Vadkemping vadállatok társaságában

Hallgatom, ahogy a fészkeikbe hazatérő madarak csiripelnek, fiókáikat etetik éppen. A nap vérvörösre festi a felhők széleit, narancs glóriát húzva fejük fölé. Botswana és a Dél-afrikai Köztársaság közötti nemzeti parkban ülök, és arra várok, hogy a távolban egy bivaly vagy egy orrszarvú szürke körvonala megjelenjen.

Botswanából Mahekingen keresztül érkezünk meg újra Dél-Afrikába. Két óra választ el az estétől, de szállásunk még mindig nincsen. Mivel nem túl szerencsés sötétedés után egy telepakolt, alig másfél éves bérelt autóval a kisebb települések közt kocsikázni, az első, kempinget jelölő táblánál  ráfordulunk a poros földútra.

Mafeking Vadaspark – fékezünk a fák közé felhúzott kőház előtt. Az irodában kiderül, alig 15OO forintból nem csak zsiráfok, zebrák, gnúk és orrszarvúk között kocsikázhatunk, de az erre kijelölt helyen kempingezhetünk is, ráadásul mindezt kerítés nélkül, ugyanis a bivalyok három nappal ezelőtt minden gond nélkül átgázoltak a palánkon, és a vadaspark vezetése úgy határozott, hogy semmi értelme újrahúzni az egészet.

Elhagyva a főépületet, a bekerített több száz hektáros vadasparkban az állatokon kívül egyedül csak mi vagyunk, meg az éjszaka is járőröző vadőrök, akik fél hét után biztonsági okokból már senkit nem engednek a területre. Ezzel a módszerrel tudjak csak nyomon követni az orrvadászokat, akiknek sajnos így is sikerült két hónappal ezelőtt behatolniuk, és egy kifejlett nőstény orrszarvút a kicsinyével együtt legyilkolniuk.

Behajtunk a park füves területére, és izgatottan figyeljük a tájat. A csalitosban egy impalacsordára bukkanunk. Ahogy meglátják autónkat, nekiiramodnak, egymás hegyén-hátán futnak, lábukat hasuk alá húzva akkorákat ugranak, mintha úsznának a levegőben. Egy gnú vág át az úton, mikor észrevesz minket, hirtelen megtorpan, és mint aki nem tudja eldönteni, mi tévő legyen, először csak tisztes távolságba hátrál, majd lábával dobbant és fújtatni kezd, de amint leállítjuk a motort, morogva tovább áll. Lekanyarodunk az egyik kijelölt földútra, bivalyokat előzünk meg óvatosan, és elgurulunk a békésen legelő zebracsorda mellett. A vezérek felemelik ugyan fejüket a hangra, egy darabig nézik az ormótlan tárgyat, ami melléjük érkezett, majd a csapat kicsinyeiket maguk köré gyűjtve lassan nekiindul a vörös színekben játszó hegyoldalnak. Már egy jó órája kocsikázunk, mikor a lankás völgyben megpillantom a fehér, karcsú madarakat. Jól tudom, orrszarvúk vannak a közelben. Aztán a bokrok között megjelenik két szarv, majd még egy és meg egy, négy orrszarvú lép elő a sűrűből. A madarak körülöttük repdesnek, néha szemtelenül a hátukra telepednek, hogy együtt fürödjenek a jó mázsás óriásokkal az est utolsó lapos fényeiben.

A lemenő napot lassan elnyeli a föld pereme, a sápadt csillagok lyukakat fúrnak az ég takarójába, és a bátortalan hold is lassan rám mosolyog. Felvertük a sátrunkat a kijelölt kempingben, hamarosan tökéletes a sötétség körülöttem, a lángokon és csillag lámpásain kívül már semmit nem látok. Magamra húzom a takarót, és mosolyogva arra gondolok, hogy ma este a vadakkal együtt alszom el.

Harmat mosdatta hajnali fűillat ömlik be a sátram ajtaján. Valóságos zöld tenger hullámzik a sápadt fényben a lábam alatt. A nap lassan munkához lát, egyre-másra bontja ki a bokrok körvonalát, a fák is megmutatkoznak, és a fantasztikus színvilág, mely a közeli zöld és a távoli rózsás derengés egész színskáláját felvonultatja, teljes pompájában kipattan. Valahol gnúk kürtölnek a táborban, az éjszaka vadállatok nyomát hagyta maga után. Kiülök a sátor elé, és bámulom az örök messzeséget, a távolban feketéllő zebracsordát, és elégedetten hallgatom ahogy egymásnak nyerítgetnek .

Hirtelen egy karcsú nyak jelenik meg a magasban, majd egy másik követi. Kifejlett, öt-hat méteres zsiráfpár legel a szállásunk mögötti terebélyes fák mellett. Az állatok bár nappali életmódot folytatnak, csak most, a hűvösebb reggeli és esti órákban aktívak, ilyenkor táplálkoznak és isznak is. Éjszaka többnyire állva, olykor fekve, fejüket mindig az egyik hátsó lábukon nyugtatva alszanak.

Halkan felállok, és lassan megindulok a kempingen át a szúrós akácokkal és bozótossal benőtt, lankás oldalon. A tüskék úton-útfélen a ruhámba akadnak, először percekig kell bajlódnom velük, később már észre sem veszem azokat. A reggeli szél mögülem fúj, a zsiráfok megérzik az ember szagát, és egyenesen felém bámulnak, de nem mozdulnak, csak rágják az akácia tüskéit, melyek fogaikkal széttörve nem okoznak kárt szájüregükben.

A messziben egy autó veri fel a száraz port, határozottan felém közelít. Magamban bosszankodom, hogy megzavarják a reggeli idillemet, de jól tudom, nem lenne ajánlatos itt lennem, mert a bivalyok és orrszarvúk szabadon sétálnak. A vadőr lefékez mellettem, ránézek a zsiráfokra, azok még mindig nyugodtan legelnek. A fiatal, 3O körüli férfi kiszáll az autóból, felém biccent. Látom rajta, nem örül nekem, a turistákkal mindig csak a baj van, de végül megenyhül az arca, és nekitámaszkodva a furgonnak a zsiráfok felé int a fejével.

„Tudta, ugye, hogy a világ legmagasabb állatai? A bikák szarvai 5,7 méterre is lehetnek a föld felett marmagasságuk pedig 3,3 méter. Ezek az óriások a növények leveleivel, virágaival és terméseivel táplálkoznak, ha pedig egy kis ásványi anyagokra van szükségük esznek egy kis földet. Egy bika  66 kilogramm zöldtakarmányt is elfogyaszt egy nap.”

Jonas, a vadőr autóját az úton hagyva megindul a bozótos felé, bár nem mondja, én halkan követem. Megállunk a zsiráfok előtt olyan távolságban, hogy még ne zavarjuk meg őket a reggelizésben: a bika kinyújtózva, a lehető legmagasabbról tépi le táplálékát rendkívül hosszú, izmos, mintegy 45 centiméteres nyelvével, míg a válogatósabb tehén a test- és térdszinten legel. Csendesek, ha kommunikálnak is egymással, azt többnyire infrahangok segítségével teszik, bár vész esetén köhögő, horkantó vagy sípoló hangot is kiadhatnak.

„Nézze meg a mintázatukat! Minden zsiráf foltos, de mindegyiknél kicsit más. Látja a szarvukat? Általában kettő van belőle, de a homlokukon nőhet még kér kisebb is.” Miközben a zsiráfokról beszélgetünk váratlanul valami megmozdul a lábam mellett, mindketten odanézünk. Egy apró orr jelenik meg üregben, amit egy csillogó gombszem, hatalmas szemöldök, és kicsi szőrös fülek követnek.

„Dél-afrikai ürge”- mondja Jonas halkan. A kis állat nem vesz minket észre, zavartalanul kibújik odújából, nyújtózkodik egyet, ásít, belenéz a napba, majd két lábra állva kémleli a tájat.

Miközben visszasétálunk a kempingbe még megkérdezem Jonas, hogy vadásszák-e  a zsiráfokat. „Sajnos igen – hangzik a válasz. Húsukat elfogyasztják, bőrükből pedig lábbelit, dobot, egyéb hangszereket készítenek.”

Mire visszaérek a táborba, a nap már vakító buzgósággal ontja sugarait. Tüzet gyújtunk, majd a gőzölgő kávéval a kezemben kényelembe helyezkedem. Hátradőlök az élénk zöld műanyagszékemen, előveszem a messzelátót, és hosszasan szemügyre veszem a harmattal szőtt lejtőn a napfelkelte után imitt-amott feltűnő békés vadakat.