Dzsaipuri napfelkelte hőlégballonból, a Rózsaszín Város pedig gyalog

Most is, mint mindig, automatikusan lenyomom a vízforralót, és abban reménykedem, hogy mire megiszom a kávémat, nem mondják le újra az erős szél miatt a hajnali hőlégballonozást Dzsaipur felett.

A Sky Waltz nemzetközi csapata 2008-tól szervezi ezeket a légi szafarikat, amik mára annyira népszerűvé váltak az Indiába látogatók körében, hogy nemcsak itt, de másik 5 helyen is megnézhetik a szerencsések, hogyan fest Mumbai vagy akár a Ranthambore Nemzeti Park a felhők mögül.

Hirtelen megszólal a telefonom. A sofőrünk hív azzal, hogy bár úton van, az időjárási feltételek miatt a várttal ellentétben nem Dzsaipur, hanem a környező falvak, és ébredező hegyoldalak fölött repülünk ma el. Nem bánom, majd megnézem lábon a várost. Mire kiérünk a városközponttól 45 kilométerre lévő felszállópályára, Felipe, a spanyol pilótánk már javában az előkészületekkel van elfoglalva a többi, helyi segítővel együtt. Odasétálok melléjük, és megbabonázva figyelem, ahogy a jó kétméteresre fellobbanó vastag láng egyre kerekebbre fújja a hőlégballont.

„A SkyWaltz hőlégballonokhoz, vagy ahogy mi hívjuk, a kupolához 6500 méter anyagot használunk fel, amit 5 teljes hétig  varrnak” – mondja Felipe. „A kosárhoz vesszőt és nádat használnak, ez itt, Angliában készült, és maximum 8 személy szállítására képes. Te is a francia csoporttal vagy?” – int fejével a három, nemrég érkezett, sötétben toporgó fiatal felé.

„Nem, én magyar vagyok” – felelem.

„Akkor Szablik István neve a 18. századból ismerősen cseng, ugye?” – kérdezi, majd leellenőrzi, hogy a hevederek és kötelek rendben vannak-e. „Ő volt az, aki közvetlenül a Montgolfier testvérek ballonos kísérletei után léggömböt készített, és a maga költségén készült léghajót föl is bocsátotta az égbe.”- magyarázza, miközben egy-két utasítást kiad a keze alá dolgozó, sárga egyenpólót viselő fiataloknak.
„Gyere nyugodtan közelebb” – mosolyog, mikor látja, hogy az újabb lángcsóva fellobbanására hátrahőkölök. „Ezzel a kupolában lévő felmelegített levegővel emelkedünk majd a magasba, és a ballonban lévő levegő melegítésének szüneteltetésével süllyedünk. A hőlégballon vízszintes mozgását nem igen tudom befolyásolni, ez főként a különböző magasságokban való repüléssel tehető meg, ugyanis a légtérben a szélirány némileg változó. Még egy utolsó simítás, aztán indulunk.”

Lassan pirkad az ég alja, ahogy elrugaszkodunk a talajtól. A fellobbanó láng forróságát érzem az arcomon, a karomon. Kezdetben még erősen markolom a kosár belső oldalára erősített kapaszkodót, de ahogy egyre feljebb kúszunk, és szélesre tágul a horizont, a magasságtól való félelmem elmúlik. Közelebb lépek a kosár pereméhez, nyakamba akasztom a fényképezőmet, és óvatosan lepillantok. Félig romos házak fölött repülünk olyan közel, hogy tisztán látom a színes száris nőket, ahogy a reggeli chait isszák. Mezítlábas gyerekek rohannak fel a tetőre és boldogan integetnek, valamit izgatottan kiabálnak, de nem értem. Elmosolyodom, és visszaintegetek.

„Látjátok – mondja Felipe – ez a különbség az indiaiak és az európaiak között. Tavaly Franciaországban a fél éves szezon alatt jóformán nem volt olyan ember, aki ne panaszkodott volna, hogy a háza és kertje fölött elsuhanó hőlégballon zavarja a nyugalmát, megbontja az intimitást. Indiában? Mindenki várja, hogy feltűnjön egy az égen, mosolyt csalunk az itteniek arcára. Majd meglátjátok, amikor landolunk, legalább húsz-harminc falusi szalad köszönteni bennünket. Senkit nem akarok megbántani, de szerintem ez az elidegenedett, magába zárkózó nyugati társadalom nem vezet sehová és nem is egészséges.”

Elhagyva a falvakat a reggeli párába burkolt hegyoldal felé repülünk. A mozdulatlan táj mélyen alszik, és bár jól látom a horizonton, hogy világosodik, a napfelkeltét még mindig eltakarja a sötétség. Egy fehéringes pásztor tűnik fel a tisztáson, vízi bivalyokat terel a tó felé. A fürge jószágok mit sem sejtve gázolnak a habokba, majd nyakig merülnek benne, ám nyugalmuk nem sokáig tart, ahogy megpillantják hőlégballonunkat, ijedten menekülnek a szárazföld felé.
A színek az égbolton lassan változni kezdenek, halvány rózsaszín keveredik a kék közé, és az előttem hullámzó hegyoldalak szőnyege egyre élesebben rajzolódik ki a reggelben. A nap gyorsan följön, szinte ütemesen, percek alatt világos lesz. Jó húsz percet úszunk még az égen, mikor végül feltámad az enyhe szél, és kissé megbillenti a kosarunkat. Hallom, ahogy Felipe a rádióvevőbe szól: „Rahul, én vagyok. Készüljenek a segédek, hamarosan a leszállóhelyre érünk.” Még elrepülünk egy téglaégető mellett, de ahogy egyre lejjebb és lejjebb süllyedünk, megértem, amit kapitányunk a helyiekről mesélt. Mire biztonságban földre érünk, és kiszállunk a kosárból legalább 25 falusi nő és kisgyerek vesz minket körbe. Először csak félénken közelítenek, majd amikor felismerik Felipet, megrohamozzák a hőlégballont.

A 40 perces sétarepülés után úgy döntök, bejárom Dzsaipurt, tökéletes az idő, még 7 óra sincsen, legalább megelőzöm a turisták hadát. A város központi látnivalóit tuk-tukkal a legegyszerűbb megnézni, a sofőrök kevesebb mint 500 forintért bárhová elvisznek bennünket. Ahogy a riksa vezetőm mondja, csak markoljuk szorosan a kapaszkodót, vegyünk egy mély lélegzetet, vessük be magunkat Dzsaipur gyémánt -, fűszer-, és szőnyegárusoktól hemzsegő sűrűjébe, és élvezzük a máig élő történelmet.

Hawa Mahal, a Szellők Palotája

Királyi Palota belülről

Jantar Mantar

Dzsaipur vagy, ahogy mindenki emlegeti, a Rózsaszín Város a maga négymillió lakosával, Radzsasztán fővárosa, a turisták gyöngyszeme. Viszonylag nem is olyan régen, 1727-ben alapította II. Jai Singh maharadzsa, aki kissé szűkösnek találta a 11 kilométerre fekvő Amber erődöt, ahol ősei éltek. Rendkívül művelt uralkodónak tartották, 17 nyelven beszélt, megszállottja volt a matematikának és a csillagászatnak is. Ez utóbbinak Dzsaipur tervezésekor komoly szerep jutott: a város ugyanis kilenc négyszögre oszlik, amelyek az univerzum kilenc kozmikus rétegét jelképezik. A különböző szektorokba a maharadzsa a különféle iparágak (ékszerkészítők, textilgyártók, kőfaragók stb.) képviselőit telepítette, majd felépítette a Jantar Mantar nevű csillagvizsgálót is. Ez a különleges, UNESCO Világörökség részét képező hely arra szolgált, hogy az uralkodó meghatározza tudósaival a csillagok együttállásait, a napfogyatkozásokat, a vallási szertartások pontos idejét vagy épp a monszun közeledtét. Úgy tartják, a Samrat Yanta nevű napóra a világ egyik legnagyobb időmérő szerkezete, amiről ma is 2 másodperces pontossággal olvasható le az idő.

Dzsaipur épületei az alapításkor jórészt sárgák voltak, ám 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg, a későbbi VII. Edward király látogatásának tiszteletére az egész várost rózsaszínűre, a vendégszeretet jelképes színére festette. Talán legnépszerűbb és egyben legtöbbet fényképezett  épület A Szelek Palotája, a Hawa Mahal, a hajdani hárem, aminek 953 apró kis ablakán a háremhölgyek úgy tekinthettek ki az utcára, hogy onnan viszont nem látta őket senki. Mivel ennyi ablak található az épületen, könnyen átjárta a szellő, innen a palota mesébe illő neve.

Elhajtva a 9 órakor nyitó Hawa Mahal mellett, kiszállok az autóriksából, a kaotikus utcák egyikében körbenézek. A királyi palota felé vezető keskeny úton, amerre magam is indulnék, motorosok dudálnak eszeveszettül egy út közepén keresztbe fekvő tehénre, mellettük, a sarkon disznók turkálnak vígan a szemétben. A falhoz lapulok, és vigyázva, hogy a frissen elpottyantott trágyába bele ne lépjek, elsétálok a sokadalom mellett.

Ezüstkorsó

Bemegyek a mesterien kifaragott palotakomplexum hatalmas kapuján, és azon gondolkodom, vajon melyik ajtó mögött lakhat a királyi család. Ide a város hangos zűrzavara már nem ér el, ráadásul korán van még, az őrökön kívül nincs is más. Megállok a világ két legnagyobb ezüstkorsója előtt, és az elolvasom a feliratot. Amikor a dzsaipuri maharadzsa 1901-ben Londonba utazott VII. Edward koronázására, ebben a két hatalmas ezüstkorsóban vitte magával a Szent Gangesz-vizét, hogy ebből igyék, és tisztálkodjék. Áthaladva a boltívek és pávákkal gazdagon díszített ajtók alatt, leülök a belső udvar bal felére a galambok közé. Az egyik ajtó mögül kilépő őr a tükör elé sétál, hogy elkészítse narancssárga turbánját. Kihúzza magát, először megpödri fehérbe hajló, hosszú bajuszát, mesteri mozdulatokkal fejére tekeri a fejdíszt, majd egy csillogó ékszert tűz a tetejébe. Mikor magamra hagy, hátradőlök az egyik pávás kapu ölében, elképedve figyelem a palota gazdagságát, és hagyom, hogy a falakból áradó múlt magával röpítsen.