A Sárkány gerince és a Hosszú hajú falu

Szerencsére még láthatom, ahogy a lemenő nap élénk zöldre festi a lábam alatt elterülő medencéket.
Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület hullámzó teraszai Longsheng hegyei közt fekszenek. A magaslaton megbújó apró falvak zhuang, jao, miao és dong népcsoportjai a világ egyik legfontosabb alapterményének, a rizs termelésére használják a területet már 700 éve. Nevét a különleges, sárkánypikkelyre emlékeztető elhelyezkedési formáiról kapta, ami a gondos mezőgazdasági tervezés eredményeképpen született meg.

Az itt látható teraszok több évezredre visszatekintő hagyományos technikákat és alakzatokat őriznek, az ember és természet közötti megbonthatatlan harmónia szimbólumává nőttek. Történelmük egybefonódik az itt élők történelmével, kultúrájával és hitrendszerével.

Ping’an új szállodái szerencsére az eredeti faházak stílusát őrzik

Ping’an és a környező falvak lakói az 1200-as évek közepétől kezdve már okosan használták ki a területen keresztülfutó Chaliaohe folyó vízhozamát, ám a Longji teraszok végleges formájukat csak jóval később, a Qing dinasztia idején, 1650 körül nyerték el. Ma a rizs a Föld népességének több mint felét táplálja, és a világ teljes kalóriatartalmának 20 százalékát teszi ki. Noha szinte minden kontinensen a főzés egyik alapanyaga, mégis Ázsia keleti és déli részein játszik fontos szerepet úgy az ősi mint a modern civilizációban, a gazdasági életben, ünnepekben és táj képének formálásában.

Ahogy azt a helyiek magyarázzák, a ma ismert lépcsős rizsföldek először Kínában, Kr.e. 4000 körül jelentek meg. Ezzel a módszerrel a rendkívül nehéz természeti viszonyokat kihasználva végre sikerült megszelídíteni a hegyvidéki terepet. A teraszrendszer lehetővé teszi ugyanis, hogy elegendő mennyiségű víz kerüljön és maradjon is minden egyes mederben, így biztosítva az optimális rizsnövekedést, miközben a felesleges nedv lefolyik az alsóbb pocsolyákba, hogy végül a falvak alatti patakokban csörgedezzen tovább.
A nyúlványok kialakítása nagy odafigyelést és precizitást igényelt, kialakításukat a legalacsonyabb, 335 méteren fekvőkkel kezdték, és innen haladtak fölfelé. Láthatóan most sincs ez másként. A néhol 880 méteres magasságot is elérő teraszok olyan keskenyek, hogy bizonyos helyeken még a szántáshoz használt vízibivalyt sem lehet ide terelni, így a helyiek mindent két kézi erővel végeznek. Az öntözéshez szükséges vizet a magasabb hegyekből vezetik le és a töltésen belüli, földalatti csövek segítségével osztják szét az alsóbb medencékben. A hagyományos vetési technikának megfelelően a férfiak decemberben készítik elő a talajt, majd a nők március környékén ültetik ki a palántákat, melyet aratásig rendszeresen gyomlálnak. A teraszcsoportok közötti családi házakból mára szállodák lettek, melyek építészetükben szerencsére még mindig tükrözik az itt élő népek sajátos stílusjegyeit.

Kihasználva, hogy a turistabuszok végre elhagyták Ping’an falut és magukkal vitték a kínai látogatók hadát, elindulok az egyik csapáson be a teraszok közé. Málhás szamarak kaptatnak fel a hegyoldalon, téglákat cipelnek, az újonnan épülő szállodák falaihoz hozzák a völgyből. Visszafelé gazdáik megállnak egy cigarettára, szalmakalapjukat megemelve köszöntenek, és hagyják, hogy jószágaik pihenjenek egyet. „Madame!” – hallom valahonnan a távolból. Egy kisfiú jön mögöttem, és mosolyogva valami szórólapszerűt lobogtat felém.

„Van már szállása?” – kérdezi iskolás angollal. Elmosolyodom és bólintok, de a tíz-tizenkét év körüli gyermek nem adja fel ilyen könnyen, és a nyomomban marad. Lekanyarodok a vetések melletti domboldalon, ahol a nők és férfiak még mindig dolgoznak, és hallgatom a hátam mögül jövő csicsergést.

„Tudja, a nagymamám a szomszéd faluban, Huangluoban lakik egy nagy, három szintes faházban. Van kiadó szobája. Igaz, a földszinten elég hangosan röfögnek a disznók, így éjszakánként nehéz elaludni, de a tető, ahol a magokat szárítjuk mindig nagyon szellős, sokat játszom odafenn. Nagymamámnak két méter hosszú a haja és egy ősz hajszál sincsen benne!- mondja a kisfiú büszkén. – Eljön holnap megnézni, hogyan táncol a többi asszonnyal a kultúrházban?”

Sokat olvastam a híres piros jao nőkről, akikről úgy tartják, hogy hajuk az ékszerük, amit soha nem vágnak le. A Sárkány gerincén eltöltött napok után Huangluoba készültem, így kapóra jön a gyermek ajánlata. Megbeszélem vele, hogy másnap reggel újra találkozunk immár a szomszéd faluban, a kultúrház előtt. Ahogy mondja, könnyen megtalálom majd őket, a nagymamájának hosszú haja van és mindig mosolyog.

Elsőként ülök fel a reggeli minibuszra, hogy Ping’anból a jao faluba utazzak. Megérkezve a faházakkal tarkított parkolóba, legalább tíz, a kisfiú által adott személyleírásnak megfelelő asszonyba botlok a folyóparton, akik készséggel útbaigazítanak a kultúrház felé. A másfél hónap alatt, amit eddig Kínában eltöltöttem, saját szememmel láthattam, hogy az utóbbi 4 évben a kormány mekkora erőfeszítéseket tesz az ún. etnikai sokszínűség megőrzéséért, de most van az első alaklom, hogy megtapasztalom, milyen hatással van ez a népcsoportok életére. A tömegturizmus sok helyen szó szerint Disneylanddé változtatta az itteni etnikumok falvait, a régi faházak mellé méteres hotelek, éttermek és szuvenír boltok épültek, a patakparton hajat mosó asszonyok már pénzt kérnek a fotózásért, és egy főtt kukorica ára meghaladja a 350 forintnyi yuant.

Újabb turistabuszok érkeznek a parkolóba, én is lesétálok a kavicsos mederhez, és követni kezdem a kínai csoportvezetőt. Portékát áruló nők asztalai mellett megyünk el, akik a hajukat már a tipikus jao szokásnak megfelelően kontyba tekerték a homlokukon, és népviseletben várják vásárlóikat. Néhány perces séta után meglátom a méteres, fából készült épületet, ami előtt szó szerint három nő strázsál úgy, mintha valami kincset őriznének. Bentről muzsika hallatszik, meg énekszó, de csak akkor jövök rá, hogy a kultúrháznak cseppet sem nevezhető, csakis a turisták szórakoztatására épült bemutatóterem előtt állok, amikor az ajtóban álló nők barátságtalanul elküldenek a pénztárba. Észrevették, hogy az egyik nyitott ablakon kukucskáltam.

„Ha látni akarja a Huangluo-i asszonyok híresen hosszú haját, akkor belépőjegyet kell vennie a bemutatóra!”- szól utánam az egyik kínai turista. Egy darabig elgondolkodom, hogy kifizessem-e a 4000 forintnyi összeget, de aztán győz a józan eszem, meg az, hogy nem akarok ebben a megrendezett cirkuszi parádéban részt venni, ahol az asszonyok betanult dalokat énekelnek, táncolnak, és a folyóval a háttérben úgy tesznek, mintha a hajukat mosnák. Inkább lesétálok a pódium mögé a mederhez, innen is látom a gerendákon át, ahogy a nők éppen a kontyukat bontják, fésülik, és a közönség nagy örömére újra a homlokukra tekerik.

Mikor vége a show-műsornak, a hátsó ajtók kinyílnak, és mint valami színházi bemutató végén, a kipirult nők megjelennek, beszélgetnek, nevetgélnek. Hirtelen a tegnapi kisfiú is feltűnik, vadul integetni kezd, majd az egyik asszonyhoz szalad, és kézen fogva felém húzza. Lin Yao 65 éves, és ahogy mondja, korábban csak néhány yuant kapott a turistáktól, mikor világszép haját a patakban mosta, ám ma erre már jól jövedelmező üzletet építettek mindannyian. Neki annyi pénze gyűlt össze az utóbbi 5 év alatt, hogy kis faháza mellé egy 6 szobás szállodát épített, amit az ő felügyelete alatt a lánya meg a veje vezet.

Huangluo az itt található tizenhárom jao falvak egyike. A 60 család minden asszonya hosszú hajzuhatagot visel, ami a másfél métertől közel 2 méterig terjedhet. Nem csoda, hogy innen kapta a becenevét is a település: a Hosszú hajú falu. Ahogy Lin Yao meséli, a piros jao nők haja a hosszú élet, a szerencse és jólét szimbóluma. Az asszonyok külön rituálékat alakítottak ki köré, titkos praktikákat arra, hogyan tartsák karban vagy hogyan és mivel díszítsék. Az anyák lányaikra hagyják az ápolási módszereket, amelyek így nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Hajukat csak kétszer vágják le életükben: először száz napos korukban, második alkalommal pedig a 18. születésnapjukon, amikor meg kell szabadulniuk az ún. gyermekhajtól, ami eddig nőtt.

„Minden jao nőnek három típusú haja van – magyarázza tovább Lin Yao. – Ez azt jelenti, hogy két lófaroknyi plusz haj van az élő kontyba kötve. Egy, amelyet az évek alatt a fésülés után minden nap összegyűjtött, a másik pedig az, ami a 18 évesen levágott hajból készült. A lányok 12 évesen kezdik el a hajápolást, így idős korukra nem csak méteres hajkoronával rendelkeznek, de csillogó feketével is, amibe szinte egyetlen ősz hajszál sem vegyül.”

Mikor megkérdezem, hogy mi a titok, Lin Yao csak rejtélyesen elmosolyodik: „Világéletemben fafésűt használtam, sampont pedig abból a vízből készítek, melyben a rizst mosom, de hogy milyen hegyi fűszernövényeket keverek bele, az már maradjon az én titkom.”

Utolsó estémet töltöm a Sárkány gerincén, szobám ablakából tisztán rálátok a rizsszárból font lejtőkre és a messzi tisztásokon görnyedő asszonyokra. Házigazdám megrökönyödésére elkérem a rizsmosó vizet, otthoni kamillateát meg szárított reishi gombát áztatok bele, és kertben ülve belemerítem a fejemet a vödörbe.