National Geographic Magyarország

Jó órája sétálunk a patakot követve a Kinabalu Nemzeti Park esőerdőjében, de még mindig csak nyomokat találunk.

„Két-három naposak lehetnek, a kiadós eső még mindig nem száradt fel – vizsgálja meg közelebbről Ledumin a csapást. Alig kelt még fel a nap, de ezek a legjobb órák vadlesre, helyi vezetőmmel ugyanis ködfoltos párducokat és tobzoskát keresünk. Ezen a szakaszon a patak sodrása nem erős, éppen csak megtörik a köveken, így könnyen gyalogolunk tovább a vízből kiálló sziklákon. Égig érő fák közt haladunk el, a kacskaringós indák olyan vastagra nőttek, mint egy ember dereka. Valahol láthatatlan őzek motoznak az átláthatatlan sűrűben, egy-egy madár kísértetiesen száll el felettünk az égen. Végül elérünk a vízeséshez, olyan hangosan dübörög, hogy amikor átkelünk a hídon, nem hallom, amit Ledumin iránymutatásként mond. Az esőkabátom alá teszem a fényképezőgépet, és követem a férfit a nedves deszkákon át.

A Kinabalu Nemzeti Park Borneó nyugati oldalán 754 négyzetkilométernyi területen öleli körbe a sziget legmagasabb hegyét, a 4095 méteres Kinabalut. Különleges földrajzának és élővilágának, köztük a száz emlős – és több mint háromszáz madárfajának köszönhetően 2000 óta szerepel az UNESCO Világörökség listáján. Ledumin Duraman, a hegy lábánál fekvő faluban született, és 49 éve él itt. Úgy ismeri a nemzeti parkot, mint a tenyerét.

„Hogy miért Kinabalunak hívják ? – néz rá a fölénk tornyosuló hegyre, aminek tetejébe hófehér sapkát húztak a felhők. „Nagyapám két legendát is mesélt. A első az itteni Kadazan/Dusun törzsek hitvilágából ered, akik úgy tartották, hogy a hegy az ő mennyországuk, az Aki Nabulu. Az a szent hely, ahol a halottak lelkei nyugalomra lelnek, és ahol a csúcson növekvő mohával táplálkozhatnak az örökkévalóságig. A másik régi történet a kínaiakról szól, ugyanis a Kina Balu ezek szerint nem más, mint Kína illetve az özvegy szó vegyítése. Sokan úgy tartották, hogy egy tűzokádó sárkány élt a hegy tetején, ami varázserővel bíró igazgyöngyöket őrzött a karmai között. Megannyi kínai katona próbált szerencsét abban bízva, hogy ha megölik a sárkányt, magukkal vihetik a gyöngyöket. Ám túlzott bizakodásukban mind odaveszett. Kínai nők ezrei váltak özvegyekké, így kapta a Kínai Özvegy nevet a hegy.”

Ledumin egy pillanatra megáll, valamit feszülten kémlel a fák közt, már-már örülni kezdek, hogy isteni szerencsénk van és talán egy ködfoltos párduc bújik meg az ágak között, de hamar kiderül csak egy méretes makákó tart szemmel bennünket. Bár vadkeresés közben az ember nem nagyon beszél, én suttogva azért mégis megkérdezem, mikor jött ki először a dzsungelbe.

„Hat évesen már apámmal jártam az erdőt, és 12 éves voltam, amikor a legelső vadászaton részt vettem. Sose felejtem el azt az éjszakát, vaddisznó után mentünk, a férfiak akkor tanították be a kutyákat. Alig értünk még be a sűrűbe, amikor egy hatalmas kanra bukkantunk. A kutyafalka közt voltak újoncok is, tapasztalatlanok, fiatalok, pillanatokon belül felnyársalt közülük hármat a vaddisznó, mikor meggondolatlanul nekirontottak. Most is emlékszem erre a vadkanra, azóta se láttam hozzá hasonlót, kitartóan küzdött, támadott, nemcsak a kutyákra, de a vadászokra is. Fegyvereink nem voltak, honnan is lettek volna akkor még, apámék késsel meg puszta kézzel mentek a vadnak. Legalább egy jó fél órát viaskodtak vele, a disznó aztán magas hangon felvisított, láthatóan fogyott az ereje, mert minden lélegzetvételkor habosan vérzett a szája. A férfiak a végsőkig nekifeszültek, a kutyák tombolva ugattak, míg végül a nagybátyám megadta az állatnak a kegyelemdöfést. Ezután kezdődött az újoncok idomítása. A friss vérrel bekenték a kutyák orrát, hogy szokják a szagot, legközelebb ismerjék fel a vadat. Pont így történt, amikor tobzoskára vadásztunk. A kutyák hamar megtanulták, mit kell csinálniuk, ha egy üreget látnak. Megérezték a tobzoska szagát, és egyszerűen kihúzták a lyukból. A ködfoltos párduc az már más. Igaz, nem nagyobb mint egy kutya, de ennek van a legnagyobb szemfoga a koponyájához képest a macskafélék között, arra már később, puskával mertünk vadászni.”

Ahogy Ledumin mondja, a legnagyobb állat amit valaha lőtt egy 400 kilogrammos számbárszarvas volt, aminek az agancsát mai napig őrzi. A másik pedig, amire ma már egyáltalán nem büszke, egy óriási tobzoska.

„Amikor még illegális vadászként dolgoztam a vaddisznók és őzek mellett rengeteg tobzoskát is elfogtunk. Tele volt velük az erdő, szinte semmilyen megerőltetésbe nem került összeszedni őket, egyszerűen csak meg kellett találni, hol rejtőzködnek. Az egyik vadászat alkalmával egy 18 kilós példánnyal tértünk haza. Mikor kiegyenesítettem, a farkával együtt legalább két méter volt, soha nem látott még senki ekkora példányt. Tíz-tizenkét éves lehetett. Még mindig vannak ilyen méretesre nőtt jávai tobzoskák az erdő mélyen, nagyon ritkám látom is őket, mikor egyedül járőrözök éjszaka, de ma már nem mutatnám meg senkinek, hol élnek, ki tudja, mi lesz velük.”

Abban az időben, amikor a legnagyobb vadakat fogta Ledumin és családja, nem voltak még boltok, Kína egyáltalán nem kereste a tobzoskákat, a pikkelyeket, így a felesleges húst, bőrt sőt a körmöket nem a fekete piacon értékesítették, mint ma, hanem elcserélték a szomszédos népekkel, akik halásztak vagy a földeken gazdálkodtak. Így került a házba tojás, rizs, zöldség de gyümölcs is. A legtöbb fiatalhoz hasonlóan, akik a hetvenes években nőttek fel Borneó szegényebb régiójában valamely etnikum tagjaként, Ladumin is kénytelen volt korán abbahagyni az iskolát, hogy a szüleinek segítsen a megélhetésben. Munkahely és tapasztalat híján szinte semmi esélye nem volt arra, hogy elkerülje azt a foglalkozást, amit a környéken mindenki űzött, az illegális vadászatot. Már csak idő kérdése volt, hogy a kutyákat felváltsák az egyszerű drótkötél csapdák, a házi készítésű fegyverek, és a falvakban megjelenjenek az illegális felvásárlók, akik vadhúst, tobzoska pikkelyt, vagy akár kölyök majmokat kerestek.

A Sabah szövetségi állam nemzeti parkokat felügyelő részlegének tájékoztatója szerint az orvvadászok meglepően primitív és olcsó eszközöket használnak a vadászathoz, néhány húr vagy kábelhuzal tökéletesen megteszi, ráadásul a Youtube csatorna tele van a dróthurkok készítését bemutató videókkal, akár egy iskolás gyerek is el tudja készíteni ezeket. Míg a hajszálvékony hurkokat erőfeszítés nélkül ki tudják tenni a vadászok, addig az eredmény elborzasztó. Az állat vagy meghal a csapdában, vagy megpróbálja a saját lábát leharapni, hogy meneküljön. Én magam is láttam Borneón olyan elefántot a vadonban, melynek ormányát szó szerint kettévágta a drót. Sabah vadvédői csupán annyit tehettek, hogy mikor végre megtalálták a sebesült nőstényt, elaltatták, a sebeit kitisztították, ám összevarrni vagy amputálni nem tudták a sérülést. Sabah vadvédői 2013 és 2018 között a helyi NGO-kal (civilszervezetekkel) együttműködve mintegy 3500 csapdát semmisítettek meg, és mintegy 82 különböző fajú vadat találtak vagy elpusztulva, vagy megcsonkítva.

Újabb makákók ugrálnak felettünk a fákon, hangosan visítanak, mintha valami űzné őket. Eleinte semmit nem látunk, aztán valami megmozdul a távolban, egy alacsony, szürke hát villan fel a szétnyíló lombok közt, de amilyen hirtelen előbukkan, olyan váratlanul el is nyeli a rengeteg. Ladumin útvonalat vált, most már nem a patakparton felfelé, hanem a vadonban lefelé haladunk. „Vaddisznó kan, nem fog támadni, de mégis jobb, ha most nem találkozunk vele, főleg, hogy a köd egyre gyorsabban leszáll.” Épp csak visszaérünk a nemzeti park főcsapásához, mikor elér bennünket a tejfehér pára, a vastag, húsos levelek szüntelenül csepegnek, az egész erdő mintha valami súlyos ködfátyolt lehelne, teljesen meghiúsítja a további vadkeresést. Ladumin úgy dönt, visszamegyünk a faluba, és nála várjuk meg az idő kitisztulását.

Ahogy kiérünk az erdőből veszem csak észre, hogy véres a nyakam, hiába vettem magamra a térdig érő zoknit, az átok piócák így is megtaláltak. Igaz, ott vannak mindenütt, a fák törzsein, a leveleken, a vastag aljnövényzeten, így szinte lehetetlen kikerülni őket. S bár alig vastagabbak, mint egy fogpiszkáló, de ha megszívják magukat, akkorára dagadnak, mint egy kisujj. Ledumin felesége ecetet ken a nyakamra, hogy elálljon a szivárgó vérzés, és teával kínál, majd a férfi körbevezet a farmján. Bár a fegyverét és a trófeákat megtartotta, ma vadászat híján zöldséget és gyümölcsöt termel, sőt egy kis halastavat is telepített, a tyúkok mellett ez adja ma már a bevételt.

Ladumin pálfordulása a 1stopBorneo Widlife csapatának köszönhető, vezetőjük, Shavez ugyanis az afrikai és más ázsiai országok civil szervezeteihez hasonlóan a helyiek bevonásával szeretné megállítani az illegális vadászatot. Ahogy mondja, a csempészkör legalján álló férfiak, mint Ladumin is, nem kedvtelésből ölnek, csupán etetni akarják a családjukat, és sajnos fogalmuk sincsen arról, hogy valójában a világ harmadik legnagyobb illegális üzletének, a vadon élő fajokkal való kereskedésnek a hálójába kerültek.

Persze, az, hogy kiből válhat vadőr vagy helyi vezető alapos tanulmányozást igényel. Shavez nem egyszer megfordult a környéken, nem volt nehéz kideríteni, kik az orvvadászok a faluban. Laduminról azt is hallotta, hogy békés természete van, mindene az erdő, így jött az ötlet, hogy megkérdezze a férfit egyik alkalommal, nincs-e kedve vele menni a vadonba egy túrára akkor, amikor a 1stop Borneo Wildlife csapata épp európai utazóknak akarta megmutatni a dzsungelt.

A férfi igent mondott, Shavez pedig arról beszélt neki, hogyan fogynak ki az erdők, és halnak ki az állatok az illegális vadászat miatt. Ledumin csak ekkor értette meg, hogy a felvásárlások nem pusztán a Kinabalu Nemzeti Park vadpopulációját érintik, de elképesztő pusztítás meg végbe egész Borneón.

Ahogy Ladumin mondja, egyszerűen nem látta az összefüggéseket, az egyetlen dolog, amit ő és társai észleltek, az az volt, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre kellett hatolniuk az erdőben, ha valamit el akartak ejteni. Ma a férfi fegyverek helyett elemlámpát fog, és egyedül járja az erdőt csapdákat keresve, és amióta Shavezzel együtt vezeti a túrákat, megtanulta értékelni a nemzeti park élővilágát.

„Soha nem képzeltem, hogy a legkisebb békának is örülni fogok az erődben.”- mosolyog búcsúzáskor Ladumin, majd felhúzza térdig érő piócák elleni zokniját, és a köd felszállta után, újra nekivág a dzsungelnek.

#orvvadászat #repülőbéka