Vendégségben a bálnák nyári lakóhelyén

Túravezetőnkkel, Tracyvel és a velünk tartó másik csónakban ülőkkel haladunk a nyílt tenger felé. „Nem szoktunk 5-6 kilométernél messzebbre kerülni a parttól – mondja a mosolygós szőke instruktor, mikor beérjük -, de ma reggel, bár még nincs szezonja, bálnákat láttak a közelben. Ha gondoljátok, megkereshetjük őket.” Mindannyian bólintunk. „Persze semmit nem ígérhetek, de tartsátok nyitva a szemeteket, nem csak bálnákra de teknősökre, vad delfinekre, fókákra és méteres halakra is vadászunk.”

Messze van még míg a nap a vízre készül ereszkedni, így kitartóan, rendületlenül evezünk, kényelmesen szeljük a tengert, melynek tükre olyan sima, mintha egy csillogó selyemlepedő lenne kifeszítve, csak lapátjaink hagynak maguk után apró örvényeket a kristályos habokban.

Alig jár még ötre, amikor a fokvárosi Kaskazi Kayak kölcsönzőjébe tévedünk. Gyönyörű naplemente ígérkezik, a szél is csendes, úgy döntünk útitársammal, hogy utolsó, Fokvárosban töltött délutánunkon vízre szállunk.

Negyed magunkkal és Tracy-vel, a kölcsönző egyik tulajdonosával indulunk a kikötő felé. Míg a homokos parton a felszerelésekkel és az úszómellényekkel bajlódunk, Tracy a korábbi élményeiről és az üzletről beszél. Ahogy meséli, a férjével, Arthurral 2006. márciusában vették meg a már egyébként is jól működő, kiváló minőséget előállító Kaskazi kajak céget, illetve azt a kis bemutatótermet, ahonnan a túránkat indítottuk.

Arthur gépészmérnökként először egy multi cégeknél helyezkedett el, de a természet és a víz iránti szeretete mindig is a tengerhez húzta, így amikor a gyár eladóvá vált, azonnal léptek. Ma már ő felel a kajakok megtervezéséért és kivitelezéséért, míg Tracy, aki korábban jóga oktatóként és edzőként dolgozott tartja a kapcsolatot a megrendelőkkel, és maroknyi csapatával meg a turistákkal is ő megy ki minden nap a tengerre.

Már jó másfél órája evezünk, de néhány ezüsthasú halat leszámítva eredménytelennek tűnik az utunk. Váratlanul halk neszt hallok, azonban mire a hang irányába fordulok, csak fehér buborékok kavargó halmát látom a vízen. Belemerítem a lapátomat a tengerbe, úgy érzem valamit megérintettem. Hirtelen egy meglepődött fóka emeli ki kerek fejét a vízből velem szemben, egy pillanatig kíváncsian méreget, majd alábukva közvetlenül a hajó mellett eltűnik a mélyben.

Ezután csaknem természetfölötti nyugalom borul a tengerre, a napfény csillogó tükörfénye a vízen aranyujjnak látszik, a halkan osonó hullámok, amiket kajakunk ver, lágyan, suttogva hömpölyögnek a mélységes csendbe. Hátrapillantok, a partból és a kékesszürke Asztal-hegyből csak egy vastag csíkot látni, de Tracy nem adja fel, tudja, mit keres.

„Mi csak right whale-nek vagyis megfelelő bálnáknak hívjuk őket, legismertebbek a déli simabálnák (Eubalaena australis)  Fokváros partjaihoz érkeznek szaporodni minden júliusban”- mondja és pihenésképpen hátradől a kajakban, de szemét nem veszi le a tengerről.

„A déli bálnák az Antarktisz körüli vizekben töltik a nyarat, ahogy ma is, itt táplálkoznak, és vastag zsírréteget növesztenek. Ez a zsírréteg kiváló hőszigetelő, amikor hideg vizekben úsznak, valamint rendkívül jó tápanyagraktár is a vándorlásuk során, viszont más bálnákkal szemben, az elejtés után emiatt a rendkívül vastag zsírréteg miatt a vízfelszínen maradtak, így a bálnavadászok könnyedén a partra tudták húzni őket. A régi időkben a bálnazsír és az állkapocsban elhelyezkedő szila keresett árucikk volt. Az előbbit gyakran használták utcai lámpákhoz, vagy kenőanyagként, míg az utóbbiból fűzőt, ostorokat, esernyőt készítettek. Egyetlen bálna szilái fedezték a vadászat minden költségét.”

Tracy hirtelen elhallgat, tapasztalt szeme észrevesz valamit a távolban. Egy pillanatra leteszi a lapátot, kezével árnyékot vet az arca elé, és némán figyeli a sötétlilába forduló tengert. Legalább 8-1O kilométerre vagyunk a parttól, érzem a vállamban a jóleső fáradságot, amit az evező munkája oltott bele.

Tökéletes csend üli meg a tájat, ide már a sirályok rikoltása sem ér el, néhány fekete madár köröz csak, rácsapva a vízre zsákmányt remélnek. Feszülten hallgatózunk, és várunk. Lenézek a tengerre, átlátszó, tenyérnyi medúzák lebegnek a kajakunk mellett, testüket sárgára festi a nap megszűrt fénye. Hirtelen mély mordulást hallok, a hang végigfut a vízen, majd egy másik dallam gurgulázva felel, aztán meg egy és még egy avatkozik bele a beszélgetésbe.

„Bálnák!” – kiáltja Tracy izgatottan. Körbefordítom a fejemet, de semmit nem látok, bár az újabb mordulás nem jöhet messzebbről, mint 1OO méter. Most már a kajakot is megfordítom, és akkor váratlanul meglátom. Egy hatalmas, magányos vízsugár szökik velem szemben az égbe, amit mellettem és mögöttem újabbak és újabbak követnek. Mindannyian kapkodjuk a fejünket, forgolódunk a kajakkal, Tracy hangosan nevet, előveszi a fényképezőgépet. Lelkesedése ránk is átragad és hangosan, egymás szavába vágva kiabáljuk, hogy 36O fokban körbe vagyunk véve lubickoló, beszélgető déli simabálnákkal!

A távolban két nagy, fekete tömeg bukkan fel lomhán, és egyre magasabbra emelkedve bontakoznak ki a kékségből, a bálnák teste úgy csillog, mint a tömör márvány, amit enyhe eső permetez. Halak ugrálnak ki mellettem a vízből, izgatottan bukfenceznek új utakat keresve. Egy bálnanéző turista hajó éppen beúszik a látószögünkbe, az önfeledten kiabáló utasok hangja hozzánk is elhallatszik.

„Ez a család, ami hét főből áll, már egy jó ideje itt tartózkodik Fokváros térségében, szinte minden nap találkozunk velük. Messze vannak, nem látszik jól, de az állatok torka és hasa – szemben a barázdás bálnákéval – teljesen sima és fekete, a testük rövid, zömök, hasukon fehér foltok lehetnek, és a fejük a teljes testhossz egynegyedét adja. Bár hatalmasaknak és behemótoknak tűnnek, a látszat ellenére hihetetlenül hajlékonyak, és lenyűgöző akrobatamutatványokra képesek. Nézzétek, mit művelnek!”

Az egyik bálna velem szemközt oldalára fordulva paskolja a tengert, a másik orrlyukain V alakban fújja ki a párás levegőt hatalmas szökőkutat keltve. Bár gyakran előfordul az is, hogy kivetődnek a vízből, majd nagyot csobbanva hanyatt zuhannak vissza, ezt most nekünk nem mutatják meg.

A biológusok szerint nem könnyű meghatározni a simabálnák életkorát, amikor elpusztulnak, mert nincsenek fogaik. Úgy becsülik, hogy legalább 65 évig élnek. Az egyik óriás most éppen merülni készül, fehér aljú farkát egyenesen fellöki a levegőbe, egy pillanatig remegve kitartja, majd hangosat csapva vele a felszínre jó 2O percre eltűnik a szemünk elől a mélybe. Újra gurgulázást hallok, mintha a lassan hullámzó tenger beszélne, de érdes, dörmögő hangjukon csak a bálnák énekelnek.

A nap ráérősen nyugodni tér narancsot festve az ég tövére, de lemenetében megunja a vásznát, és rózsaszín olajat fröccsent a tengerre, amit lágy fodrokban küld felénk.

Láttam már annyiféle naplementét, de az ember képtelen betelni vele, hisz órákig hallgatná a bálnák beszédét, bámulná a felszín alatt ficánkoló halak megvillanó hátát, gyönyörködne egy-egy madár tarka tollazatában, a lassan születő éjszakák csillogásában és a halkan búcsúzó alkonyatok fényárjában.

Visszaevezve Fokváros felé nesztelenül beleúszunk csónakunkkal a lágy napba, aminek erőtlen sugarai árnyékot vetnek a kajakra és a lábamra.

Eltűnődve nézem a lapátomon végigfolyó sós tengeri könnyeket, a szél most feltámad kicsit, megborzongok. A házakban és az utcákon a lámpákat már felkapcsolták, apró csillagokként terülnek el velem szemben a horizonton. Mire partot érünk, már teljesen besötétedik.