Dafo, a leshani óriás Buddha legendája

Akkor érti csak meg az ember, mekkora is a szobor, amikor lábához ér

Néhányan megbámulnak ugyan a modern szerelvényen, de a kínai utasok legtöbbje békésen beszélget, és a forróvíz-automatánál instant levest vagy teát szürcsölget. Korán érkezünk az állomásra, az éjszakai eső áztatta peron párás meleget ont. Miután a szállodában sietősen lepakolunk, még a forróság beállta előtt elindulunk a sziklák felé, hogy körbejárjuk a szobrot.

Leshan városának közelében, Dafo, a Lingyun-hegy oldalába faragott óriás Buddha immár 1300 éve vigyáz a hajósokra. A Tang-dinasztia idején (Kr. u. 618–907) a három folyó, a Minjiang, a Dadu, és a Qingyi találkozásánál épült, és összehúzott szemeit a szentnek tartott Omej-hegyre függeszti. A 71 méter magas kolosszus az ülő Maitréját, az eljövendő korszak buddháját ábrázolja. A hagyomány szerint Maitréja i. sz. 4500-ban jelenik majd meg a Földön, önerőből éri el a teljes megvilágosodást, hogy híveinek a tiszta dharmát taníthassa. A szerzetest sokszor nyugati stílusú trónon ülve ábrázolják, keze a térdén pihen, lába a földet érinti. Ebben a nyugalmas pózban várja évezredeken át, hogy elérkezzen végre eljövetelének az órája.

Defóhoz vezető park bejárata

A kínai írásjelek és sziklába faragott szobrok a parkban

Méteres aranybuddhák díszitik a park templomát

Felsétálva a turistáktól hemzsegő hegyoldalon, haragoszöld ligetbe érkezem. A buddhista templom előtti téren a hívők éppen mécseseket gyújtanak, és a szerzetesekhez lépve némi apró fejében áldást kérnek. Füstölők sűrű jázminillata terjeng a levegőben, a bambuszok levelei zizegnek a szélben, és a méretes arany buddhák fölé akasztott dobokat egy láthatatlan kéz hangosan kongatja. A templom belső terében már megkezdődött a szertartás, így hangtalanul én is lehúzom a cipőmet, majd letelepedek az ajtóhoz legközelebb eső helyre, és egy darabig hallgatom a monoton mormogást. Dafo évszázadok óta zarándokhely, a sziklákba faragott szobrok, a természetes, apró vízesések és írásjelek százai találhatóak meg elrejtve a környéken.

Dafo legendája Haitong szerzetessel indult, aki azt remélte, hogy egy óriás Buddha szobor építésével nemcsak az isteneket békíti meg, de képes lesz lecsendesíteni a három folyó találkozásánál vadul örvénylő vizet, mely állandó veszélyt jelentett az itt közlekedő hajókra nézve és rengeteg halálos áldozatot követelt. Haitong 20 éven át koldult, hogy megszerezze a munkálatok megkezdéséhez szükséges tőkét. A helyiek szerint, amikor néhány kormányzati tisztviselő nagy mennyiségű pénzt követelt a faragás megkezdése fejében, Haitong azt felelte:

„Inkább adom a szemem világát, mintsem feláldozzam a Buddha szobor építésére szánt összeget”. Szavait tett is követte, a szerzetes megvakította magát, így bizonyítva őszinteségét és odaadását.

A fanatikusnak tartott férfit soha többé nem háborgatták, és a munkálatok 713-ban megkezdődhettek. Haitong halála után, erőfeszítései ellenére az építkezés pénz hiányában leállt, és csak 70 évvel később, az akkori katonai kormányzó, Wei Gao támogatásával indulhatott el újra. Haitong tanítványainak három generációja fejezte be végül 803-ban a művet.

Ekkora tömeg várakozott, hogy a lépcsősoron lejusson a Buddha szobor lábához

Százakkal együtt szorongok a sziklába ágyazott szűk lépcsősoron. 250 lépcsőfok vezet a világ legnagyobb faragott kőszobrának lábához.

Lassan halad a sor a vörös sziklába épített lépcsősorokon. Valahol elől a tömegben dühös kiabálás hallatszik, két férfi összevész a kilátónál, hogy ki készítsen előbb szelfit a szoborral a háttérben. A mellettem sétáló kislánynak is elege van abból, hogy a lábakon kívül semmit nem lát. A fiatal anyja végül ölbe veszi, letörli csapzott homlokáról az izzadságot, és az itt oly népszerű Hello Kitty-t ábrázoló kézi ventilátort a kislány arcába tartja. Két órába telik a 250 lépcső megtétele, így alaposan megbámulhatom a szobrot, ám valódi méreteit akkor érzékeli igazán az ember, amikor a lábaihoz ér.

Csak a feje 15 méter magas, szemöldökei egyenként 5,5 méteresek, vállszélessége 28 méter, és a legkisebb lábujjkörmén is nyugodtan elfér egy ember. A Buddha nagysága azonban nemcsak méreteiben rejlik, hanem a furfangos építészeti kivitelezésében is.

Különlegessége, hogy egyetlen sziklából faragták, csupán a 7 méteres füleit építették fából, majd helyezték a fejére, és agyaggal borították. Haját speciális spirális fürtökben rendezték el, 1021 konty található a mesterien megfaragott fejen. Hogy a buddhát az időjárás viszontagságaitól megóvják, több vízelvezető csatornát rejtettek el a hajában, gallérjában, mellkasában és a füle mögött, így tartva szárazon a belső részeket. Dafo egészen másképpen nézett ki, mint ahogy ma látjuk. Korábban egy 13 emeletnyi, fából készült pavilonban ült, amely megvédte az eróziótól. Azonban ez a Ming-dinasztia bukásakor megsemmisült, így hagyva prédául a szobrot az elemeknek.

A világ legnagyobb faragott kőbuddhája rengeteg kínai költészetben, dalban és történetben szerepelt, ez a szeretet óvta meg az évszázadok során, és tette a helyet igazi, szabadtéri múzeummá. Sajnos azonban egy idő után az időjárás, a környéken zajló korlátlan ipari fejlődés, és a nem megfelelő kulturális védelem miatt keletkező légszennyezés szemmel látható nyomokat hagyott a felületén.

A helyi önkormányzat bár bezáratta a szobor közvetlen közelében felhúzott gyárakat és erőműveket, ennek ellenére a Buddha orra és arca elfeketedett. 1996-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, és 2001 óta mintegy 40 millió amerikai dollárt költöttek ennek a páratlan kincsnek a megmentésére.

Haitongnak végül igaza lett, mivel annyira sok követ távolítottak el és hagytak a folyóban az alkotás folyamán, a folyó medre teljesen megváltozott, a felgyülemlett sziklák megtörték a vad vizeket így téve biztonságossá a hajózást a partokhoz közel.

Leshan az ősi Buddha szobor mellett még egy meglepetést tartogat. Az óváros parkjában este bicajozva váratlanul Tuborg fesztiválba botlunk. Amint a sörsátorok mögött zöldbe öltözött lányok megpillantanak minket, azonnal integetni kezdenek, és vagy 25, ingyen italra szóló kupont nyomnak a kezünkbe, majd a színpad előtti műanyagasztalok egyikéhez kísérnek. Másodpercek alatt gyűlik össze a tömeg körülöttünk, mindenki fényképezkedni akar, barátságosan ölelgetnek bennünket, vacsorára invitálnak, sült rákok tömkelegét halmozzák a söröspoharak mellé. Elképedve bámulom a tömeget, a diszkolámpák villódzó fényeit, és a fürdőruhába öltözött alig húsz éves dj lányt, aki kéjesen tekergeti magát a hangszórók előtt.

Csupán két hete vagyok Kínában, de a vidéki városok már most minden eddigi várakozásomat felülmúlták. A korábbi évtizedek bezárkózásához képest egy világra nyitott, kíváncsi, nyugati kultúrával átitatott országrész területén állok, amelyen modern metropoliszok, szent hegycsúcsok, bambuszerdők, karsztkúpok, és a császárság korát idéző emlékek osztoznak.

Az igaz, hogy itt a déli szakaszon a kínain kívül más nyelvet szinte senki nem beszél, ami a kommunikációt rendkívül megnehezíti, de az állandó mosolyok és segítőkészség mindezt feledteti.

A kommunista ország barátságtalan, kutyaevő, idegesítő átlagemberéről szóló tévhiteken ideje túllépni, mert sokkal többet és sokkal őszintébben mosolyognak, mint mi. Legalábbis itt, Szecsuánban, több száz, sőt ezer kilométerre Peking, Sanghaj és Hong Kong felfoghatatlan iramban fejlődő metropoliszaitól, futurisztikus felhőkarcolóitól, amelynek árnyékában több millió ember él nyomorban, láthatatlanul.