Hétvége Fokvárosban

Hófehér homokos parton állok, amióta az afrikai kontinensre érkezem, először. Mögöttem, a sárgára festett házak oldalát aranyra szegélyezi a magasan járó nap.Égkék vízdombokat hengerget maga előtt a tenger, szelídeket, csak imitt-amott bodrozza tetejüket egy-egy fehér habcsipke. Belefúrom lábamat a langyos homokba, és bámulom a hullámok mögött meghúzódó csúcsos hegyeket. Az egyikre a felhők fehér sapkát húztak, olyan szorosan, hogy a szél sem bír el vele.

Johannesburgból indulva Botswanán át 4O78 kilométer megtétele után érkezünk Fokvárosba, amit Rio de Janeiro mellett a világ legszebb fekvésű településeként emlegetnek, nem hiába. Nyugati partját az Atlanti- míg a keletit az Indiai-óceán hullámai mossák. A város Afrika, Európa, és a Karibi-szigetek  izgalmas egyvelege, a népek és kultúrák olvasztótégelye, ahol feketék, fehérek és színes bőrűek élnek egy helyen. 1652-ben, itt, az Asztal-hegység lábánál kezdődött Dél- Afrika írott történelme, ekkor ugyanis Jan van Riebeeck holland telepes egy központot alakított ki az erre  járó kereskedőhajók számára.

Kommetjie-ből a hegyeken és partokon keresztül autózunk vendéglátónk, Charlie istállóból átalakított házához, amit Fokvárostól 45 percnyire egy kis farmon épített fel. Charlie-val még az Angliában eltöltött évek alatt ismerjük egymást, s bár ő időközben a Dél-afrikai Köztársaságba költözött, mindig hívott, hogy látogassam meg, ha erre járok. Egy 24 fekete munkást foglalkoztató céget vezet, a gazdaságot, ahol növényeket termesztenek és állatokat tartanak, egy fiatal fehér család és nemzetközi önkéntesek gondozzák. Ez utóbbiak napi 4 óra munka fejében szállást és ételt kapnak, ami a kalandvágyók körében az ingyen utazásnak egy népszerű módszere. Nem egy weboldal foglalkozik munkáltatók közvetítésével, így repülőjegyünk kifizetése után akár Belize-ben, Costa Rican, de Európa városaiban is hónapokat tölthetünk el minimális összeget költve.

Hajnalban iszonyatos ajtódöngölésre riadok. A farmhoz tartozó kisebb kunyhók, ahol az önkéntesek alszanak igaz a közelben vannak, de ilyen korán és ilyen vaksötétben ugyan ki dörömbölne? Kaparászást hallok a bejárati üvegajtón, szobám kilincsre zárva, nem tudom mi tévő legyek. Charlie nem él falakkal elzárt helyen, mint a legtöbben, a hegyre vezető szögesdróttal körbefuttatott úton csak egy elektromos ajtón kell átkelni, hogy a főházhoz érjünk. Bármekkora veszélynek teszi is ki magát ezzel, ahogy mondja, nem hajlandó bezárva élni, inkább kirakott egy táblát „Kígyó park” felirattal, és elrejtett néhány nagyon is élethű gumihüllőt a házban, így riasztva el az esetleges betolakodókat. Hirtelen mozgolódás támad az emeleten, Charlie méretes kutyáinak lába alatt majd leszakad a lépcső, ahogy acsarkodva a bejárati ajtóhoz rohannak. Vendéglátómmal egyszerre lépünk ki a szobából, felkapcsoljuk az előszobában a villanyt. Az üvegajtó mögött a kőteraszon nyolc kecske áll terpeszben, szarvukkal nagy bőszen éppen újra támadni készülnek. Kiszabadultak a karámból, és most kedvükre fedezik fel nem csak a farmot, de a mi megrökönyödésünkre a házakat is.

Az hajnali riadalom után már nyugodtan gyönyörködhettem a napfelkeltében, amint a tenger felett narancssárga arcát percekig mossa a habokban.  A bőséges reggeli után házigazdánk idegenvezetésével Fokváros felé hajtunk.

A nyomortanyákon áthaladva fiatal, fekete fiúk ülnek az útpadkán bandába verődve, arra várnak, hogy valaki munkát adjon nekik. Mások, bankjegyet lobogtatva a kezükben, stoppolnak, így akarnak bejutni a városba, mert a tömegközlekedés szinte egyáltalán nincs.

„Bár Fokföldet fehér szigetként emlegetik fekete Afrikában – fordul felénk Charlie – a valóság azonban teljesen más képet mutat. Fokváros és környéke szó szerint az első és a harmadik világ minden átmenet nélküli találkozóhelye. Nézzetek körbe, legalább harminc kilométeres útszakaszon vezet a Sowetohoz hasonlatos nyomornegyed, aminek lakossága az utóbbi években két millióról majdnem ötre duzzadt. A drogtanyák és prostituáltak szövevényes alvilágába a rendőrség a lábát soha be nem tette, és köztudott, hogy sem a születéseket, sem a halálozásokat nem jegyzik. A város vezetése egyedül a szatellit térképen követi nyomon, mekkora területet kebelezett be a negyed a főúttól a tenger felé.”

Fokváros védjegyét az 1087 méter magas Asztal-hegyet már messziről látom. Nevét 1503-ban, Antonio de Saldanha portugál hajóskapitánytól kapta, aki a bércet megpillantván így kiáltott: „Tabao do cabo!” „Ez olyan, mint egy asztal!” Nyáron, amikor a tenger felől fújó szél hófehér felhőabroszokat halmoz a nemzeti szimbólumnak számító hegy fölé, a helyiek úgy tartják, hogy az istenek ismét megterítettek.

Autónkat leparkolva gyalog vesszük nyakunkba a három és fél milliós lakosú várost, aminek keszekusza utcákból, holland és angol stílusú épületekből álló belterülete meglepően kicsi, könnyen bejárható, ráadásul a hegy mindenhol iránytűként szolgál.

Átvágva a zegzugos tereken és a híres szobor mellett (pisztoly csövén egy csomó), egy kézműves kávézó teraszára bukkanunk a város legnépszerűbb pontján a Victoria & Alfred Waterfront-nál. Az egykori belső kikötőt ma már csak jachtok használják, amik most lágyan ringatóznak a napfényben. Még korán van, a turisták nem rohamozták meg az élénk, színes épületek között felhúzott üzleteket és éttermeket, így egy kávé mellett zavartalanul bámuljuk a hullámzó tengert. Halszag és a sós tenger illata úszik a levegőben, a friss aprósüteményeket már kitették a pultra az étteremben, néhányat nekünk is kihoznak kóstolóba. Elnézek a távolba, a jachtokat éppen takarítják, amikor furcsa hangra leszek figyelmes. A zaj irányába fordulok, a kikötő napsütötte stégjeire egy egész fókacsalád kapaszkodik fel éppen. Erős nyakukkal egyensúlyozva lökik fel magukat a betonra, majd a szikrázó hőségben elégedetten horkantva, egymással perlekedve henteregnek.

Elhagyva a belvárost a tengerpart felé indulunk, kibámulok a szemem előtt elfutó bortermő terület, Stellenbosch magas hegyeire, aminek átlaghőmérséklete az Atlanti-óceán közelsége miatt alig magasabb mint Bordeaux-ban. Felkaptatva a pázsittal és hegyekkel szegélyezett szerpentinen, a dimbes-dombos, napsütötte lankákon katonás sorban állnak a tőkék, a borgazdák birtokaihoz a külön sorompó és az őrök mellett szinte egytől-egyig borkóstoló túrákat szervező ötcsillagos szállodák és éttermek is tartoznak. Eldugott, álomszép homokos strandokon folytatjuk utunkat tovább, ahol nem csak fürdeni vagy szörfözni lehet, de májustól novemberig delfin- és bálna rajokat is megfigyelhetünk.

Az egyik kihalt partszakasz piknik asztalánál táborozunk le, majd kirakjuk a fonott kosarunkat, és ebédhez készülünk. Charlie kikeményített abroszt vesz elő, sarkait megfogva szétrázza az enyhe szélben, és mint az istenek az Asztal-hegyen, ő is megadva a módját, precízen terít.

Fokváros gasztronómiája igencsak jellegzetes: a hollandok és britek utódainak, az őshonos népcsoportok (xhosa vagy sotho) és a külföldről behurcolt, egykori maláj, jávai rabszolgák hatása érződik a konyhán. A húsok kavalkádja elképesztő: asztalra kerülhet a marha és disznó épp úgy, mint a szárnyasok sora – de a krokodil, a zsiráf, a gazella, a vipera vagy a strucc sem ritka. Talán nem a „legfokföldibb” fogás, de mindenesetre a helyiek legkedveltebbje az ún. bobotie, a sárgabarackkal, mazsolával, banánnal összedolgozott darált hús, amit vékony, henger alakú tésztába tekernek és kisütnek.
Charlie igazi ínyenc lévén nemcsak a fent említett húsos tekercset, de kora reggel sült, ropogós fonott kenyeret, helyi sajtokat, salátát, zöldségeket, halpástétomot és egy üveg bort is pakolt. Előételnek elveszek egy szál őshonos finomságot, a biltongot (szárított, sózott marhahús), élvezem, ahogy lelassul körülöttem a világ, és a környékből áradó nyugodt, vidékies hangulat telepszik rám.

Ebéd után lesétálunk a tengerhez, és letelepszünk a színes halászhajók mellé. Elüldögélnék órák hosszat csendben hallgatva a tenger zúgását, de a nap híg sugarait visszatükröző habok szúrják, bántják a szememet. Inkább hanyatt dőlök a puha homokban, s mint gyermekkoromban, képzeletben állatokat formázok a habos égen. Felettem és körülöttem síró szavú sirályok andalognak, imbolyogva köröznek zsákmányra lesve a víz felett, vitorláznak a szél szárnyán, majd hirtelen lecsapnak egy kishalra. Mikor elvétik, rikácsolva esnek a nyomukban örvénylő tarajos habokra, néhány percig hintáznak rajta, majd útra kelnek, és körülsírják a tengert.