Vadállatok nyomában a Kinabatangan folyón
Shával naplemente előtt kezdjük meg utunkat, a férfi úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét. Egy idő után leállítja a csónak motorját, így hangtalanul siklunk a vékony mellékág felé.
A Kinabatangan folyó sodrása pont elég ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani a parton motoszkáló két elefántbikával. A sűrű erdő teljesen eltakarja őket a szemünk elől, de most, hogy közelebb érünk hozzájuk, már én is meghallom a jól ismert ágak roppanását, és azt, ahogy a két hím a vízi kereszteződés felé csörtet a sűrűben. A mi nagy szerencsénkre inni és fürödni szeretnének.
A Kinabatangan folyó a malajziai Borneó keleti államában található Sabah-hegységből ered, és közel 350 mérföldet tesz meg, míg elér a Sulu-tengerig. Két oldalát olajpálma ültetvények közé ékelődött buja erdők és lápos élőhelyek szegélyezik, amit a szezonális monszun és az óceáni árapályok időről időre akár duplájára is felduzzaszthatnak. Borneó egyik különleges része ez, ugyanis területén a vadon élő állatok sokasága található meg.
Az alsó Kinabatangan-medence öt különböző élőhelyet foglal magában: mocsár- és száraz erdőt, a sós és édesvízi lápokat valamint erdőszerű mészkőképződményket. Ennek a biológiai sokféleségnek a központjában nem egy olyan emlős faj él, ami csupán itt honos, többek között a borneói nagyorrú majom, az orangután és a Müller-gibbon, de megtalálhatjuk a borneói törpeelefántot és a szakállas vaddisznót is. A madárfajok száma sem csekély, meghaladja a kétszázat, és ha szerencsénk van akkor pápaszemes gólyával, koronás kígyó sassal, csónakcsőrű ricsókával de akár a nagy szarvascsőrű madárral is találkozhatunk.
A Kinabatangan Vadvédelmi Területet 2005-ben hozták létre, hogy az olajpálma ültetvények terjeszkedésével szemben megvédjék a folyó mentén található vad populációt. Ennek a szívében fekszik, Sukau nevű kis falu, ahol két napot töltök, hogy házigazdám, Maria és családja segítségével felfedezzem a folyó környékét. A Kinabatangan régió legtöbb lakosa az Orang Sungai törzsből ered, amely szó szerint folyami embert jelent. Tagjai több száz éve élnek együtt a természettel, zöldségeket és fűszert termesztenek,vadásznak és halásznak is. Maria, a legtöbb falusihoz hasonlóan, nemcsak szállást és teljes ellátást biztosít a vendégeinek, de természetjáró és a területet kiválóan ismerő öccsével naponta akár háromszor is kihajózhat az ember, hogy a ködpárás reggeleken a korai madarak énekét hallgassa, vagy kifigyelje, ahogy naplementekor a majmok inni érkeznek a folyóhoz.
A mellékághoz érve Sha óvatosan bekormányozza a csónakunkat a torkolatba, és síri csendben várjuk, hogy felbukkanjanak az elefántok. A késő délutáni pára lassan száll le a vízre, és percek telnek el némaságban. Néha egy-egy ormány nyúlik ki a levelek közül, a bika megragadja a még zöld fügéket, hogy egy erőteljes rántással az egész ágat letörje, majd jóízűen csámcsogni kezd. Távoli motorcsónakok berregését hozza a víz, amit az elefántok azonnal észlelnek, egy pillanatra mozdulatlanná válnak, majd elégedetlenségüknek hangot adva, mélyről jövő trombitálásba kezdenek. Mikor újra csend lesz, végre kilépnek az árnyákból a sápadt fénybe, és óvatosan lesétálnak a mederhez. Először csak isznak, aztán belegázolnak a barna folyóba, alámerülnek és játékosan hol magukra, hol egymásra fröcskölik az ormányukkal felszívott vizet. A meghitt pillanat azonban aligha tart 15 percnél tovább, a motorcsónakok berregése egyre közelebb és közelebb ér. Úgy tűnik, a túravezetők mindegyike fülest kapott, hogy elefántok vannak a környéken, így az európai és amerikai turistáiknak mind bizonyítani akar, azonnal a helyszínre sietnek. Az első csónak finoman áll be mellénk a szűkületbe, még a második is éppen befér, ám a harmadik, mindannyiunk felháborodására szó szerint közénk fúrja magát, irányítója közelebb hajózik az elefántokhoz, és mindenki megdöbbenésére keresztbe fordítja a mellékágon csónakját. A bikák szerencsére mit sem törődnek vele, zavartalanul prüszkölnek tovább, csak bennem nem múlik el a megdöbbent kérdés: ez lenne az ökoturizmus?
Sha nyilvánvalóan látja megrökönyödésünket, inkább óvatosan kihátrál a mellékágból, és miközben minél távolabbra hajt bennünket a tömegtől, azt mondja: „Bármilyen szerencsétlenül is jött most ez ki, legalább láttátok, mi ellen lépünk fel. Ezek a csónakok azoknak a nagy hoteleknek a vendégeit hozzák, akik nem Sukau vagy az Orang Sungai falvakban szállnak meg. Mi a szívükön viseljük a folyó és az állatvilág sorsát, míg ezek a luxushotelekből jöttek a tömérdek pénzért, amit kifizettek, természetesen elvárják, hogy az első sorból nézzék a vadakat. Mi pont ezt nem akarjuk, hogy a Kinabatangan folyó kontrollálhatatlan tömegturizmus áldozatává váljék, hisz akkor az állatok inkább behúzódnak a sűrűbe, és a lápokhoz mennek inni”
Visszahajózva a Kinabatanganra Sha a nagyorrú majmok nyomába ered. Ahogy mondja, a csoport tagjai nappal aktívak, elsősorban levelekkel, gyümölcsökkel és virágokkal táplálkoznak. Jobbára egyedül alszanak a fákon, majd következő nap reggelén az átlagosan 20 egyedből álló csoportok újra összeverődnek, és folyamatosan étkezve, naponta 500 métert tesznek meg.
Nem kell sokáig keresnünk őket, a csapat két tagja épp az egyik mesterségesen kifeszített kötélhídon egyensúlyozik a folyó felett.
„Nézzétek meg az orrukat!” – mondja Sha és leállítja a motort, a 4 méteres fák tetején egy 8 fős család ül, arra várnak, hogy ők is átkeljenek. „A nőstényeké felálló és pisze, ám a hímeké hosszú és vastag. Mai napig nem tudjuk biztosan, mi a szerepe ennek a megnagyobbodásnak. Sokan úgy gondolják, a hosszan elnyújtott kiabálásukat erősíti föl, de az is lehet, hogy a nőstényeknek ez tetszett inkább, és a szigorú szelekció eredménye lett ez a változás vagy egyszerűen az orr hasonló jelentőséggel bír, mint a szarvasok agancsa. Nagyon keveset tudunk ezekről a majmokról, fogságban hamar elpusztulnak, természetes élőhelyük pedig eddig nehezen volt megközelíthető, csupán az utóbbi években kezdték el a természettudósok a megfigyelésüket.”
Az átkelni szándékozó majomcsoport úgy tűnik, problémába ütközik. A másik oldalról ugyanis egy hatalmas makákó tűnik fel, így hamar el kell dönteni, kié az elsőbbség a dupla kötélen. „Ha két nagyorrú majom találkozik, egyszerűen csak átmásznak egymáson, az agresszív makákókkal azonban más helyzet. Csak figyeljétek meg!”
Pontosan úgy lesz, ahogy Sha megjósolta, a nagyorrúak megtorpannak a kötél közepén, egymáshoz fordulnak, mintha tanakodnának, méricskélik, mennyi van még hátra az útból, de kisebb habozás után inkább jobbnak látják, ha visszafordulnak.
„A nagyorrú majmok szeretnek a víz közelében tartózkodni, meglehetősen jól úsznak és búvárkodnak, láttam már olyat, hogy az egész csapat jó tíz méter magasról egyszerre ugrott a vízbe. Akkora hangzavart csináltak, hogy az összes madár elrepült a környékről. De az utóbbi években megnőtt a krokodilok száma a folyóban, egyre több majom esett áldozatul a majd’ négy méteres hüllőknek, így a vadvédelmi park mesterséges hidakat hozott létre a folyó két oldalán lévő fák közt, amit ma előszeretettel használnak nemcsak a nagyorrúak vagy a makákók de a mókusok is.”
Hazafelé egy zsákmányát lakmározó bagolyba botlunk, majd Sha sötéthez szokott szemének köszönhetően a világ egyik legritkább főemlősét, az éjszaka aktív borneói lajhármakit is láthatom.
A folyón töltött órák után mindannyian megéhezünk, így szállásunkra visszatérve örömmel látunk neki házi készítésű vacsorának. Míg eszünk, Maria magáról és a családjáról beszél.
Ahogy meséli, a legkorábbi emléke a Kinabatangan folyóról az, amikor édesapjával, nagybátyjával és unokatestvérével elhajózott Sandakánig. Akkor még nem volt összekötő út a falvak és a város között, így egy egész napba telt az oda-vissza hajózás az ütött-kopott csónakon. Tízen voltak testvérek, így nem csoda, hogy az édesanyja a második legidősebb gyermektől azt várta, hogy az általános iskola befejezése után maradjon otthon, hisz kellett a segítő kéz a házban. Ám Maria édesapja megmakacsolta magát, és úgy döntött, márpedig a lánya Sandakánba megy és tanulni fog. Maria csakis ennek köszönhette, hogy elvégezte a középiskolát, tanult némi angolt majd munkát kapott a városban. Sukauba csak akkor tért vissza, amikor édesapja majd bátyja, aki anyjára vigyázott meghalt. Hazaköltözése után nyitott meg az első hotel a Kinabatangan folyó mellett, akkor kezdődött el a terület fellendülése is és az ökoturizmus. Maria 14 évig volt mindenes a szállodában, kitanulta a vendéglátást, a túravezetést, a marketinget, és később úgy döntött, saját vállalkozásba kezd. Meggyőzte családját, hogy alakuljanak háromszobás vendégházzá, és az ideérkezőknek ők mutassák be a környéket, akik szeretik és ismerik a területet. A projektbe később az egész közösség bekapcsolódott, tőlük érkezik a zöldség, a gyümölcs, ők látják el Maria vendégeit hallal és csirkével is.
A sikeres évek után azonban Sukau újabb problémával küzd. A kormány utat és hidat akar építeni a folyón át, hogy a pálmaültetvényeken dolgozók életét könnyebbé tegye, ám ez automatikusan a vadállatok természetes élőhelyének elvesztését és az átjárófolyosó megszűnést eredményezné.
Maria és a közösség elhatározta, bármi legyen is az ára, foggal-körömmel harcolnak azért a természetért, amit őseiktől örököltek.
Balogh Boglárka blogja ITT követhető
Orvvadászból vadvédő, avagy sikersztori a Kinabalu Nemzeti Parkban
Jó órája sétálunk a patakot követve a Kinabalu Nemzeti Park esőerdőjében, de még mindig csak nyomokat találunk.
Hajdani fejvadászok földjén, Sarawakon
Az első cseppek ráesnek a karomra, akkora nyomot hagynak, mint egy érett meggy.
Sandakan mélyvízi halászai és a tengeri szellemek legendája
Alig kel még fel a nap, mikor leérek Sandakan nyüzsgő kikötőjébe.
Malajziai orangutánok visszatelepítése a vadonba
Egy csillogó szempár hatalmasra kerekedik, ahogy az alig 3-4 hónapos kíváncsi orangután észrevesz.
Orvvadászok nyomában Malajziában
„Felejtsd el, hogy tobzoskát látsz a vadonban!" – legyint Dr. Rahimatsah Amat, a WWF Malajzia volt elnöke, a Sabah Környezetvédelmi Alap létrehozója.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
