Ugrás a 216 méteres mélységbe

Cipőm orra pontosan a híd szélével van egy vonalban. A sárgával felfestett kis talpakat követve, segítséggel ugráltam a peremhez, mivel a lábaim bokánál össze vannak erősítve, a kötelet ehhez rögzítették. Várom az engedélyt az ugrásra.

A kötélugrás (angolul: bungee jumping) egy olyan extrém sport, amely során a bátrak nagy magasságból a szabadon eső testek tehetetlenségével zuhannak lefelé. A becsapódást az ugró lábához erősített rugalmas kötél akadályozza meg. Az ugró akár 100 km/h-val is zuhanhat.

Laraval csak pár órája ismerjük egymást, de már úgy vitatkozunk, mint régi barátnők. Ő a megálmodója az ország egyik legfelkapottabb turistaparadicsomában, Plattenberg Bayen kialakított Majom Birodalomnak, ennek a különleges vadrezervátumnak, ahol holnap tart majd nekem túravezetést.

Egy tengerparti, eldugott kis éttermében ülünk, és éppen nagy buzgóan arról győzköd, hogy nem hagyhatom ki a világ egyik legmagasabb kötélugró helyét, ami csak pár kilométerre van tőlünk. Ahogy mondja, ő is levetette már magát a Bloukrans-folyó fölött átívelő hídról, holott köztudottan gyáva, irtózik minden magasságtól. Mindez még akkor történt, amikor idegenvezetőként dolgozott, és szégyenszemre szó szerint le kellett őt taszítani a mélybe nívós vendégei szemei láttára.

„Bogi, most komolyan, blogot írsz Afrikáról – gesztikulál hevesen, fekete keretes szemüvegét vékony ujjaival megigazítva az orrán. – Ehhez a sporthoz egy egész hagyomány kapcsolódik. Fogadjunk, nem tudtad, hogy az eredete egy szájhagyomány útján terjedő legendához kötődik, ami Vanuatu szigetállamban a mai napig kering. Ezt mindenkinek elmondom, aki ugrani készül”- néz rám jelentőségteljesen.

„Eszerint Tamalie és neje állandó összetűzésben éltek. Mindenki tudta a faluban, hogy a férfi agresszív, asszonyát gyakran elveri, de senki nem tett semmit ez ellen. Egy napon Tamalie felesége annyira megelégelte semmire kellő, dühöngő férjét, hogy az erdőbe menekült előle. A férfi, hogy megleckéztesse engedetlen nejét, üldözőbe vette, ám az asszony okos volt, és felmászott a hatalmas vadfügefára. Mikor látta, hogy Tamalie tajtékozva követi, liánt kötött a bokájára, és levetette magát a mélybe. A férj a felesége után ugrott, de míg az asszony túlélte, ő szörnyet halt a zuhanásban. Ma a helyiek úgy tartják, hogy a felnőtt korba lépő fiúknak, és minden férfinak ki kell állni az általuk csak földbúvárkodásnak nevezett próbát, nehogy egy asszony újra képes legyen őket becsapni.”

Nagyon érdekes – bólintok nem túl meggyőzően. Larát azonban nem lehet leszerelni, hatalmas elánnal csak mondja és mondja. Igazi idegenvezető: „A melanéziai szigetlakók minden év aratási hónapjaiban, azaz áprilisban, májusban és júliusban 2O-3O méter magas bambusz tornyot építenek, majd ezekről a lábukra erősített elasztikus liánokkal ugranak ki, így bizonyítva bátorságukat. Maga a torony szimbolikus jelentéssel bír: az emberi testet és a szexualitást jelképezi. A felkészülés időszakában a férfiaknak teljesen el kell különíteniük magukat a nőktől, az asszonyok pedig nem mehetnek a torony közelébe, különben a benne lakó Tamalie a háborgatásért bosszút állna, és halállal sújtaná a búvárt. Az indákat, amiknek hajlékonyaknak, rugalmasaknak, és nedvdúsnak kell lenniük, a falu öregjei választják ki az ugró feltételezett súlya szerint. Ha túl hosszú a kötél, a búvár könnyen a talajon végzi, viszont ha túl rövid, félő, hogy a toronynak csapódik. A merülés előtt a férfiak igyekeznek a vitás ügyeiket rendezni, abban az esetben, ha nem élnék túl a földbúvárkodást, az utolsó éjszaka pedig mindannyian a torony alatt alszanak, így védve meg magukat az ártó szellemektől, akik vállukra telepszenek, és gyávaságra buzdítják őket. Lényegében ez adta a sport kidolgozásának alapmotivációját. Olyan szép történet, nem?”

Mikor még mindig nem felelek semmit, tovább erősködik: „A Face Adrenalin által szervezett ugrás a Dél-afrikai Köztársaság egyik legnagyobb látványossága! Majdnem húsz éve vannak a piacon, és egyetlen baleset sem történt. Érted, egy sem? Ráadásul csak a helyi közösségből alkalmazzák a munkatársaikat, a bevétel nagy részét pedig a környező települések fejlesztésére fordítják. Havonta átlagosan 25OO-an keresik fel a Tsitsikamma Nemzeti Park területén lévő helyet, a maga 216 méterével ez a világ legmagasabb, és legszebb környezetben lévő, publikum által rendszeres kötélugrásra használt hídja. Ugye nem akarsz úgy haza menni, hogy meg sem nézed?”

Legszívesebben azt mondanám, hogy de, azonban Lara már veszi is a telefonját, hívja a kötélugrást üzemeltető cég menedzserét, Thomast, és minden teketória nélkül leszervez egy találkozót. Nem akarom Larát megsérteni, így kínlódva beleegyezek egy hídon való sétába, de kikötöm: semmi ugrás.

Persze aztán az ember mikor megérkezik, és végtelenül kedvesen fogadják, lemérik a súlyát, hogy ki tudják számolni milyen kötél is kell a biztonsághoz zuhanáshoz, ráaggatják a felszerelést, ellátják jó tanácsokkal, majd negyed magával a híd alatt felépített, a katlanon átívelő, rácsozott folyosóra viszik, mit tehet?

Rálépek a hídra, ekkor még nem történik semmi. Ám ahogy elhagyjuk a biztonságos domboldalt, és tudom, hogy már a szakadék felett sétálunk a térdeim hirtelen az ellenségeimmé válnak, kocsonyásan remegők lesznek, úgy érzem rogyadoznak.

Reflexszerűen megragadom a korlátot, mintha az bármiben is segíthetne. Kényszerítem magam, hogy csak az előttem sétáló tarkóját nézzem, győzködöm magam, hogy semmi bajom nem lehet, de az agyam rafináltabb nálam. Vad pillanatképeket villant fel, lelki szemeim előtt már látom, ahogy a rácsos padló, amin sétálok, hirtelen megnyílik alattam, a kárörvendő szakadékba zuhanok, és azt érzem, hogy a mélység kérlelhetetlenül szív maga felé. Görcsösen kapaszkodom, egy pillanatra meg kell hogy álljak, de így még rosszabb, mert testem arra akar kényszeríteni, hogy leguggoljak, kicsire húzódjak, addig míg valaki fel nem emel, és ki nem visz innen. Összeszedem magam, balra fordítom a fejemet, látom a ritmikusan hullámzó tengert, ez egy kicsit megnyugtat. Újra útnak indulok, erőlködve legyőzöm a tériszonyom, míg egy végtelennek tűnő két perces séta után végre elérjük a híd alatt kiépített széles ugróplatformot. Mintha egy teraszon volnék, váratlanul minden félelmem elmúlik.

Hangosan dübörög az adrenalint pumpáló zene a fülembe. Az utánam ugrani készülők feszülten figyelik minden mozdulatomat. Felemelem a fejemet, látom a szemem előtt úszó völgyeket, az alattam hajszálnyinak tűnő folyót, és a hegyeket az oldalukba kapart fehér sziklákkal.

Mozdulatlanul állok, mintha a lábam gyökeret vert volna, de nem a magasság miatt. Ez valami teljesen más, és én csak nézek, nézek, elképedve bámulom a messzeséget, és azt, ahogy kinyílik előttem a világ. A zöldre festett kúpokra áttetsző glóriát vetít a lemenő nap, fénye végigsiklik a fenyőkkel font lejtőn. A tisztások a messzi távolban integetve szólítanak, fürkészem az erdők végtelen fekete foltjait, a magas bércek komoly fenségét, a sziklák büszkeségét, mintha rám nevetnének, mintha mindegyik csak nekem súgna-búgna, édes szavukkal csábítana magához a nyugvó nappal fölékesített mélybe.

Minden elcsendesedik körülöttem, a természetből áradó meghitt békesség kúszik körém, már nem hallom az üvöltő zenét, csak a napsugarak zúgását, a folyó hintázást és a hegyek hívó szavát.

Valaki mellettem felkiált: Egy-kettő-három-ugrááááááááááás

Habozás nélkül rugaszkodom el a talajtól, és ölelő karokkal vetem magam a hegyek közé. Agyam képtelen felfogni mi történik, semmit nem látok, úgy érzem, mintha test nélkül egy fehér, puha vattába ugranék. Egy éles sikoly hallatszik a völgyben, végig fut a meredeken, átkúszik a fák és bokrok közt, hogy a sziklák ormai visszaverjék felém. Én sikoltok. Mikor az önkívületi állapotból magamhoz térek, és kinyitom a szememet, a lombos hegyoldal innen fentről egyre közelebbinek tűnik. A levegő váratlanul olyan erővel tolul a tüdőmbe, hogy először félek lélegezni, de aztán megszokom, és mélyet szippantok bele. Mintha egy időtlen térbe hullottam volna, képtelen vagyok felmérni, mióta zuhanok, arra eszmélek, hogy hangosan nevetek, a hajam az arcomba vág, szám kiszáradt, és a sikoly maradványa kaparja a torkomat. Még fel sem fogom a fordított fák látványát, máris váratlan húzást érzek a lábaim felől.

A rám erősített kötél most lassan vissza, a felhők felé röpít, mintha egy jojó végére akasztottak volna, és valaki játékosan huzigálná a gumimadzagot. Nevetve tartok az ég felé, mikor elérem a horizontot, újra kitárom a karomat, de a gravitáció újra magához vonz. Még kétszer rugózom, ráérősen, lágyan, míg végül a kötél feladja a földdel a harcot, és teljesen átenged a lógásnak. Hirtelen mintha lejjebb csúsznék a bokámra erősített szerkezetben, nem ijedek meg, csak a vér szállt a lábamból a fejembe, már érzem is ahogy tűzijátékot gyújt a halántékomon. Még mindig mosolygok, és arra gondolok, hogy még így, fejjel lefelé is milyen szép a világ. Aztán hangokat hallok. Valaki a rám szerelt beülőbe egy kampót akaszt, ügyes mozdulatokkal maga felé húz, átfordít, visszaindulunk a híd felé. Nem nézek magam alá a mélybe, hisz nekem legyőzhetetlen tériszonyom van.