Éden lehetne: Mozambik

Egy elegáns nyaraló.

Még van egy jó órám, majd Joséval, a bérelt kis házam gondnokával fogok találkozni, hogy elvigyen a családjához ebédre. Alig páran jönnek a 8 kilométer hosszú partszakaszon, így lerúgom a papucsomat, belemerítem lábamat a hófehér, forró homokba, beleszippantok a sós levegőbe, és lefutok a puha homokdűnéken. A hullámzó átlátszó víz, ezüstösen ragyog a késő reggeli fényben.

Mozambik, a nyolc és fél magyarországnyi délkelet-afrikai ország területén mindössze 23,4 millió ember él. Ülök a buja pálmákkal borított meseszép parton, szemem előtt ringatóznak a színes halászhajók az öbölben, és olyan azúrkéknek tűnik a tenger, mintha tintát öntöttek volna bele. A békés hullámok fodrait és a hálót teregető halászokat elnézve azt képzelné az ember, hogy egy utazóparadicsomba csöppent, ám ez koránt sincsen így. Az egykori gyarmatosítók és rabszolga kereskedők által hátrahagyott paloták közt mindenhol kilátszik a nyomor.

15O5-től kezdődően Portugália harmadik legnagyobb gyarmatát, Mozambikot elérték a hódítók. Nem sokat törődtek a helyiek körülményeivel, és amikor a negyedmilliónyi leigázó végül 47O év kizsákmányolás után elhagyta az országot, egy teljesen életképtelen államot és gazdaságot hagyott maga után. Az 1975-ben elnyert függetlenséget követő másfél évtizedes időszakban kegyetlen polgárháború dúlt az országban – a két máig is meghatározó egykori szervezet – a Dél-afrikai Köztársaság és Rhodesia által létrehozott Renamo és a marxista Frelimo gerillaszervezet között. A több mint egymillió halálos áldozattal és majd kétszázezer taposóakna ledobásával járó háború a római békeszerződés aláírásával 1992-ben ugyan véget ért, de a feszült viszony továbbra is fennmaradt az időközben párttá alakult korábbi gerillacsoportok között. Mintha mindez nem lett volna elég a szerencsétlen sorsú állam történetében, az utóbbi években pusztító árvizek és soha nem látott aszályok szedték áldozataikat. Mozambik kulturális és természeti kincseinek mai felfedezéséhez szó szerint elképzelhetetlen akadályokon át vezetett az út.

Vendégváró panziók.

Tofo főutcáján a helyiek mosolyogva rám köszönnek. Elsétálok az összedőlt, magára hagyott épületek közé felhúzott modern víkendházak és az apró nádkunyhók mellett, a félig befejezetlen utakon mezítlábas gyerekek szaladgálnak. A népszerű búvárközpontok és eldugott kis éttermek konyháira a pék éppen most szállítja az árut, friss kenyér illata száll a sós tengeri levegőben, a messzi távolban hollók kergetőznek a víz felett, zsákmány reményében. Dús pálmafák szegélyezik a partot, a természet itt még szinte teljesen érintetlen.

Jose már izgatottan vár a piac előtt, ahogy mondja, én vagyok az első európai, akit családjához visz. Jó egy órát gyalogolunk a kókuszdiófák közt megbújó nádkunyhókkal szegélyezett csapáson, a  homokos talaj igencsak megnehezíti a járást.

„Tofóban és környékén a többgenerációs törzsi családok mellett jó néhány dél-afrikai is él – mondja Jose út közben. Ők vezetik a különböző hoteleket meg éttermeket, na és persze itt vannak a turisták is. A legtöbbjük szörfözni, búvárkodni vagy sporthorgászni jön, te is láttad a magas hajókat lenn a tengerparton, azokkal indulnak el kora reggel.”

Megérkezve Jose és családja makulátlanul tiszta portájára, ahol hat nádból és pálmalevelekből készített ház áll, a gyerekek azonnal megrohamoznak bennünket, és kókuszdióért könyörögnek. „Csak egy az enyém – mondja házigazdám nevetve, és egy szégyenlős kisfiúra mutat a tömegben – a többi a testvéreimé, meg az apámé és a második feleségéé. De iskola után mind itt gyűlnek össze.”

Kókuszdióval a kezünkben a terebélyes kesudió fa árnyékába ülünk, a gyerekek csendben körénk telepednek, majd Jose belekezd családja történetbe.

„Tudod a polgárháborút lezáró béke óta Mozambik ugyan rengeteget változott főleg az utóbbi időkben, sok szenünk és gázunk van, de a lakosság többsége a mezőgazdasággal foglalkozik.  Láthatod, Tofo is csakúgy, mint Mozambik egész keleti fele borítva van homokon termő kesudióval és kókusszal, de ki vagyunk szolgáltatotatva az időjárás viszontagságainak, az elmúlt pár év nagyon aszályos volt.

Én már itt születtem, de anyám, aki tanár, még a ‘7O-es évek végén északról jött Maputóba, a Mozambik Ellenállási Mozgalom, Renemo gerillái elől menekült. Ahogy mesélte, a csoport sokáig csak egy árnyékszervezet volt, amit az akkor 38 éves harcos, Afonso Dhlakama vezetett.

Kezdetben csak rémhírek keringtek a brutalitásukról, de aztán anyám és családja is megtapasztalta a kínzásokat. Amikor a gerillák 1983-ben először betörtek nagyszüleim falujába, rengeteg ember akart harcolni ellenünk, nagyapám is köztük volt. De mikor a fegyverek előkerültek, mindannyian megértették, hogy semmi esélyük szembeszállni velük. A legmegdöbbentőbb sokáig nem is gerillák által alkalmazott erőszak volt, hanem a teljes politikai érdektelenségük és az, hogy semmiféle erőfeszítést nem tettek a lakosság szimpátiájának elnyerése érdekében, holott az ország 1O százalékát tartották a rémuralmuk alatt.”

A konyhából jövő halk neszezés szakítja félbe José történetét, mindannyian oda fordulunk. Felesége, Amalia félénken mosolyog, és a gyerekeknek integet, hogy készen van az ebéd, menjenek segíteni neki. A hat apróság szó nélkül felpattan, egyikük a hálószobának berendezett kunyhóba szalad, és egy jókora tálcán egyensúlyozó tányérokkal tér vissza. A többiek poharakat és evőeszközöket hoznak, a legkisebb pedig egy kancsót és szappant, hogy megmoshassam a kezem evés előtt. Helyi specialitás, matapa, vagyis kókusztejben áztatott és sűrűre főzött spenót valamint édesburgonya az ebéd. Jose felém nyújtja a lábasokat, és megkér, hogy szedjek. Miután mindannyiunk kezében egy tál matapa gőzölög, házigazdám tovább beszél.

„Renamonak, a becslések szerint 15 000-20 000 harcosa volt, akik csak az 1986-1988 közötti időszakban 1OO OOO civilt megöltek, és több mint 1 milliót menekülésre kényszerítettek. Az embereket, köztük nagyapámat is, 14 órás munkára fogták a saját földjeiken, vagy hordároknak használták őket az erőltetett menetben, fizetséget egyáltalán nem kaptak, táplálékot meg alig. A nőket szexrabszolgaként hurcolták magukkal. Anyám ez utóbbi elől menekült.

A kényszermunkától és a kínzásoktól rengetegen Malawiba szöktek, végül nagyapám és nagyanyám is így tett. A gyilkosságok brutalitása nem ismert mértéket: sokakat késsel, kaszával, bajonettel végeztek ki, másokat élve égettek el, agyonverték, megfojtották az ellenállókat.”

Jose leteszi az üres tányérját az asztalra, a gyerekekre néz elgondolkodón, majd halkan megjegyzi:

„Az utóbbi 24 év bár harcok nélkül telt el, újabb hírek kezdtek el kiszivárogni arról, hogy friss tömegsírokat találtak északon, a Malawi határ mentén. Senki nem beszél róluk, titkos weboldalakon terjednek az információk, de az egy hete megjelent hatalmas katonai készültség a fővárosban biztos, hogy nem jelent jót. Nem tudom, mit higgyünk, de annyit mondhatok, sokan újra félni kezdtünk.”

A Joseval töltött ebédet követő néhány nap után észrevétlenül már fel is veszem Tofo ritmusát. Semmit nem lehet érzékelni sem a múlt tragédiáiból, sem az elkövetkezendő baljóslatú jövőből. Órákat töltök a kietlen parton a halászhajókat bámulva, ahogy foltozott vitorláikba bele-bele kap a szél. Behunyom a szemem és hallgatom a tenger ütemes ringását, hullámai finom ezüstport szórnak a kezemre. Érzem a forró homokot a combom alatt, az apró köveket a vádlimnál, miközben lábfejemet kellemesen hűti az oda-oda tévedt vízfodor. Mikor már kényelmetlenné válik a nap ereje, felkelek, és belegázolok a tengerbe, majd lemerülök benne. Sárga halak raja érinti a kezemet, a kristálytiszta vízben meg-megcsillan fényes hátuk, ahogy elúsznak mellőlem.
Felveszem a búvárszemüveget, és követem őket a víz alatti édenbe.