Hajdani fejvadászok földjén, Sarawakon

2019.08.03.Erdélyi Ilona

National Geographic Magyarország

Mire felérünk a hegy tetejére, a viharfelhők az erdő felé kúsznak. A közeledő eső fenyegetően kebelezi be a fákat, mintha egy hatalmas füstben tűnnének el a lombkoronák. A tücskök egyre hangosabban és vészjóslóbban ciripelnek, vizes föld szagát hozza a szél, amibe erős zöld illat is keveredik. Az első cseppek ráesnek a karomra, akkora nyomot hagynak, mint egy érett meggy.

Már csak pillanatok kérdése, és leszakad az ég, sűrű párába vonva a hegyoldalt és az utat, amin az imént bicikliztünk csak fel. A többiek sietve pakolják a furgonba a járgányokat, így én is elindulok az autó felé, de vissza-vissza tekintek a kísérteties esőerdőre.

3 fotó megtekintése

A Kinabatangan folyó és Sabah után Sarawakra repülünk, hogy innentől kezdve a 1stopBorneo Wildlife csapatával fedezzük fel Borneó esőerdőit, fejvadász törzseit, barlangjait és a Tawau Nemzeti Parkot. Shavez Cheema és Chun Xing Wong 2012 óta fáradozik azon, hogy oktatási programjaikkal felhívják a figyelmet Borneó törékeny élővilágára, és a kétnapos biciklitúrájukon megismertessék a helyi törzsek kultúráját az idelátogatókkal, de az állatmentés és ökoturizmus is szerepel a listájukon.

„Mivel Bruneiből költöztem át Sabáhra, az ottani vadvédők mindig engem hívnak, ha állatcsempészés történik a két ország között” – mondja Shavez miközben lekanyarodunk Marudi főútjáról a környék tipikus épületei, a hosszú házak felé. A csapat tagjaival már második napja tekerünk a száz éve még hírhedt fejvadászoknak számító iban törzsek vidékén. Napi 30 kilométert haladunk, ahol kell, hajóval folytatjuk, hogy hosszú házról hosszú házra járva végül megszálljunk törzs vezetőjénél.

„A legemlékezetesebb fogás, amiért hivatalos elismerést is kaptam Sabah vadvédelmi osztályától egy ködfoltos párduc kiszabadítása volt” – folytatja Shavez. Ameddig a szem ellát, olajpálma tenger váltotta fel az egykori esőerdőt, férfiak szüretelnek az ültetvényeken, néha egy-egy kisgyerek fut elénk integetve, de ettől eltekintve senki nincsen az utakon.

„Hamis névvel ellátott Facebook oldalon hirdette a férfi, hogy egy felnőtt, fiatal hím 50 ezer ringgitért ( 3 519 000 Ft.) eladó. Azonnal lecsaptam rá, és tárgyalásokba kezdtünk. Persze az eladó először óvatos volt, tartott attól, hogy vadvédelmis vagyok, így kijelentette, addig nem veszi az üzletet komolyan, amíg nem látja a párducért kért összeget. Nem volt mese, elmentem a bankba, kivettem az összes megtakarított pénzemet, szétterítettem az ágyon, még hozzá photoshopoltam egy adagot, aztán felírtam egy papírra az aznapi dátumot. A férfi ráharapott. Három nappal későbbi időpontban egyeztünk meg a maláj oldalon. Addigra én már riasztottam Sabah vadvédelmi osztályát, akik várták a további információkat. A találkozás napján egy telefonfülkéből hívtam fel az eladót, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy megérkezett az átadópontra, szóltam a készenlétiseknek. A ködfoltos párduc valóban ott volt a csomagtartóban egy ketrecben, de amit nem sejtettünk, hogy a férfival a felesége meg a két kisgyermeke is utazott, hogy családi kirándulásnak tűnjön. Nagyon sajnáltam a zokogó családot, mert a letartóztatás előttük zajlott, és fogalmuk sem volt, mi miért történik. 2 hónapig volt a férfi maláj börtönben, ezután technikai hibára hivatkozva elengedték. Sajnos így működnek itt a dolgok.”

6 fotó megtekintése

Shavez és Chun az állatmentés mellett ugyanolyan fontosnak tartja azt is, hogy segítségükkel a helyi törzsek kultúrája fennmaradjon, ameddig lehet. Nem dédelgetnek hamis ábrándokat, tudják jól, csupán idő kérdése, és a több száz éves tradíció, hogy 64 család éljen egyetlen hosszú házban, a modern világ megjelenésével halálra van ítélve. De véleményük szerint a falusi turizmus, az, hogy helyiknél szállunk meg, az ő ételükért fizetünk, történeteiket hallgatjuk és terjesztjük, talán el tudja időzni ezt a végzetes időpontot.

A történelem során a borneói közösségek nem egyszer álltak harcban egymással. Néhányan közülük, mint az iban nép is, miután megölték áldozataikat, a fejüket levágták, hogy trófeaként valamint rituális célokra megtartsák. A borneói fejvadászok körülbelül egy évszázaddal ezelőttig voltak aktívak, sokáig rettegtek tőlük a korai brit gyarmatosítók, nem csoda, hogy a viktoriánus Nagy-Britannia Borneót a barbárok földjének nevezte el.

A fejvadászat gyakorlatával a világ minden táján találkozunk, Óceánia, Dél-Ázsia és Délkelet-Ázsia mellett Afrikában és Európában is. Írországban és az angol-skót határrégiókban egészen a középkor végéig előfordult, míg meglepő módon a 20. századig Montenegróban, Horvátországban, Albániában és Hercegovinában is dívott.

Eredete illetve funkciója szakmai közösségeken belül évtizedek óta intenzív vita tárgya, hisz a tudósok mindegyike különböző szemszögből próbálja meg értékelni és értelmezni ennek, a világ minden kontinensén megjelenő, hagyománynak a társadalmi szerepét, funkcióit és motivációit. A legtipikusabb magyarázatként a riválisok megalázását, a kozmológiai egyensúly helyreállítását, a férfiasság kimutatását valamint az ellenség testének és lelkének halál előtti és utáni igába hajtását hozzák fel. Függetlenül attól, hogy milyen célból gyakorolták a férfiak a fejvadászatot, nem egy család a mai napig megtartotta az őseik által féltve őrzött koponyagyűjteményét, melyet sokszor a házak belső gerendáiról lógnak alá.

A gyakorlatot a brit megszállás alatt csak fehér Rádzsnak nevezett Sir James Brooke tiltotta be az 1800-as évek végén, ám ez koránt sem jelentette, hogy a fejvadászat egy tollvonással megszűnt. Sőt! Az ősi rituálé a második világháború japán megszállása során illetve az 1960-as évek indonéz-maláj összecsapásaikor hamar újjáéledt. Ráadásul a legutóbbi feljegyzések szerint a 2011-ben kitört etnikai összecsapások alatt Kalimantán térségében 500 madurai őslakos halt meg, akik közül nem egynek levágták és elvitték a fejét.

Az egész napos kiadós bicajozás után estére Maruditól mintegy 25 kilométerre, a Beram-folyó melletti hosszú házban, a Sungai Babiban ülünk. A családok legtöbbje saját gazdaságából él és sokan a mai napig vadásznak. Bár a hagyományos módszereket, vagyis az itt őshonos jávai méregfa törzsének mérgező nedvével bekent nyilat már csak ceremóniákon alkalmazzák, a házi készítésű fegyverek a legtöbb házban megtalálhatóak. A férfiak a munka után hazaérve az üdvözlésünkre sietnek, sört bontanak, rizspálinkát töltenek, majd nekilátnak a csirkeszárnyak pácolásának. A nők is átöltöznek, megfürdetik a gyerekeket és bambuszban sült halat készítenek elő. Az esti vihar már rég elült, sáros utcákat és friss levegőt hagyva maga után.

Házigazdánk, Enjop is megrakja a tüzet, nagy szakértelemmel vizsgálja a sütéshez előkészített rácsot, majd mielőtt elégedetten leülne, a harmadszorra tölt a saját készítésű rizspálinkájából mindenkinek.

Mikor megkérdezem tőle, emlékszik-e még a fejvadász időkre, egy pillanatra elgondolkodik, belekortyol az ecetes rizspálinkába, majd azt feleli: „nagyapám kézfején ott voltak a tetoválások, amik az áldozatainak a számát jelölték, és a több száz éves, felmenőinktől örökölt koponyák is ki voltak téve a verandára a bátorság jeleként. Ezek között nőttem fel, mindannyian büszkék voltunk az őseinkre, akik helyt álltak a viharos esztendőkben a brit gyarmatosítás alatt. Mi, ibánok úgy gondoltuk, a fej egyfajta afrodiziákumként szolgál, olyan tárgyként tekintettünk rá, amely nemcsak a harcost tette az asszonyok szemében ellenállhatatlanná, hanem a földnek is termőképességet és az egész hosszú háznak gazdagságot hozott.
Nem számított, kihez tartozott a fej eredetileg, férfihez vagy nőhöz, fiatalhoz vagy öreghez, miután azt a testről leválasztották, a szellem a vadász tulajdonává vált, érte dolgozott, őt erősítette egy életen át, és a túlvilágon is. A sikeres harcosok népszerűségét mutatta, hogy a falubeli nők verekedni is képesek voltak egymással, csak hogy minél közelebb kerüljenek egy olyan férfihoz, aki frissen levágott fejjel tért vissza a hosszú házba. Mikor a japánok megszállták Borneót sokan újra fejvadászokká lettek, de a mi családunk addigra már keresztény hitre tért át. Kedvtelésből nem öltünk embert, de soha nem tagadtuk meg a családi hagyományokat, nem szégyelltük a ma már sokak szemében barbárnak tűnő fejvadász szokást, hisz ez a múltunk. Igaz, már nem lógnak a koponyák a verandán, ám sok iban családdal ellentétben mi még mindig őrizzük őket. Mivé lennénk, ha őseink küzdelmét, szellemekbe vetett hitét és bátorságát most megtagadnánk?”

3 fotó megtekintése

A vacsora elkészültével az egész háznép megjelenik, előkerülnek a hangszerek is, és a lányok, igaz, kisebb unszolás után, de úgy döntenek, mégiscsak megmutatják a hagyományos öltözetüket és táncolni is fognak nekünk. Míg a tradicionális ruhák és fejdíszek előkerülnek, a fiúk egy csoportja ül le közénk. A legfiatalabb épp most házasodott, így az új menyecskére akar koccintani mindenkivel.

„Az ibanoknál a tradicionális udvarlási folyamat három éjszakát vesz igénybe” – mondja mosolyogva az ifjú férj – én a Gawai rizsfesztiválon láttam meg a leendő asszonyomat, ezután szóltam apámnak, hogy aznap este ne várjanak haza, mert vadászni megyek. A mulatság befejezése után aztán elindultam a lány házához, hogy megkeressem azt a szobát, ahol alszik. Könnyű ezt ott, ahol a menyecskék egyedül vannak, de nem az iban családoknál, ahol minden gyerek és fiatal együtt hál, sőt sokszor az anya is velük van. Miután sikeresen megtaláltam a leendőbelim ágyát, óvatosan megérintettem a lábát, hogy keljen fel, jöjjön ki velem a konyhába, és főzzön egy teát. Nálunk ez így szokás, akkor is, ha a kiszemeltnek nem tetszik az illető. De köztünk minden jól ment, hajnal 3-ig beszélgettünk. A lánykérés előtt még két éjszaka visszatértem, a harmadik éjjelen aztán a lány szülei is megjelentek, hogy kifaggassanak a családi szokásainkról, milyen hosszú házban élünk, mekkora a vagyonuk. Mivel mindkét család egyetértett a menyegzővel, megterveztük az esküvőt. Három napig mulattunk.”

Elnézve a fejdíszbe és hagyományos népviseletbe öltözött lányokat, a hajnalig tartó mulatozást, könnyű azt hinni, hogy a törzs élete változatlan, azonban az ibanokat, mint a legtöbb népet a világon, nagyban befolyásolja a megállíthatatlan modernizálás. A legtöbb fiatal a csekély munkalehetőség és a jobb élet reményében a nagyvárosokba költözik, és már nem akar egy fedél alatt élni szüleivel, egy ágyban aludni a testvéreivel. Egyedül a fellendülőben lévő falusi turizmus nyújthat némi reményt, hogy egy eltűnőfélben lévő kultúra töredéke az idelátogatók miatt még egy darabig fennmaradjon.