Sandakan mélyvízi halászai és a tengeri szellemek legendája

Körbenézek, de a félmeztelen halászok, a dobozok, és jégrakások között semmit nem tudok kivenni, így elhatározom, hogy a hang irányába indulok. Elsétálok a görögdinnyét cipelő fiúk mellet, kikerülöm a kukákban turkáló macskákat és lemegyek a lépcsőn a stégre. Közelebb lépek az egyik árbócoshoz, és akkor meglátom végre a kabin tetején a ketreceket, meg a szabadon ide-oda sétálgató kakast is.

Lepillantva Sandakan öblére, ahol halászhajók tarkítják a tengert, könnyen el tudja képzelni az ember az egykori Brit Borneó fővárosát, amelynek kikötőjében egzotikus áruk cseréltek gazdát, ahol német és indiai kereskedők, holland és kínai ültetvényesek fordultak meg, de ide hozták portékáikat a gyöngyhalászok is. Sajnos a második világháború alatt az angolok földig rombolták a települést, így próbálták meg felszabadítani a várost a japán megszállás alól. A válságos évtizedek után Sandakan ismét pezsgő életet él köszönhetően a halászatnak, a pálmaolaj sikereinek és a turizmusnak, ám a bevételek, ahogy a legtöbb helyen, itt sem egyformán oszlanak el. Sandakan mélytengeri halászai ugyanis megélhetésükért éjt nappallá téve dolgoznak a nyílt tengeren.

4 fotó

A halászat kultúrája mélyen gyökerezik a maláj népben, a tenger melletti élet magával a tengerrel egyenlő. Ez diktálja a mindennapok ritmusát, ez határozza meg az ember hangulatát, és ez az, ami ennivalót tesz az asztalukra. Sabah partjainál a foglalkozás igazi művészeti ág, amely évszázadokon át apáról fiúra szállt. Nem csoda hát, hogy e tevékenységet a babonák és ősi legendák szövik át. Ahogy a halászok mondják, soha nem viselnek zöldet, amikor a nyílt vízre mennek, mert ez a tenger szellemeinek a színe, és balszerencsét hoz. Amikor a habokat szelve megérkeznek a halászat színhelyére, mielőtt leeresztenék hálóikat, megsimogatják a vizet, és színes rizst szórnak a tengerbe, így kérve a szellemek áldását.

Sokan, az iszlám vallás 12. században való megjelenése ellenére, mai napig az animizmust követik, vagyis lélekkel ruháznak fel életteleneket, abban hisznek, hogy a növényeknek, az állatoknak, a természeti jelenségeknek, így a tengernek is szándékaik, érzéseik vannak. Egy bizonyos, halászokhoz fűződő mítosz pedig az egész nemzet szívét rabul ejtette, és olyan táncművészeti alkotássá fejlődött, ami elmeséli az ember találkozását a tenger szellemeivel. Ez az Ulek Mayang legendája.
A tánc története évszázadokkal ezelőtt kezdődött. A legenda szerint a Terengganu-sziget partjainál élő halászok a nagy fogás reményében egy este kimentek a vízre. A szampánjaikat, a keskeny fából készült csónakjaikat messze a tengerbe kormányozták, ahol hirtelen szörnyű vihar bontakozott ki fölöttük. A szél soha nem tapasztalt módon minden irányból fújt, és a vad hullámok végigsöpörtek a fedélzeten, míg végül az ítéletidő a tengerbe taszította a szerencsétleneket. Bár mindannyiuk kétségbeesetten a partok felé úszott, az elemekkel vívott csatában hamar elfáradtak, és életüket a tomboló hullámok irgalmasságára bízták. A viharos éjszaka elmúltával másnap a halászok testét a partra mosta a víz. Egy darabig élettelenül feküdtek a homokban, ám csodának csodájára először az egyikük, majd sorban az összes többi is kinyitotta a szemét. Csupán a legfiatalabb feküdt mély öntudatlanságban, lélegzett ugyan, de bőre hófehér volt és teljesen halottnak tűnt. A kétségbeesett halászok hiába élesztgették a fiút, végül be kellett látniuk, hogy bár teste köztük maradt, lelke már a másik, láthatatlan világba vándorolt. Úgy döntöttek, bomot vagyis sámánt hívnak abban a reményben, hogy ő majd visszahozza a barátjukat a másvilágról. A bomo füstölőt, színes rizst és a szerecsendió virágot hozott a rituáléhoz és amikor az éjszaka újra leszállt, megkezdődött a szellemvilágban elveszett halász újjáélesztésének ünnepsége.
A bomo megrázta a szerecsendió virágát, és a halász mozdulatlan teste fölött énekeleni kezdett, majd törzsét előre-hátra ringatva teljesen transzba esett. Ekkor látta meg, hogy a halász a játékos tengeri szellemhercegnők bűvkörébe került. A pajkos lányok megpróbálták magukkal ragadni az összes halászt, ám csábító szépségük csak a legfiatalabbon fogott.
Ekkor a sámán minden erejét latba vetve beszélt a halász lelkéhez, hogy térjen vissza a földre, ám a durcás hercegnők, kiknek játékát elrontották, hevesen ellenálltak és véres harc tört ki a felek között. A csata megrázta az egész világot. Megremegett a föld, szökőár pusztította a térséget, a tűzokádó vulkánok soha nem látott erővel lökték a levegőbe a lávát, míg nem a 7. hercegnő, a legidősebb a színre lépett. Mindegyiknél szebb és jóval bölcsebb lévén azonnal megértette, hogy húgai gonosz játékát őznek és így szólt: „Azok, akik a tengerből jöttek, térjenek vissza a tengerbe, akik pedig a szárazföldről, térjenek haza szülőföldjükre”- majd egy karlendítéssel véget vetett az értelmetlen háborúnak, a fiúba pedig visszatért a lélek.

A halászok hálából színes rizst szórtak a tengerbe, melynek hagyományát mai napig őrzik a törzsek. Az évek során a történetnek számos változata született, és Ulek Mayang legendája a  Malajzia néptáncában is megjelenik. A rituális koreográfia során a tenger szellemeit idézik meg, de megjelenik benne a tetszhalott halász és a hét hercegnő is. A bemutatót mindig egyedülálló dal kíséri, amelyhez az alapot hegedű, harmonika, dobok és gongok adják.

Egy hajó éppen akkor akar kikötni, mikor a móló felénél járok, fülsiketítően fújja a kürtöt, visszhangzik tőle az egész öböl, és a kéményéből fekete füstöt okád az ég felé. A fedélzeten az alig 25 éves forma fiúk félmeztelenül futkároznak, az egyik megragadja a vaskos kötelet, míg a másik egy macska ruganyosságával az orrból a mólóra ugrik. Villámgyorsan rátekeri a kötelet a póznára, megtörli vizes homlokát, majd felém bólint.

4 fotó

„Honnan jöttél?”- kérdezi angolul. Meglepődve válaszolok. Ali Cik Ahmadet mélyen cserzett bőre idősebbnek mutatja koránál, pedig még nem töltötte be huszonkettőt. 12 évesen hagyta ott az iskolát, hogy apjához és nagyapjához hasonlóan ő is mélytengeri halász legyen. Angolul az iskolában tanult és a kínai felvásárlóktól, akik minden héten ládaszámra viszik a rákokat Sandakánból Hong Kongba, már ha van rendes fogás. Halászként naponta átlagosan 2800 forintnak megfelelő ringgitet keres, és 7-10 napot tölt a tengeren egy-egy út során. Indulás előtt társaival együtt feltöltik a hajót elegendő üzemanyaggal, megfelelő mennyiségű jéggel, száraz élelmiszerekkel, olajjal, élő kakassal, csirkével és ivóvízzel. Ahogy mondja, ezekkel kibírják napokig.

„Még mielőtt felkelne a nap és felmelegítené a tengert, mi már kihajózunk”- mondja Ahmad, miközben behúzza a méretes sárga műanyag kosarakat a fedélzetre, és elkezdi szortírozni a zsákmányt.

„Öten dolgozunk a maláj tulajdonos hajóján, ebből ketten a Fülöp-szigetekről jöttek. Ennyi ember között osztjuk meg a terheket, a költségeket, a nyereségeket és sokszor a veszteséget is. Vannak olyan napok, amikor rengeteg hal akad a hálónkba, míg máskor csak vesztegetjük az időnket a tengeren. Túl sok a halász, és egyre kevesebb a hal a vízben. Hét éve még akkora sügért fogtunk, mint én magam, ma már be kell érnünk ennek a felével, sőt negyedével. A fogást a hálókról eltávolítjuk és típusuk szerint rendezzük el a jéggel töltött, hajópadlóba süllyesztett tartályokban. Külön pakk van a rákoknak, a tonhalnak, vajhalaknak. Akad olyan hajó, amelynek több mint tíz különböző hálója van, attól függően, hogy mit akarnak fogni, de mi nem bajlódunk ezzel, egyszerűen vontatóhálózunk. Ha ráját fogunk, annál jobb, akkor a bőrét is kiszárítjuk, amiből táskák és pénztárcák készülnek, ha meg cápa akad, az uszonyáért jó árat fizetnek a kínaik. Hogy szeretem-e ezt a munkát? Másképp nem lehetne, hisz napi húsz órát dolgozunk, és amikor tombol a vihar ide-oda lökve a hajót, végül is csak egy deszka választ el a habzó pokoltól.”

3 fotó

Ahmad a Sandakánhoz közeli, cölöpökre épített halászfaluban lakik, ahol kislánya és felesége várja haza. Családjának, ahogy a malájok nagy részének a halak és tengeri állatok a fő tápláléka. Bár a hatóságok a fenntartható halászat és a tengeri élőlények védelme érdekében bizonyos halászati technikákat megtiltottak, ennek ellenére azokat a mai napi alkalmazzák. Az ún. robbantó halászat, vagyis amikor házi készítésű robbanószert alkalmaznak a fogáshoz, nemcsak az adott helyen, az éppen ott tartózkodó összes élőlényt pusztítja el a sokkhatás következtében, de a tengerfenék növényzetét, és az igen színes és változatos korallvilágot is végérvényesen letarolja.

A második világháború után az ázsiai szigeteken maradt robbanószerek ma ugyan már nem találhatóak meg, a helyi törzsek, főleg a Bajau népcsoport tökéletesen megtanulták a ezek készítését, és bár csökkenő számban, de még mindig akadnak köztük olyanok, akik így halásznak.

A vontatóhálós fenékhalászat még mindig gyakori. Ennek alkalmazása során, ahogy Ahmad hajójáról is, egyszerűen kidobják a hálót a tengerbe, amit aztán kilométereken keresztül húznak maguk után, úgy, hogy érintik a tengerfenéket, nem törődve a korallokkal, a hálóba akadt teknősökkel, cápákkal, de akár delfinekkel sem.

2 fotó

Malajzia, Vietnam és Indonézia partjainál mindezek mellett nem ritka az egymás területeire való behatolás a jobb fogás reményében, a Fülöp-szigeteken pedig a kalóztámadások és túszejtések tartják rettegésben a tengeren dolgozókat. Ha ilyen mértékben folytatódik a halászat Ázsia szerte, a WWF csapata szerint 2048-re nem lesz hal a Dél-kínai – és a Celebes-tengerben (más néven Sulawesi-tengerben). A halász szakma jövője az egyre csökkenő fogás és az egyre veszélyesebb körülmények miatt bizonytalan. A legtöbben, a családi hagyomány ellenére, a gyermekeket iskolába küldik, mert jobb jövőt szánnak nekik, és azt remélik, hogy fiaik nem ismerik meg azt a keserves küzdelmet, ami a tengeren folyik a még meglévő táplálékért.

Balogh Boglárka blogja ITT követhető