomra és a hajamra telepednek. Elteszem a fényképezőmet, és hagyom, hogy a napfényben tündöklő vízesés tetőtől talpig ruhástól megfürdessen.
A zuhatagnál tett látogatás óta öt napja egyfolytában esik. Közben akadnak persze kivételes percek is, mikor egy-egy pillanatra ránk mosolyog a nap, de mintha a felhők féltékenyek lennének erre a vidámságra, követik a sugarakat és bosszúsan mennydörögve beléjük fojtják a ragyogást. Ilyenkor aztán szabad prédájául hagynak minket a moszkitóknak és az ítéletidőnek. De nem panaszkodom, inkább bebújok a szúnyoghálós sátor alá, ahol Wass Albert: A funtinelli boszorkányával a kezemben ugyan úgy, mint egy hete minden áldott este, abban bízom, hogy holnap végre csak kisüt már.