Assisi és a brazil ferencesek
A 13. század óta zarándokok milliói keresik fel az olaszországi Assisit, hogy segítségért fohászkodjanak és leróják tiszteletüket a katolikus egyház legnépszerűbb szentjének kriptája előtt.
Megérkezünk az esős, zsúfolt Rómába, hogy elinduljunk másfél hónaposra tervezett olasz körutunkra. Kiszállva a repülőből helyben bérelünk autót, így a legkényelmesebb és a legolcsóbb végigutazni a tervezett 2200 kilométert, arról pedig nem beszélve, hogy Olaszország közepén és déli féltekén szinte egymást érik a látnivalók.
Első utunk északra, Szent Ferenc városába vezet. A Rómát Assisivel összekötő 172 kilométeres útszakasz hegyi kisvárosokon, legelőkön és olívaligeteken át kanyarog. A szűk utcákon tízméteresre nőtt lilaakácok csavarodnak az öregedő falakra. Ahogy elhajtunk egy-egy mellett, lehúzom az ablakomat, kidugom a fejemet és mélyen beleszippantok a tavaszi levegőbe.
Az Assisiben született és itt eltemetett Ferencről már életében legendák keringtek, alakja számos képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt megihletett. Posztókereskedő édesapja a környék leggazdagabb embere volt, így a kis Ferenc tanulással tölthette ifjú éveit. 1201-ben, amikor a város hadba indult az ellenséges Perugia ellen, Ferenc is csatlakozott a menethez, ám később fogságba esett, majd egy év raboskodás után teljesen más emberként tért haza.
A Szent Damján-templomban átélt misztikus élménye után, amikor is Krisztus háromszor szólt hozzá a keresztről azzal, hogy „Ferenc, menj, és javítsd meg omladozó házamat!” , már tudta, mire született.
A fiatal férfi javairól végleg lemondott, durva anyagból készült csuhát öltött és mezítláb indult el hirdetni Jézus igéit a szegények közé. A Ferenc által megvalósított eszmények többek között egy jómódú, 17 éves helyi polgárlányra, Klárára is hatással voltak. Elhatározta, hogy ő maga is krisztusi szegénységben fog élni, társnőket gyűjtött maga köré, és évek múlva megalapította a klarissza rendet, melynek képviselői szép számmal ma is megtalálhatóak a városban. Ferenc szavai sokak szívéig elértek, az új rend gyorsan terjedt az összes kontinensen.
A Subacio-hegynek támaszkodó Assisi a világ egyik legjobban megőrzött középkori városa, a Szent Ferenc bazilikával, a benne lévő freskógyűjteményekkel és a ferences rendi műemlékekkel nem csoda, hogy az UNESCO Világörökségnek a része. Sok turistát vonz az év minden szakában, szállást akár a városban, akár a környező falvakban nagyon könnyen talál az ember, de egynapos utat is szervez nem egy iroda római indulással. Nekem most szerencsém van, húsvét előtti egyedülálló hangulatát, az épületek sorainak harmóniáját még magányosan bolyonghatom be. A főkapun sétálok át a harmincezer fős városkába, ahol a szorosan összenőtt házak téglái közt muskátli virágzik, és a szentről készült freskók bújnak meg a kapualjakban meg a homlokzatokon.
A Minerva templom felé tartok, ide beszéltem meg találkozót a ferences rend egyik képviselőjével. Assisiben nem egy szerzetes vagy klarissza nővér csap fel önkéntes idegenvezetőnek, szívesen mutatják be a várost az ideérkezőknek. A Piazza szökőkútjánál megállok, éppen azon morfondírozom, hogy vajon melyik kávézóban ihatta a vermutot Mihály, Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvének főszereplője, amikor kísérőm felbukkan a templom oszlopai között, barátságosan integet, majd bemutatkozik. Meglepődöm, mert azonnal felismerem a portugál akcentust. Hamar kiderül, hogy Antonio López Torre a brazil ferences rend vezetője, aki társaival a Rio de Janeiroban lévő kolostor képviseletében érkezett, és hat hónapot marad Assisiben.
Javaslatára a bazilika felé indulunk el. Mikor megkérdezem kísérőmet, miért lett szerzetes, elmeséli, hogy hozzá hasonlóan, azok a fiatalok, akik Brazília nyomornegyedeiben, a favellákban nőttek fel, megmentőként tekintenek a koldusokat, szegényeket vigasztaló szentre.
„A gubbiói farkas legendáján nőttünk fel – mondja a férfi és megáll egy pillanatra az Assisi Ferenc szobrokat áruló szuvenírbolt előtt. Gondolom, ismeri azt a történetet, amikor Gubbio városában farkas garázdálkodott. Ferenc megszólította a fenevadat, és csodás körülmények között rávette arra, hogy innentől fogva ne támadjon meg se embert, se állatot, a városbéliek pedig ennek fejében megígérték, hogy etetni fogják és haláláig gondoskodnak az ordasról. Az árvaházban, ahol éltem, mindannyian megértettük a legenda mondanivalóját: ha a bűnözés útjára lépünk, mi magunk válunk a gubbiói farkassá. Akkor még senkit nem érdekelt, hogy a brazil nagyvárosok körül a negyvenes években kialakult, majd később robbanásszerű növekedő nyomornegyedekben egy láthatatlan generáció nő fel, tagjainak pedig semmi esélyük a normális életre. Egyedül az egyház volt az, ami a segítségükre sietett.”
A világ figyelmét a favellákban élők tragikus sorsára végül egy túszejtő akció hívta fel. 2000. június 12-én Sandro Rosa do Nascimento Rio de Janeiro botanikus kertjében felszállt a 174-es buszra egy revolverrel. Az volt a szándéka, hogy kirabolja az utasokat. Az egyik hátsó széken ülő férfinek azonban sikerült a kavarodásban értesítenie a katonai rendőrséget, amelynek tagjai azonnal a helyszínre siettek. Ahogy az ilyen helyzetben lenni szokott, rövid időn belül a média szenzációhajhász képviselői is körbe vették a járművet. Akkor már nem rablásról, hanem túszejtésről volt szó, amelynek minden pillanatát élőben közvetítette a tévé.
„Lélegzetvisszafojtva bámultuk a történéseket – mondja Antonio miközben a Szent Ferenc bazilika előtt elterülő térre érünk. Mikor a kamerákat az ablakokhoz állították, Sandro megértette, ennyi év után végre eljött az ő ideje, üzenetet küldhet a világnak. A férfi beszámolt tűrhetetlen helyzetéről, arról a társadalmi igazságtalanságról, amelyet mindannyiunk, akik a favellákban növünk fel, túl jól ismerünk. Brazília a szegényeket és a hajléktalanokat elhanyagolja, létezésüket figyelmen kívül hagyja, a kormány sokáig egyszerűen semmilyen segítséget nem volt hajlandó nyújtani a hozzám hasonlóknak. Bár a dráma az egyik túsz és Sandro halálával végződött, a férfi hangját sokan meghallották. Én már akkor elhatároztam, hogy ferences szerzetes leszek, amikor még csak a környék több száz hajléktalan utcagyermekeként kaptam ellátást a rend tagjaitól, de Sandro szavai és értelmetlen halála adták a végső lökést. Az egyházi személyzet mindent megtett azért, hogy élelmiszereket, menedéket és tanácsot adjon nekünk, gyermekeknek. Ezt akartam meghálálni és továbbadni, amikor beléptem a rendbe.”
A bazilikához érve egy három méter magas, fából faragott főkapun megyünk be. Mindketten belemártjuk ujjunkat a szentelt vízbe és az oltár felé fordulva keresztet vetünk.
Bár Ferencet 1226. október 4-én eredetileg nem itt temették el, hamvainak végső nyugvóhelye ez lett.
A bazilikát Elia Bombardone, Szent Ferenc utódja álmodta meg. Fejébe vette, hogy egy nagy Tau-keresztet jelképező bazilikát épített Assisiben az Inferno – hegyen, ahol a kivégzéseket tartották régen. A legenda szerint Ferenc kedvenc szimbóluma a T-alakú kereszt, vagyis az Antalkereszt volt, örök nyugvóhelyeként pedig azért nevezte meg az Infernot, mert önmagát a legnagyobb bűnösnek tartotta.
Éliás átnevezte a hegyet Édenkert hegyének és IX. Gergely pápánál kijárta az engedélyt, hogy Simone di Pucciaare által adományozott területen felépíthesse az elnyúlt alaprajzú bazilikát. Bár nagyszabású tervét a ferencesek nem támogatták, hisz Szent Ferenc világéletében alázatosságról, szerénységről prédikált, a pazar környezetre és a bazilika nagyságára szinte szentségtörésként néztek, ám Éliás nem tágított.
Az 1228–1253 között épült bazilika fala ma igazi kuriózumnak számít, több mint száz éven át hívták ide a legkiválóbb festőket, hogy kipróbálják művészetüket. Az alsó templom hosszanti falait a legrégibb, 1236 körül megfestett Cimabue és Giotto freskói díszítik, a felső templomban Giottónak és tanítványainak tulajdonított 28 festményen Szent Ferenc életét látjuk. Az 1997-es földrengés nyomán beomlottak az assisi bazilika boltozatai, Giotto Szent Jeromost ábrázoló remekműve ötvenezer darabra esett szét. A freskót 15 restaurátor ötéves munkával állította helyre.
A templom első szintjéről lépcsők vezetnek le Ferenc sírjához, a sziklába vágott kápolnába. A hívek által gyújtott gyertyák lángja kísértetiesen lobog a félhomályban. Ahogy a szent régi kőkoporsója felé lépkedek a sorban, egy hetven év körüli asszony ereszkedik térdre az egyszerű oltár előtt, és halkan sírni kezd. Szomorúságszag úszik a levegőben. A szorosan mögötte állók most hátrább lépnek, mindannyian lesütött szemmel állunk, imára kulcsoljuk a kezünket és a magányos asszonnyal együtt azért könyörgünk, hogy a várva-várt csoda jöjjön el.
1230. május 25-én Szent Ferenc földi maradványait az eredeti temetkezési helyről egy kőszarkofágban átköltöztették, ám hogy az ereklyét el ne lopják, ismeretlen helyre temették. Hosszú ideig senki sem tudta, hol vannak elfalazva, így minden évszázadban újabb ásatások kezdődtek, de mind eredménytelenek maradtak. Sokan feladták a reményt, hogy Ferenc hamvai valaha is előkerülnek. Ám 1818 őszén Giuseppe Maria de Bonis minorita és társai szerencsével jártak, december 12-én egy hatalmas tufa kövek közé ágyazott márvány szarkofágot találtak, amit rögtön fel is nyitották. Hiánytalanul megtalálták a Szent teljes csontvázát.
A bazilika kriptájából kilépek a fényre, és Szent Ferenc lehajtott fejű szobrát figyelem. Valami szívszorító békesség árad a napfürdette alakból, és a madarak, mintha tudnák, hogy védőszentjüket nézem, megállás nélkül köröznek a szobor felett.
Ferenc pápa szavai járnak a fejemben: „Szent Ferenc zarándok volt, aki egyszerűen és csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával, ezért feladatának érezte, hogy mindennek gondját viselje, ami csak létezik. A természetet olyan ragyogó könyvnek tartotta, amelyen keresztül az Atya beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit.”
Pugliai bakancslista
Puglia azúrkék öble, fehérre meszelt házai és ókori barlanglakásai tökéletes befejezései a majd' két hónapja tartó 2500 kilométeres dél-itáliai körünknek.
A nápolyi pizza története, és egy legendás szakács Dél-Olaszországból
Nehéz még egy olyan konyhát találni, mint az olaszoké, aminek alapja rendkívül színes, mindig friss, alázatosan egyszerű és régiónként ennyire különböző lenne.
A halhatatlan olajfák ligete
„Ez pedig Ádám és Éva olívája" – mondja büszkén Corrado, a Masseria Brancati mostani tulajdonosa, ahogy megállunk a birtokán lévő ezer éves olajfák egyike előtt.
Az örökké tartó éjszaka, avagy látogatás Pompejiben
Krisztus előtt 79-ben, Pompeji korán kelő pékjei és árusai még nem tudták, hogy ezen a bizonyos hajnalon az ítélet napjára virradtak.
Istenek ösvénye az Amalfi-parton
Nem hiába hívják az Istenek ösvényének, vagyis Sentiero degli Deinek az Amalfi-part hegyi falvait összekötő sziklás útvonalat.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
