Meglestem a fürdőző elefántokat

Bő harmat hullott az éjjel, ahogy papucsommal óvatosan rálépek a fűre, az apró gyöngyszemek a nyomomban azonnal vízzé válnak. Ma is korán indulunk, hogy közvetlenül napfelkelte után megnézzük a parkban élő elefántokat ahogy csapatostul sétálnak le a tóhoz fürdeni és inni.

Kihajtva a földútra azonnal megcsapja orromat a nedves föld szaga, amikor a kerekek átvágnak a gazon és az alacsony cserjéken. Hátrahajtom a fejemet a támlán, élvezem a friss reggeli illatokat, és a ködön át feketéllő terebélyes lombú fakoronák látványát, ahol a hasznot kereső emberek még nem irtották ki az erdőt.

Az Addo Elefánt Nemzeti Park a Dél-afrikai Köztársaság harmadik legnagyobbja, ami eredetileg 1931-ben azért alakult, hogy a tájegységen megmaradt tizenegy vadon élő elefántot megmentse a kihalástól. Az évtizedek óta tartó erőfeszítésnek, az állandó monitorozásnak, a természetes környezet megóvásának és az orvvadászokkal felvett sikeres harcnak köszönhetően ma már az időközben 1640 négyzetkilométerre növő területen a 6OO elefánton kívül található 4OO kafferbivaly, 48 veszélyeztetett fekete orrszarvú, de vannak itt zebrák, leopárdok és oroszlánok is. Ráadásul a nemzeti park magában foglalja a Madár Szigetet is, ami a világ legnagyobb tengeri szula kolóniájának ad otthont, és a tervek között szerepel a déli partvidék védelem alá helyezése is. A park ezzel nem csak 3600 négyzetkilométerre fog nőni, de az egyetlen olyan hely lesz a világon ahol a „ Nagy Hét” (elefánt, orrszarvú, oroszlán, bivaly, leopárd, bálna és nagy fehér cápa) a természetes élőhelyükön található meg.

A nemzeti park poros, földes útján kis autónk kínlódva halad felfelé a hegyen. Gyönyörű, embernél is magasabb páfrány és sápadt zöld tüskékkel megrakott cserje tarkítja a tisztásokat. Egy-egy színes lombkorona is előbukkan a szél által összehordott gizgaz közt, ágain apró, lila virágok nyílnak és hosszú mohák csüngnek a mélybe. Az elefántok ivóhelye felé, a tóvá duzzadt pocsolyákhoz tartva friss nyomokra bukkanunk. Bár az állatok lábai alsó oldalukon párnázottak, így hatalmas tömegük ellenére járásuk viszonylag halk, az óriástalpak 6 tonnás és 3 méter marmagasságú gazdái valóságos lyukakat fúrtak a vörösesbarna homokos talajba. Alig néhány órája lehet, hogy itt jártak, az úton nedves, leszaggatott, földbe tiport falevelek hevernek szerte-szét.

Tovább hajtunk, már nincs messze az ivó! A park vaskos tájékoztatója szerint, ami a hely térképét is tartalmazza, az afrikai elefánt a világon ma élő legerősebb és legnagyobb szárazföldi emlősállat. Eredeti élőhelye a szavanna, de alkalmazkodik más helyekhez is, a lényeg, hogy legyen ivóvízforrás a közelben.

A tájékoztatóból azt is megtudom, hogy az afrikai elefántok szociális állatok, szeretnek csoportban lenni. Ha egyik társuk elpusztul, először megpróbálják azt feléleszteni. A csorda tagjai órákig próbálkoznak kétségbeesetten a keltegetéssel, mikor ez nem sikerül, a mozdulatlan testet fűvel és más növényekkel kezdik „etetni”, végül ágakkal és levelekkel borítják, és szó szerint gyászolják halottaikat. Órákon keresztül képesek virrasztani az elhunyt családtag mellett. Itt, az Addoban magam is láttam az elhullott, hatalmas koponyákat az úton.

Kocsinkat leállítva egy másik látogató járműve mellett üldögélünk ott, ahol a három, 15x1O méteres tó közvetlen közelében a széles koronájú akácok alatt árnyékot találtunk. A messzi távolban dús fájú hegyoldalak magasodnak, előttem vörös földszőnyeg fut a gyér fűvel ágyazott tó felé, ahová az elefántok mellett a zebrák, bivalyok és varacskos disznók járnak inni. Jó fél órája várakozunk már, mikor váratlanul nagy reccsenéssel robajlik valami a közeli völgyből, majd éles, trombitaszerű hang hasít bele a levegőbe: elefántok közelednek, méghozzá egy egész csorda! Még mindig nem látni őket, de a természet életre kel, körülöttünk mindenfelől hangok hallatszanak, az elefántok dörmögnek, kürtölnek, harsogva törik maguk előtt a fák ágait. Egy-egy gally akkorát pattan, hogy attól tart az ember, romba dől az erdő. Aztán egy nőstény lép a tisztásra, szorosan nyomában a kicsinye halad. Az alig 2 hónaposnak tűnő borjú vidáman téblábol anyja lábai alatt, néha megáll, szőrös kis fejét ide-oda ingatja, mint aki nem tudja, mit is kellene kezdeni az ormánnyal, aminek végén alul-felül egy-egy fogóujj van. A csorda többi tagja is megérkezik, némelyikük még az útközben letépett falatokat rágja, hisz nagy testük ellátása miatt hatalmas az étvágyuk, akár 225 kilónyi füvet, levelet, ágakat, gyümölcsöt képesek megenni naponta. Lepedőnyi fülük, amelyek jócskán méretesebbek indiai rokonaikénál, és sokkal jobb hőleadást biztosítanak viselőjének, miközben kitárt legyezőként úsznak a szélben. Az elefánt ezzel a módszerrel hűti nem csak a fejét, de testének többi részét is.

A nőstény és kicsinye elhalad előttünk, először szétnéznek, majd a messzebb elterülő pocsolya mellett döntve térdig gázolnak benne, és elsőként ormányukat merítik a vízbe. A kifejlett példányok ha isznak, minden alkalommal 4-10 liter vizet szívnak fel és fecskendeznek a szájukba, így egy nap alatt akár 300 litert is elfogyasztanak.

Újabb elefántok érkeznek, legalább tizenöt-húsz áll meg a tavak mellett velem szemközt, némelyik játékosan pancsol a vízben, két méter hosszú ormányát, ami a felső ajak és az orr összenövése alámeríti, és a sáros, felkavart vizet nagy élvezettel magára fröcsköli. Két óriás most homlokukkal bizalmasan egymásnak dől, ormányukat összetekerik, majd elengedik, a mozdulatot újra ismétlik, s mindezt egymást kerülve, váltogatva, egymással játszva teszik. A közelben feltűnik néhány zebra és varacskos disznó, ugyan óvatosan odasétálnak az ivóvízhez, de az elefántok harciasan elűzik őket.

Bár több borjú is tartozik a csoporthoz, szinte alig látni őket, az anyák összetartanak, féltve őrzik kicsinyeiket. Hirtelen dühös kürtszó töri meg az idillt. A szemközti tónál két nőstény a fürdőhelyen összevész. Az egyik teketória nélkül a másik elé vág a csúszós lejtőn, és hatalmas, bizonytalanul ingó testével alámerül. A parton maradt elefánt mérgesen kavarja a port maga körül, ormányát feltekerve fejezi ki nemtetszését, majd még hangosabbat kürtöl a levegőbe. Kisebb mozgolódás támad, mások is bekapcsolódnak a vitába, a borjak félénken lapulnak anyjuk lábaihoz, de a konfliktus végül elcsitul.

Már vagy két órája ülünk a kocsinkban figyelve az elefántok lubickolását. Valami kimondhatatlan meghittséget érzek. Nézem a messzi erdőket, az ivóhoz érkező csordákat, a szavanna széles, vörös földszőnyegét, amit minden vad bátran a magáénak érez anélkül, hogy felismerné a lövések hangját és az orvvadászokat, akik minden egyes nap több mint száz elefántot ejtenek el az agyaraikért a kontinensen. Itt csak harmónia van, a természet végtelen nyugalma, meg olyan fák, amiknek a tetejét szinte nem is látom.

Mikor az elefántok megunták a fürdőzést, és ormányuk segítségével a poros földdel is behintették magukat, így védve meg testüket a bosszantó vérszívóktól, lassan visszaindulnak a rengeteg felé.

Az egyik nőstény azonban kiválik a csoportból, és egyenesen felénk tart. Első mozdulatom az lenne, hogy azonnal feltekerem az ablakokat, de kíváncsiságom nagyobb az ijedtségemnél, várom, mi fog történni. A nőstény most már olyan távolságba ér, hogy ha lenne bátorságom kinyújtani felé a karomat, meg tudnám érinteni az ormányának ráncos bőrét. Hatalmas fejében élénken mozgó szemeit rám emeli, majd ügyet sem vetve az ormótlan akadályra, mely a menetirányát keresztezi, lassú, puha léptekkel megindul a hegyek felé.