Miao törzs és a ruhákba hímzett történelem

Hmong miao nők hímeznek

Elhagyva a turistás szakaszokat itt már szó szerint szenzációt kelt egy európai látványa. Amikor felszállok a gyorsvonatra, nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is összesúgnak. A zsúfolásig megtelt vagon elejében vágni lehetne a füstöt, annak ellenére, hogy a köpködés mellett egy ideje már a cigarettázást is betiltották, ám láthatólag ez senkit nem zavar. A helyemen természetesen ülnek, így szólnom kell a férfinak, ha nem akarom a hegyek és alagutak közt vezető 3 órás utat állva megtenni. Felpakolom a hátizsákomat a tetőre, és leülök a dohányszagú székre. A szomszédos ülésekről az összes nő felkel, gyerekek tolulnak a kocsi közepére, és mint valami cirkuszi látványosságot, megbabonázva engem figyelnek.

Jó egy órája úton vagyunk már, de a kíváncsiság még mindig nem lankad, a szemben lévő támlákon három férfi könyököl tőlem fél méterre, onnan nézi, mit csinálok. Úgy döntök, nem zavartatom magam tovább, előveszek hát egy almát, jól megdörzsölöm a nadrágszáramban és jóízűen beleharapok. A vagon összenéz, egy emberként rántja meg a vállát, és mindenki, akinek van almája előveszi, ruhájába dörzsöli és velem együtt, az én ritmusomat követve rágni kezdi.

Az itt honos miao etnikum tipikus motívuma áll az oszlopok tetején

Két nappal megérkezésem után Kaili belvárosának egyik buszmegállójában ülök, hogy a hetente megrendezett törzsi piacra menjek. Az itt honos miao etnikum tipikus fejéke díszíti a póznákat mindenfelé. Bármerre járok, az etnikai csoportok színes kavalkádjába botlom, s bár mindannyian a 12 millió főt számláló miao valamelyik ágához tartoznak, ruházatuk, hajviseletük, dialektusok, sőt ünnepeik is különbözőek. Közülük sokan Kínán kívül Laosz, Kambodzsa,Vietnám és Thaiföld hegyvidékein is élnek.

Kína viharos története nem egy törzset sodort magával örökre. A nagy többséget alkotó és a civilizáció magasabb fokát elért han mellett csak azok a nemzeti kisebbségek maradtak fenn, amelyek maguk is aránylag fejlett kultúrát teremtettek, vagy a terméketlen, elszigetelt hegyvidékre menekültek, ahol zavartalanul megőrizhették önazonosságukat.

Bár az ország iszonyatos pénzeket fektet az etnikai csoportok látogatásával egybekötött tömegturizmusba, 1949-ig nem volt ez így.  Akkor még a kisebbségben élő nemzetiségeket, mint a miaot is, a hant vadállatoknak tekintették, sőt, nevük kínai írott formájában a vadállat jele is szerepelt.

Lassan kanyarog a busz Kaili főutcáján, ahogy az ablakból kinézek, már messziről látszik a vásárra igyekvők tömege. A város melletti falvakban élők is megérkeztek, hatalmas kosaraikkal egyensúlyoznak a vállukon, az autók és motorok nem győzik kerülgetni őket. Leszállok a buszról, és elindulok az egyik penészes sikátoron, ami pillanatokon belül térré szélesedik. Savanyú szósz szag úszik a levegőben, ami azzal a jól megszokott sült tojás és főtt hús illatával keveredik, ami oly jellemzője itt a kínai étkezdéknek. A bambuszfonók már kipakolták portékáikat, a férfiak az árnyékban ülve készítik az újabb kosarakat, faragják a kisszékeket. De amire én leginkább kíváncsi vagyok, azok a híres miao hímzések.

Ezeket a babahordozókat turistáknak ajánlják, de alapszíneikben ezek is a miao hagyományokat őrzik.

Kevés olyan nemzetiség van Kínában, amely annyira fontosnak tartja a ruha illetve a gyermekhordozó díszítését, mint a miaok. A hagyomány szerint a lányok már négy-öt éves koruktól kezdve gyakorolják az édesanyjuk, nagynénjeik és nővéreik tanításai alapján a selyemfonalak szétbontását, a színek összeállítását, a hímzési technikákat. Az, hogy éppen milyen motívum szerepel majd a ruhán, alcsoportonként különbözik, de abban a nők egyetértenek, hogy a végeredmény minél különlegesebb kell hogy legyen, mert a közösség ez alapján ítéli majd meg ügyességüket, türelmüket, sőt, férjük új családjában sokszor jövőbeli helyüket is ez határozza meg. Ám a törzs szemében a hímzések nem pusztán ruhadíszként szerepelnek, hanem történelmi eseményeik megörökítőjeként is, hisz az elmúlt évszázadig a miaoknak nem volt írott nyelve.

Idős asszony a hímzéshez szükséges mintákat áulja a piacon

A kézimunka több száz éves hagyománya egy mai napig élő legendára vezethető vissza. Eszerint Lan Juan, a harcos amazon színes cérnák használatával jegyezte le a nemzetiség vándorlásának történetét. Miután népe szerencsésen átkelt a Sárga-folyón, Lan sárga fonallal hímzett motívumot a ruhájára, aztán mikor a Jangce folyót is maguk mögött hagyták, kék színű cérnával dolgozott. Vándorlásuk végére öltözete az egész nép történetét felölelte. Ettől kezdve a miao nemzetiség lányai mind olyan nászruhát viseltek, amelyre vagy ők maguk vagy édesanyjuk varrt különböző mintákat, így emlékezve őshazájukra és bölcs, bátor őseikre.

Egyre többen tolonganak már a piacon, az egyik utcában a Langde faluból érkezettek ülnek, velük szemben színes kendős asszonyok nevetgélnek, és hangosan beszélgetnek. Megállok a következő sátrak egyike előtt, a hajdíszeket áruló asszony éppen derékig érő copfját rendezi mesteri kontyba, majd mikor befejezte, rám mosolyog, hímzéseire és színes cérnáira mutat.

„17 éve már annak, hogy Kailit magam mögött hagytam és Pekingbe költöztem a turista negyedbe hogy a munkáimat ott adjam el, de nyaranta visszajárok ide. Meglátogatom öreg szüleimet, és magammal viszem a többi asszony hímzését. Egyedül már nem győzöm, és a szemem sem a régi. Ötéves koromban kezdtem el gyakorolni, de akkor a varrásaim és fonataim bizony igencsak ügyetlenek voltak. Hányszor megfenyegetett anyám, hogy hajadon maradok! Végül kitanultam a mesterséget, és később ez lett a szenvedélyem. Tudja, a miaoknál a hímzés olyan képesség, amelyet sokáig minden nőnek el kellett sajátítania. A tű volt a tollunk, a cérna pedig a tinta, ezzel fejeztük ki érzéseinket. Nézze meg ezeket a kiscipőket! – ad egy piros alapon arannyal szépen kidolgozott topánkát a kezembe. Ha közelebbről megfigyeli, és összehasonlítja az asztalon lévőkkel, meglátja, nincs két egyforma munka, mindannyiunk másképp látja a világot, ez tükröződik minden egyes darabban.

Bár ezek már vett selyemből készültek, még az én születésemkor is élt az a szokás, hogy édesanyámnak selyemhernyót kellett tenyésztenie, és szövetanyagot készítenie a kistafírozásomra. 10 éves voltam, amikor megkezdte az esküvői ruhám készítését. Nagyon ügyelt a színek és motívumok kiválasztásánál, mert ez az, ami elárulja a készítő anyagi helyzetét és tehetségét is. Bár anyámnak 3 lánya született, és éjt nappallá téve a földeken vagy a ház körül dolgozott, mégis mindannyiunk ruháját saját kezűleg varrta meg. Ma már számtalan fajta kelme kapható a piacon, és a fehér csipkés menyasszonyi álmok is divatba jöttek.”

Közelebbről megnézve Lei munkáit, azonnal feltűnik, hogy az alapszínek, mint az összes miao hímzésen, ezen is ismétlődnek: a piros és zöld árnyalatai az alapvetőek, ez egészül ki a sárga, világoskék és fehér színnel, általában kék vagy fekete háttéren. Természetes motívumok, mint például a hegyek, a lepkék, a virágok és a madarak gyakran megjelennek, mivel ezek egyedülálló helyet foglalnak el a miao mitológiában. Ahogy az asszony mondja, a miaok a Pillangó Anyától származtatják magukat, aki 12 tojást rakott le a fészkébe. Ebből csupán egyetlen kelt ki rendesen, ez lett a törzs, míg a többiből az anya a világ teremtényeit alkotta meg, hogy kedves népe nehogy magányos legyen.

Továbbsétálva a piacon, babahordozók tömegébe botlok. A miaok nemcsak történelmüket örökítik meg a ruháikon, de a motívumok segítségével az ártó szellemek ellen is védekeznek. Az anyaságot jelképező, szépen hímzett textileket például a leendő nagymama készíti a lánya számára, hogy ezzel biztosítsa a bő gyermekáldást. A fiatal anyáknak nemcsak a démonoktól kell tartaniuk, de az ember lelkétől is, ami már akkor elvándorol, amikor a test halálos beteg lesz. Ezért, hogy megvédjék a törékeny, újszülött gyermekeiket, akiknek a spiritusza még az ég és a föld határmezsgyéjén jár, védőjeleket hímeznek a hordozóra. A fonál csomózása teszi lehetővé, hogy a gonosz szellemek virágnak higgyék a textilt meg a benne alvó csecsemőt, így nem tudják megzavarni a pici lelkét.

Kujcsou (Guizhou) hosszú idők óta Kína legszegényebb tartománya. A hegyvidéken nehezen megművelhetők a területek, és a központi támogatások is csekélyek. A tartományban élők 33 százaléka tartozik valamelyik etnikai kisebbséghez, akik egyáltalán nem rendelkeznek a jobb léthez szükséges üzleti képességekkel vagy technológiával, így nem tudnak versenyt tartani az ország többségének elképesztően gyors modernizálásával.

A Leihez hasonló falusi embereknek, akik hímzésből, batikolásból, vagy ékszerkészítésből élnek, nincsen saját boltjuk, csupán egy standjuk a piacon, és egyedül a területre beáramló turizmusra építhetnek. Ebben segíti őket az utóbbi években a kínai kormány, mely felismerve a probléma mértékét, komoly lépéseket tett a sokszínű etnikai csoportok kulturális örökségének megőrzéséért, az olyan kisebbséghez tartozó régiókban, mint Kaili és környéke.
2014-ben, a tradicionális falvak védelme céljából Qiandongnan Miao és a Dong Autonóm Prefektúra területén tizenegy település került a kormány listájára, melyek mindegyike pénzügyi támogatást kapott történelmi, művészi és gazdasági értékeik továbbörökítésére, beleértve a miaok egyedülálló, hímzésben elmesélt történelmét is.