Az örökké tartó éjszaka, avagy látogatás Pompejiben
Krisztus után 79-ben, Pompeji korán kelő pékjei és árusai még nem tudták, hogy ezen a bizonyos hajnalon az ítélet napjára virradtak.
Bár az első figyelmeztetések kisebb méretű földrengés formájában már jelentkeztek, és a Nápolyi-öbölben fekvő kikötőváros házai rázkódni kezdtek, ám a több mint 20 ezer lakos többsége zavartalanul aludt tovább, hozzá voltak szokva a Föld efféle rakoncátlankodásához. Az ókori világ egyik legnagyobb katasztrófájának részleteiről ifjabb Plinius két irományában, a VI. könyv 16. és a VI. könyv 20. levelében is olvashatunk. Nagybátyja, az idősebb Plinius a kitörés pillanatában a misenumi flotta parancsnoka volt, a mentési munkálatok során vesztette életét. Az utókor nagy szerencséjére huszonöt évvel később unokaöccse ennek körülményeiről és a Vezúv kitöréséről számolt be részletesen a jeles történetírónak, Tacitusnak.
Plinius leveleiből tudjuk, hogy a katasztrófa napján verőfényes reggel virradt, ráadásul a helyiek Vulcanus ünnepére készültek. A kereskedők már kora reggel kinyitottak, friss gyümölcsöt, zöldségeket és halat kínáltak. Pompeji főutcáján a Via Marinán megjelentek a szamaras szekerek, az ünnepre gyülekező, hömpölygő tömeg a fórum felé tartott. A rabszolgák étkezéshez terítettek a lugasos villák kertjeiben, a templomokban a szokásos szertartást megtartották, kutyák civakodtak a járókelők között. Az ünnepi nyugalomba aztán váratlanul egy fülsiketítő zaj hasított, a föld dühösen felmorajlott, és megremegett. A rémült polgárok még fel sem ocsúdhattak első döbbenetükből, amikor a Vezúv kráterét évezredek óta elzáró lávadugó iszonyú erővel kirobbant. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, a leszakadt hamueső nyomán a napfényes délelőtt éjszakai sötétségbe fordult.
A várostól 30 kilométerre anyjával élő Plinius szemtanúja volt annak is, ahogy a tenger visszahúzódott, és a földrengéstől mintegy visszahömpölygött. A partszegély kiszélesedett, és megannyi tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövenyen. A másik oldalon, a hegyről jövő borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó villámok szaggatták, a Vesuviusból több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel, vakító fényüket még inkább növelte az éjszaka sötétsége. Egyre forróbb és sűrűbb hamu mellett habkő és törmelék záporozott Pompeji épületeire és rettegő lakosaira. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása.
Kezdetben legtöbben otthonaikba menekültek, de itt sem voltak biztonságban, a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és mintha kimozdultak volna helyükből, ide-oda hajladoztak. Mások párnákat tettek a fejükre, edényeket és kosarakat tartva maguk fölé menekültek, gázoltak a térdig érő hamurétegben a városkapu felé. A mázsás kövek és lehullott tetőcserepek ellen azonban nem volt esélyük. Nem jártak jobban a házakban elbújók sem, estére, ha nem fulladtak meg a mérges gázoktól és levegőtlenségtől, az épületek többsége a rájuk nehezedő nyomás miatt beomlott, halálra zúzta a még élőket. A hat lávafolyam közül az utolsó adta meg a végsó csapást: hajnali egykor indult meg, közel 100 km/órás sebességgel haladt, a forró hamuból, izzó törmelékből és mérgező gázokból álló láva 800 Celsius-fokra hevült. Herculaneumot néhány perc alatt maga alá temette, Pompejit a kora reggeli órákban érte el. Az izzó veszedelem minden résen utat tört magának, és 19 órával a Vezúv kitörése után mindent belepett a 6-8 méteres hamu. Több mint 1500 évig senki nem tudta, hol van pontosan eltemetve a város. A mondák világába szakadt ókori várost teljesen véletlenszerűen fedezték fel a Sarno (ókori nevén Sarnus) folyó szabályozásakor 1596-ban, ám feltárására egészen a 18. század végéig, 1748-ig várni kellett.
Megállok a holttestek maradványai előtt, egy macska mászott be éppen a vasrácsok közé. A hatalmas korsók között fekvő, kicsavarodott, szoborszerű tetemek legtöbbjében a csontok egy része épen maradt, csupán a lágy szövetek porladtak el. Azt, hogy az arcukra fagyott szenvedést és az utolsó pillanataikat ma ilyen élethűen láthatjuk, Giuseppe Fiorelli régésznek köszönhetjük, akinek 1863-ban született szenzációs ötlete alapján gipszet öntöttek 86, az egykor élt ember alakját őrző üregbe. Amikor a gipsz megkötött, a megkövesedett hamuréteget lebontották, ezzel a technikával az ókori testek úgy maradtak fenn, akár a szobrok. Pompeji régészeti felügyelősége 2015-ben egy ún. 16 rétegű radiológiai vizsgálatnak vetett alá a tetemek közül tizenhatot. Az eljárás nemcsak lehetővé tette a csontvázak háromdimenziós rekonstrukcióját, de azt is bizonyította, hogy a lakosok egészséges életmódot folytattak, fogaik például rendkívül jó állapotban maradtak, ráadásul azt a tévhitet is cáfolták, hogy Pompeji fiatalabbjai mind elmenekültek, a hátrahagyott több ezer halott csupán öregek, betegek, gyermekek vagy nők lettek volna.
Pompeji fórumán folytatom a sétát tovább, a 32 méter széles és 142 méter hosszú, négyszög alakú tér, amelyet három oldalról árkádok határoltak egykor, a város politikai és vallási központja volt. A római uralom alatt a település virágzott, a faszerkezetű házakat kőépületek váltották fel, kutak, vízvezetékek, teátrumok, templomok épültek, mesterien festett freskók ékesítették a falakat. Most amerikai fiatalok szelfiznek, a diadalívnek dőlnek, lábukat az oszlopnak nyomják és szélesen mosolyognak. Elsétálok mellettük, és letérek ott, ahol fallosz díszíti a falakat, hogy megtaláljam a város híres bordély maradványát, a Lupanart. Pompeji házainak nagy része egyszerű insulákba szerveződött, gyakran zárt műhellyel vagy bolttal, a város hírnevét a felső társadalmi réteg luxusvilláinak és tengerentúlról érkezett prostituáltaknak köszönhette.
A bordély a Via dell’Abbondanza két mellékútja metszéspontjában, a városközpont közelében épült. A bazaltos útfelületre vésett vagy a házak homlokzatán egyre sűrűbben elhelyezett falloszok egyértelműen utaltak arra, hogyan juthat el az érdeklődő bordélyhoz. A Lupanárban tíz külön szoba működött, mindegyik kőággyal és matracokkal volt ellátva. Ezek közül öt helyezkedett el a földszinten, míg a nagyobb helységeket az első emeleten rendezték be, melyeket egy független bejárattal és egy fából készült lépcsővel lehetett elérni. A szexuális tartalmú falfestmények mellett az ügyfelek az őszinte véleményüket is kinyilvánították a bordélyról és a örömlányok teljesítményéről, a falakra karcolt explicit graffitikből százhúszat találtak meg a kutatók. A bordélyt a leno, vagyis a prostituáltak tulajdonosa irányította, aki a lányokat rabszolgaként vásárolta meg elsősorban keleten.
A pompeji falfirkák között nemcsak szexuálisan túlfűtötteket talál az ember. A legutóbb felfedett véset például alapjaiban megkérdőjelezi azt a tézist, hogy a Vezúv kitörése valóban augusztus 24-én történt-e. Maga a felirat a romváros V. régiójában, egy feltárás alatt álló területen került elő. A faszénnel írt rövid szövegen jól olvasható a dátum, ami október 17. A régészek szerint a felirat egy, az épületen dolgozó embertől származhat. A rejtélyes munkás kéznyoma tovább fokozta az augusztusi dátum körül kialakult eddigi vitákat. Nem egy helyen ugyanis például őszi gyümölcsök maradványaira illetve ősszel végzett tevékenységek nyomaira bukkantak, amelyek szintén azt bizonyíthatják, hogy a kitörés egy-két hónappal később történhetett. Sokan azt állítják, Plinius 25 év távlatából talán nem jól emlékezett a pontos dátumra. Az erről folyó vita akár évtizedekig is eltarthat, hisz az évszázadok óta tartó feltárás során rengeteg leletet megsemmisítettek, sőt, más helyről származókkal összekevertek.
Órákat el tudna tölteni az ember Pompejit járva, ám az az igazság, hogy az egykor virágzó város ma kétségtelenül a tömegturizmus áldozatává vált. Szinte képtelenség átélni, átérezni a hely tragédiáját a kiabáló, nevetgélő, pizzát rágcsáló tömeg között kanyarogva. Pompeji relikviáinak egy részét sajnos ellopták az idő folyamán, amik megmaradtak, vagy visszakerültek, azok ma a Nápolyi Régészeti Múzeumban vannak kiállítva. A terület megvédése azonban újabb kihívás előtt áll. Hogyan őrizze meg arculatát az évi 3 millió látogató ellenére? Ahogy arra az I Love Pompeji olasz civilszervezet már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet, a romváros állapotát leginkább a csoportos idegenvezetés veszélyezteti. Ezeken a túrákon résztvevőknek ugyanis az idő rövidsége miatt mindig ugyanazokat a pontokat van alkalmuk megtekinteni, az egy helyen összpontosított turisták nagy száma így jelentősen megrongálta például az Apollo templomot is. Ennek elkerülésére a civilszervezet az útvonalak Pompejin belüli átirányítását és a romváros különböző részeinek népszerűsítését javasolja.
Pugliai bakancslista
Puglia azúrkék öble, fehérre meszelt házai és ókori barlanglakásai tökéletes befejezései a majd' két hónapja tartó 2500 kilométeres dél-itáliai körünknek.
A nápolyi pizza története, és egy legendás szakács Dél-Olaszországból
Nehéz még egy olyan konyhát találni, mint az olaszoké, aminek alapja rendkívül színes, mindig friss, alázatosan egyszerű és régiónként ennyire különböző lenne.
A halhatatlan olajfák ligete
„Ez pedig Ádám és Éva olívája" – mondja büszkén Corrado, a Masseria Brancati mostani tulajdonosa, ahogy megállunk a birtokán lévő ezer éves olajfák egyike előtt.
Istenek ösvénye az Amalfi-parton
Nem hiába hívják az Istenek ösvényének, vagyis Sentiero degli Deinek az Amalfi-part hegyi falvait összekötő sziklás útvonalat.
Hétvége Nápolyban az utolsó, helyi arisztokrata család társaságában
Nápolyi látogatásomnak két célja van, egyrészt felfedezni a várost, másrészt pedig részt venni a Serra di Cassanok évtizedek óta először megtartott családi összejövetelén.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
