Zhangjiajie homokkő erdeje és a kínai óriásszalamandra

Három napja érkeztem Kína Húnán tartományának északnyugati részére, a Zhangjiajie Geoparkba, ahol az üledékes kőzetsziklákat 360 millió éve formázza fáradhatatlanul a csapadék, a folyók és szél.

A ködbe burkolt fák közül közel háromezer kvarc-homokkő óriás tör az ég felé, melyek közül nem egy magányos orom eléri akár az 1500 méteres magasságot is. A különleges, egymásra épülő homok-, mészkő és dolomitrétegződések bolygónk egyedülálló képződményei nemcsak az UNESCO természeti örökségének a listájára kerültek fel, de ezek ihlették James Cameron: Avatar című filmjében szereplő Navi törzs szent lebegő hegyeit is.

A vidék 1958-tól állami tulajdonban lévő fakitermelő terület volt, melyet végül a ’82-ben regisztráltak hivatalosan is országos erdőparkként.
Zhangjiajie bonyolult topográfiája, mély szakadékai, a sok csapadék és a sűrű erdő miatt a világ egyik legkülönlegesebb növény-és állatvilágának biztosít kitűnő életkörülményeket. A több mint 1000 növényfaj mellett olyan ritka állatok is előfordulnak, mint a dél-kínai tigrisek, ázsiai tobzoskák vagy az óriásszalamandrák. Ez utóbbi nyomaiba eredtünk Xiaoval az egyik mellékcsapáson.

A 7,5 km hosszú Arany ostor patak forrása

A sziklákat összekötő természetes híd tengerszint feletti magassága 875 méter

Ahogy a férfi mondja, annak az esélye, hogy valóban lássunk is egyet a vadonban, sajnos mára igen csekély, mert az állomány az utolsó húsz évben 80 százalékkal megcsappant az orvvadászat, a természetes élőhely elvesztése és a környezetszennyezés miatt.

„A 2005-ös Nemzetközi Erdőgazdálkodási Fesztiválon Zhangjiajie az óriás szalamandrát választotta kabalájának, abban a reményben, hogy a kétéltű reklámozásával nemcsak a környezettudatosság növelését segíthetik elő, de a geoparkot is világszínvonalú öko-idegenforgalmi látványossággá emelhetik majd – magyarázza Xiao. – Mindig is őshonos volt a faj ezen a vidéken, ám ma már a kihalás veszélye fenyegeti, ezért az ünnepély alkalmával az akkori polgármester, Hu Bojun egy tucatnyi fiatal szalamandrát bocsátott szabadon a hegyi patakokban azzal a céllal, hogy a kétéltűek visszatérhessenek eredeti származási helyükre, és újra elszaporodjanak.”

Vezetőm alacsony bokrokon gázol át, macsétával vágja előttünk az utat és az aljnövényzetet, ami úgy összenőtt a kilencszáz méteres sziklák tövében, hogy szinte semmit nem látni, mi van alatta.

„Több ezer évig teljesen elhagyatott volt a táj – mondja Xiao, majd erősen megfogja a karomat, és segít átmászni az egyik alacsony szirten. – Csupán három törzsi csoport tudott a létezéséről: a bai, a miao, és a tujia. A misztikus, mennyország felé nyúló, megközelíthetetlen csúcsok megannyi helyi legenda alapjául szolgáltak.”

Zhangjiajie története egészen a neolit korszakra vezethető vissza, amikor még Dayong városnak nevezték. Az első ember nyomait mintegy 100 ezer évvel ezelőtt regisztráltak a területen. Úgy tartják, hogy Kr.e. II. században a császári udvarból elüldözve ide menekült Zhang Liang, a nyugati Han-dinasztia egyik leghíresebb taktikai tanácsadója. A Qingyan hegység sziklás erdeiben, amelyek békét és kísérteties szépséget árasztottak, végül megtalálta nyugalmát. Remetévé vált, és hét, a kínai orvoslásban igen fontos szerepet játszó páfrányfenyőt ültetett, amik a mai napig ott rejtőznek valahol a rengetegben. Zhang Liangot Qingyan sziklái alatt temették el, később róla és leszármazottairól nevezték el a parkot. Zhang a remete vezetéknevére utal, míg Jia családot, a Jie pedig házat jelenti. Mivel a Zhangjiajie Nemzeti Erdőpark évente 20 millió turistát vonz, és világszerte ismertté vált, a tőle 40 kilométerre fekvő Dayong városát, ahonnan az összes túra indul, 1994-ben Zhangjiajie városnak keresztelték át.

Tianzi-hegy, a nemzeti park három főbejáratának egyike

A Zhangjiajie-től 10 km-re fekvő Tianmen hegy 99 kanyarból álló útja

Jó félórája gyalogolunk már a kísértetiesen suhogó lombok között, mikor elered az eső. Fejemre húzom a kapucnit, kamerámat az esőkabát alá dugom, és követem Xiaot a csúszós úton. Vezetőm megtorpan, és hallgatózni kezd. Valahonnan egy csermely halk zúgása hallatszik, ami egyre hangosabbá válik, ahogy közelítünk felé, míg végül a fák között kivillan a lassan csobogó víz. Ezen a szakaszon a patak sodrása nem erős, éppen csak megtörik a köveken finoman ölelve körbe a kidőlt páfrány fiatal törzsét. Egy makákó család jelenik meg a távolban, ahogy észrevesznek bennünket, azonnal felénk sietnek, a rugalmas ágakon át pillanatokon belül a folyóhoz érnek. Szerencsére egyikünknél sincsen étel, így mikor a majmok megértik, hogy tőlünk nincs mit elcsenni, leülnek, és egymást kurkászva azt figyelik, ahogy a nedves köveken guggolunk, és a szalamandrák nyomait keressük.

Ahogy Xiao mondja, az utóbbi 170 millió évben semmit nem változtak az óriásszalamandrák, igazi élő őskövületről beszélünk. A közel két méter hosszú és 50 kilós, a világ legnagyobb kétéltűje elsőre meglépő látvány. Álmos, szemhéj nélküli szemei a hatalmas, lapos fejből tompán néznek ki, szája mintha állandó mosolyra húzódna, sár színű teste rövid végtagokban és hosszú farokban végződik, bőre pedig hideg, nyálkás tapintású. Ezekkel a jellemzőkkel labdába sem rúghat a bolyhos pandák mellett, holott létezésük ugyanolyan fontos az egészséges ökoszisztéma megőrzéséhez, mint bármely más nagy testű állaté. Itt a helyiek csak kisbaba halnak becézik őket, mert olyan különös hangot adnak ki, mint egy síró gyermek, akit nem akarnak ölbe venni. De sokan hallották már ugatni, sziszegni, nyafogni is a kétéltűeket éjszaka, akkor, amikor a legaktívabbak.

„30 éve még rengeteg élt belőlük- mondja Xiao, míg szalamandra petéket keres a folyóban, most van ugyanis a lerakás szezonja. – Ma már a kutatóknak is nehezen sikerül találni egy két példányt a szabadban. Az olyan hűvös, tiszta folyókat és tavakat kedvelik, mint ez is. 28 Celsius fokos vízben már nem esznek, a 35 fokosban pedig elpusztulnak. Apró halakra, rákokra, garnélarákra és békákra vadásznak, de nem ritka az sem, hogy kisebb fajtársukat kebelezik be. A vadon élő példányok a kritikusan veszélyeztetett kategóriába tartoznak, ám mivel Kína egyes részein ínyencségnek számítanak, és a hagyományos orvoslásban is felhasználják őket, az ország középső részén külön  szalamandra-gazdaságok jöttek létre és nagyüzemi tenyésztésük is megkezdődött. Jól jövedelmező iparág, ugyanis egy négykilós példányt akár 1500 dollárért is eladhatnak a piacokon.”

A kínai mezőgazdasági minisztérium a szalamandrák vad populációjának újbóli elterjedését tűzve ki célul arra szólította fel a gazdálkodókat, hogy kétéltűik egy részét engedjék szabadon a vadonban, így több mint 72 000 állat került vissza természetes környezetébe. Sajnos azonban ez a fajvédelmi technika koránt sem bizonyult átgondoltnak, mert a fogságban szaporított szalamandrák egészségi állapotát és genetikai tulajdonságait senki sem vizsgálta be.

Azok a tanulmányok, amelyek ezeknek a veszélyeire hívták fel a figyelmet, több mint két évtizeddel ezelőtt kezdődtek meg a National Geographic Társaság finanszírozásával. Bár egy ideig beszüntették a feltérképezést, később, 2007-ben, amikor a kutatók új technológiával térhettek vissza a terepre, a vizsgálatokat folytatódtak. A szakértők nagy meglepetésére a genetikai elemzés fejlettebb eszközeit bevetve kiderült, hogy bár tradicionálisan az Ázsiában élő, kínai óriásszalamandra szalamandrát a két alfaj egyikeként tartják számon (a másik a japán óriásszalamandra ), valójában a kínainak nem egy hanem legalább öt rejtélyes fajból kell állnia. Ezért nem mindegy, hogy a tenyésztelepekről szabadon engedett egyedek mely alfajokkal keverednek, mert a korábbi genetikai sokféleség évtizedek múlva csupán egyetlenre zsugorodhat vagy kihaláshoz vezethet, anélkül hogy egyáltalán megismertük volna a most felfedezett fajok jellegzetességeit.

Xiaoval majd’ öt órán át vizsgáljuk a környékét, de az óriásszalamandrának semmi nyomát nem látjuk. Keresztülhaladunk a Sárga kő falu alázúduló sziklameredélyein, cakkos sziklák közt, és utunkat az Arany ostor forrás mentén folytatjuk tovább.

Láthatatlan madarak csicseregnek az ágakon, az üde, friss levegőt a zárt lombok között az újra tűző nap sem képes túlmelegíteni. Úgy döntünk, a kora estét már nem a vízeséseknél vagy a patakoknál, hanem a park csúcsai között töltjük. Átsétálunk a szakadékokat összekötő hídon, és mire a híres kilátóponthoz, Yuanjiajie-hez érünk, már esteledik.

Halleluja-hegy

Xioa telefonál, így nem várok rá, elindulok a korlát mellett a szakadék felé, ahol a Halleluja-hegy csúcsai éppen hogy csak látszanak. Síri csend ül a tájra, csupán néhány kísérteties hang rikolt a mélyben. A korlátokhoz érve le sem kell pillantanom, máris rogyadozó térdemben és vadul dobogó szívemben érzem a tériszonyt. Behunyom a szemem, mély levegőt veszek. Erős, ásványföldes illatot hoz a szél, majd megmarkolom a korlátot és lenézek a mélybe.

Elképedve bámulom ahogy a szakadékok közt kinyílik a világ. A késői napfény aranyban fürdeti a sziklák oldalát, és az eső után a közeli hegyekről lehömpölygő köd másvilágivá változtatja a tájat. Madarak cikáznak egyik homokkőoromról a másikra, majd megpihennek az Avatar hegy csúcsán, ezen a magányos, kerek fejű óriássziklán, melynek oldalára zöld koronát font az erdő.