A Li-folyó természeti csodája és utolsó kormoránhalászai

Friss fű illata csapja meg az orromat, ahogy taposom lábam alatt a csúcsra vezető ösvényt. A kiszáradt őstenger medréből felbukkanó mészkőkúpokból semmit nem látni, békesség borul a tájra, csak a korai madarak éneke hallatszik a fák közt.

Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület talán legmisztikusabb útvonala a Lijiangon, vagyis a Li folyón keresztül vezet. Maga a folyó a Mao’er hegységben ered, innen délkeleti irányban folyik tovább, keresztülszelve Guilint és Yangshuót is. A két város közötti 83 kilométeres szakasz évezredek óta megihleti a művészeket, a 20 yuan papírpénz hátoldalára is ez a tájkép került. Nem csoda, hisz a karsztvidék több száz mészkőkúpja, a barlangjai és a hasadékok útvesztői tökéletesen varázsolják elő képzeletünk titokzatos Kínáját. A folyót szegélyező zöld sziklák annyira változatos alakúak, hogy a régmúlt idők költői fantázianevekkel illették őket, így kedvünkre megkereshetjük az Igéző Íróecsetet vagy a Pontyon Lovagló Oroszlánt is.

A legenda szerint 99 öblöt és 64 szakadékot rejt a folyó, melyeknek kialakulása a Sárkánykirály harmadik lányához kötődik. A helyiek úgy mesélik, a legkisebb hercegnő szánalommal nézte a Nagy Fal építőinek kínkeserves erőfeszítését. Hogy a munkában a segítségükre legyen, az éjszaka leple alatt állatokká változtatta a dombokat és a követeket, majd titokban délről észak felé terelte azokat. Amikor Guilin mellé értek, az Öreg Varázsló meghallotta a paták dobogását, rajtakapva a nemes szívű leányt a cselszövésen. A különös nyáj így újra hegyekké és teraszokká lett, melyek most már teljesen elállták Lijiang útját. Yangshuo földművesei hiába várták a megváltó folyót, rizsmezőik kiszáradtak, és éhínség ütötte fel a fejét.

Egy napon az emberek az ezer éves banyánfa alá sereglettek, és azon tanakodtak, mitévők legyenek. A falu nagy becsben tartott, hófehér szakállú mestere azt javasolta, hogy cédrust kell szerezniük bármi áron, amelyből füstülőt készíthetnek, az majd biztosan kiengeszteli az isteneket. Az öreg javaslatával mindenki egyetértett, így a fürge lábú aggastyán egy fejszét vett magához és elindult a messzeségbe, hogy megkeresse a csodatévő fát. 72 hegyen kelt át és 80 sziklára mászott fel, míg végül megtalálta a cédrust egy meredek szírt oldalán. Meggyújtotta a belőle faragott füstölőket, melyeknek illata több ezer kilométerre szállt, elérve a végül Jáde-császárt a mennyben. A császár megérezve a különös illatot lenézett a Földre, és akkor megpillantotta végre a Li folyó útjában lévő sziklákat. Azonnal utasította öreg szolgáját, Arany Teknős Tábornokot, hogy görgesse el olyan messzire a hegyeket a mederből, amennyire csak képes. De a tábornok félig süket volt már, félreértette az utasítást, úgy gondolta, hogy ura arra kéri, csavarjon annyit a folyómedren, amennyi erejéből még kitelik, így ahelyett, hogy végleg elgörgette volna a hegyeket, inkább 99 öblöt és 64 sziklafalat vágott közéjük. Az öreg tábornok a halála után sem tűnt el, kőtömbbé változott, ami mai napig a Li folyó egyik dísze.

A szikla peremén kialakított háromszintes kilátóban már gyűlnek a korán kelő emberek. Fotósállványok mellett haladok el, férfiak állítgatják a megfelelő fényerőt a méregdrága gépeiken. Álmos gyermekek ásítoznak a védőkorlátnál, de a húsz-harminc idesereglett kínai között szerencsére még találok egy jó helyet. Rákönyökölök a kőperemre, és türelmesen várom, úgy, ahogy mindenki más körülöttem, hogy a Li folyó fölött felkeljen a nap.

Lassan pirkad az ég alja, a köd még mindig sejtelmes párát sző a horizontra, szinte semmit nem látok magam előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra feltámad a szél, belekap a felhőfoszlányokba, és magával húzza azokat a mélybe. Egyszerre morajlik fel a meglepett tömeg, mert a titokzatosságban hirtelen kibontakozik lábunk alatt a meztelenül fürdő, magányos Li folyó, melyet ködfátyolos sziklák ölelnek körbe. A gyermekek is elképedve figyelik a varázst, egyikünk sem látott még ilyen megdöbbentő természeti csodát.

Yangshou misztikus mészkőkúpjai az egykori őstenger medréből emelkedtek ki

A sziklák tövében falvak és rizsteraszok húzódnak meg

A napfelkelte után Yangshuo felé motorozom. Apró falvak húzódnak meg a sziklák tövében, asszonyok mosakodnak a házaik előtt, és gyermekeiket fésülik a kertajtóra akasztott tükör előtt. A kínai kora reggelek meghittsége bontakozik ki a szemem előtt. Vízibivalyok érkeznek a folyóhoz, belegázolnak, és addig forgolódnak, fürdenek, míg gazdájuk meg nem unja a lubickolásukat. Miután a férfi megitta a termoszból a teát, botjával kezdi nógatni a jószágokat, épp ideje elindulni a rizsföldekre. A falut magam mögött hagyva a táj elnéptelenedik, újra egyedül vagyok ezekkel a valószerűtlenül meghitt teraszokkal és cukorsüveghegyekkel, én pedig századjára is megállok, hogy lefényképezzem és bennük gyönyörködjem. Percek múlva egy 75 év körüli, fehér szakállú férfi kanyarodik elém. A biciklijére erősített kosárban kárókatonák ülnek.

Xingping öreg halászainak egyike

Kína utolsó kormoránhalászainak egyike, aki leginkább már csak a turisták kedvéért pózol madaraival a bambuszladikján. Yangshuo-ban külön műsorszám épült erre, neve Kormoránshow. Mivel semmi kedvem egy olyan parádéban részt venni, ahol tizedmagammal összetömörülve egy hajón azt nézzük az olajlámpa fénye mellett, miként halászik a kárókatona és gazdája, úgy döntök, naplementekor visszamegyek a Li folyóhoz Xingpingbe, a Huang család halászainak ősi városába.

A kormoránokat ábrázoló agyagtéglák szerint Kínában már az első századtól kezdve beszélhetünk olyan halászokról, akik a madarak segítségével fogták ki a folyóból a zsákmányt. Bár ehhez hasonló festményekre bukkantak az ókori Egyiptom romjai közt és Peruban, a Krisztus születése előtti időkből származó cserepek ásatásakor is, ma már csak Kína és Japán egyes részein él ez a majd’ kétezer éves hagyomány.

De vajon miért pont a kormoránra esett a halászok választása? A titok a madarak tollazatában és képességeiben rejlik. Ellentétben a vízimadarak többségével a kárókatona farktőmirigy-váladéka nem teszi vízhatlanná a tollazatot, így lemerüléskor hamar átázik. A tollak közé dörzsölt olaj védelmet nyújt a hideg illetve a hőség ellen, ám növeli a madár tömegét, nehézzé téve a búvárkodást. Nem túlzás, hogy a szervezetten együttműködő kárókatona-csapatok mázsaszámra pusztítják a halállományt, a teljes vízfelületet átfésülik, a fenéktől a felszínig kutatnak. Tökéletes halvadászok, gyorsabban úsznak, mint repülnek, csőrüket a szigony hatékonyságával használják, majdnem olyan ügyesek, mint egy vidra vagy fóka, mert 20 méter mélyre is képesek lemerülni. Ráadásul az ember jelenléte egyáltalán nem zavarja őket, és könnyen kézhez szoknak.

Lesétálva a Li folyó medréhez, idős halászok készülnek kihajózásra a fotósok gyűrűjében. A bambusz lélekvesztőikre akasztott lámpások fénye mellett kormoránok pihennek, az esti prédára várnak, némelyik már a zsákmányt figyeli. Közelebb érve az öregekhez azonnal felismerem a Huang fivéreket, a kormoránhalász-művészet utolsó képviselőit, akiknek képeivel tele van az internet. Persze rólam is azt gondolják, majd busás összeget fizetek, ha kivisznek a folyóra és az arcukba világított lámpás segítségével olyan sejtelmesen pózoltathatom őket, ahogy azt a természetfilmekben és fotósorozatokban kérik tőlük, így vadul integetni kezdenek, és a kamerámra mutogatnak. De most nem megyek oda, van még egy hetem a környéken, így inkább elindulok a folyó mentén egy csendesebb szakaszra, hogy felfedezzem a kacskaringós öblöket. A következő kanyarban újabb bambuszladik tűnik fel a kavicsos parton, kárókatonák tollászkodnak rajta. Leguggolok melléjük, és éppen azt figyelem, hol van a hurok a nyakukon, amikor egy fiatal kínai fotós és kísérője mellém érnek.

„Látja a nyakukon a vékony zsinórt? – szólít meg a fotós – Ez akadályozza meg a kormoránt abban, hogy a halászat közben lenyelje a nagyobb halakat.”

Ahogy a fiatal férfi magyarázza, a kárókatonák gazdái legkevesebb hat hónapot töltenek a madarak betanításával, hogy azok a fogással ne elrepüljenek, hanem visszatérjenek hozzájuk a ladikra. Állítólag, ha nem kapják meg a szokásos jutalomfalatjukat, megmakacsolják magukat, és nem búvárkodnak tovább. Különleges szimbiózis, bizalom és szeretet ez ember és állat között, hisz a halász nemcsak használja a kormoránt, de haláláig úgy gondoskodik róla, mintha családtag lenne. Itt a környéken volt már olyan madár, amelyik 23 évig élt, holott a nagy kárókatonák életkora nem haladja meg a tízet sem. A madarak többsége ma már fogságban születik, és a halász mindegyiket maga idomítja. A férfiak a betanítás pillanatától kezdve szoros kapcsolatban maradnak kárókatonáikkal, az első hetekben ketrecben tartják őket, fejüket és hasukat simogatják, folyamatosan szoktatják őket a nyakukon lévő zsineghez, ami csak éppen annyira szoros, hogy a kishalak lecsússzanak, ám a nagyok már ne.

Fekete Szakáll, az utolsó kormoránhalászok egyike, madaraival a Li folyón

Ahogy később kiderül, fotósom nem mást kísér, mint Xingping kormoránhalászainak legfiatalabbikát, Huang Neng Dit, akit a helyiek csak Fekete Szakállnak becéznek. Mivel a legtöbb családnak a faluban Huang a vezetékneve, fontossá vált, hogy ragadványnevekkel illessék egymást. Neng Di mielőtt rálép a ladikra, kiteríti hálóját a partra, azt ellenőrzi, nem lett-e rajta lyuk az utolsó halászat óta. A hálót az elhasznált régiből fonta újra, de ahogy mondja, az aranyfonalak is elengedhetetlenek, mert a vízben csillogva azok vonzzák a halakat. Ő így segít a kormoránjainak a halfogásban. 13 éves korában kezdte eltanulni apjától a mesterséget, de csak 18 évesen, a középiskola elvégzése után határozta el, hogy folytatja is a férficsaládtagok hagyományos művészetét. Napjainkban azonban már csak akkor megy a vízre, amikor biztosan tudja, hogy nagyon jó fogás vár rá. Néhány hónapban talán három-négy alkalommal, de telik el úgy évszak, amikor egyáltalán nincs értelme kihajózni a Li folyóra. Ha ladikra is száll, akkor főleg azért teszi, hogy kedves madarait etesse, ha pedig véletlenül egy nagyobb fogás akad, akkor vagy eladja a helyi hoteleknek, éttermeknek, vagy hazaviszi.

Az elmúlt 20 év során a Li folyó ökoszisztémájában a szennyezés és a túlhalászat következtében óriási változás állt be, a halállomány mellett a folyami rák is teljesen megcsappant. A kormány így egy hosszabb időre tilalmat rendelt el, akkor jött az ötlet, hogy a munka nélkül maradt utolsó halászok szó szerint modellkedéssel keressék meg a kenyerüket.

„Egy olyan kihalófélben lévő kultúrát képviselünk, amit talán a következő generáció már nem fog látni – mondja Fekete Szakáll míg a hálót a bambuszladikba rakja. – A fiaink és a lányaink mind elköltöztek a faluból, egyetemre járnak, okostelefonjaik vannak. Gondolja, vissza fognak majd jönni ide, hogy megtanulják a mesterséget? Ha gyermekként nem tudtam velük megszerettetni, hogyan tehetném azt most meg ennyi idősen. Jól nézzen meg, mert ha évek múlva újra megfordul itt, talán már nem talál meg sem bennünket sem pedig a művészetünket! Miért ne kérném meg az árát a képeknek? Nekem is élnem kell valamiből. Van aki rizst termel,vagy állatokat gondoz, más kézzel készített óriás legyezőket fest, mert ez volt évszázadok óta a család munkája, én a halászatot, vagy ha azt betiltják, akkor annak hírét viszem tovább. Nem keresek yuan milliókat, egy egyszerű földszintes házban élek a faluban, míg a bátyáim beköltöztek Yangshuoba, ahol hotelt vezetnek. Mindenem megvan, a szabadságom, a vízen töltött idő és a madaraim pedig minden pénznél többet érnek.”

Lassan esteledik, Fekete Szakáll és madarai a fotózás után útra kelnek. Ma vékony a hold, a sötétség és a szélmentes éjszaka jó fogást ígér. Egy darabig még elnézem imbolygó árnyukat a horizonton, a ladikban égő lámpa fénye ide-oda himbálódzik a finoman hullámzó vízen. A magányos férfi és madarainak elegáns sziluettje a karsztkúpokkal tarkított Li folyón még napokkal később is eszembe jut.