Munkára kényszerítve: India dolgozó elefántjai

Raju, egy fiatal, 12 éves elefánt, akinek éppen földöntúli erővel dörzsölöm az oldalát, nem kímél, elégedetten fröcsköli az ormányával a hideg vizet magára és rám is.
Az ázsiai elefánt széles körben elterjedt volt egykor India szerte, beleértve az olyan északi államokat is, mint Gudzsarat vagy Pándzsáb. Annak ellenére, hogy az indiai vadon élő állatokra vonatkozó törvény már 1972-ben a lehető legmagasabb védelemben részesítette, számuk a természetes élőhely elvesztése, az emberi populáció drasztikus növekedése, és az orvvadászat miatt  mára igencsak megcsappant.

Az elefántok hihetetlen intelligenciájuk, tanulékonyságuk és belátásuk folytán évezredek óta állnak az ember szolgálatában. Pontos feljegyzések ugyan nincsenek arról, mikor háziasították őket, de annyi bizonyos, hogy az első szelídített állatok itt, az Indus-völgyében jelentek meg. Kezdetben csak a háborúban, egyfajta „harckocsiként” törtek velük utat az ellenség soraiban, később pedig a faiparban és mezőgazdaságban vették hasznukat, sokszor a kimerülésig hajszolva őket.

Évekig senki nem foglalkozott ezeknek a rendkívül érzékeny állatoknak a védelmével, csupán 2015-ben alapította meg az indiai kormány az ún. Elefánt Projektet, mely az országban megtalálható vad, és háziasított egyedeket monitorozza. A hivatalos adatok szerint a mai 3400 fogságban élő elefántból mintegy 2540 tartozik magánszemélyekhez, 189 templomokhoz, a többi pedig erdészeti gazdaságokhoz, vagy állatkertekhez. A leghátrányosabb helyzetben ezek közül a magánkézben élő állatok vannak, hiszen nem egyet használnak mahoutjaik, vagyis idomárjaik utcai koldulásra, így kényszerítve a szerencsétlen állatokat nemcsak a forróságban való álldogálásra, de zöld környezet helyett szó szerint a betonfalak közé.

Tejas és elefántja, Raju

Ennek a felszámolására, illetve a dzsaipuri elefántturizmus megtörésére jött létre a helyi mahoutok kezdeményezése nyomán 2012-ben a várostól 11 kilométerre található Elefánt Park, ami nemcsak a gazdáknak és állataiknak biztosít lakóhelyet, de a korábban mezőgazdasági munkára fogott, illegális tulajdonosaiktól elkobzott, vagy cirkuszban megvakult, megsérült egyedeknek is.

Kiszállva a tuk-tukból az elefántfaluban, ahogy a helyiek emlegetik ezt a több hektárnyi, füves területet, egy mahout áll a bejáratnál, behemót elefántját tereli éppen. Az állat makacskodik, sehogy sem akar a napi sétából hazatérni, fejét himbálva követeli gazdája figyelmét, és azt, hogy tegyenek a nyári hőség ellenére még egy kört. Mosolyogva elsétálok mellettük, hogy megnézzem a többi, árnyékban hűsölő elefántot, de mikor Tejas invitál, hogy tartsak velük, meggondolom magam, és a tűző napon hozzájuk szegődöm. Mikor közelebb érek, akkor veszem csak észre, hogy Rajunak, a fiatal elefántnak rendkívül szokatlan, világosszürke szeme van.

„Az anyjától örökölte – kapja el a pillantásomat Tejas. – Azt a vénlányt még a nagyapám vette az egyik vásáron, ott cseréltek és cserélnek ma is gazdát az elefántok. Az öreg élete végéig emlegette, hogy a legmagasabb árat fizette a nőstényért, de az asztrológus, akit magával vitt, meggyőzte, hogy ennek aztán nincsen párja, nézze csak meg a szemeit. Még ma is ezekkel a „tudósokkal” indulunk a vásárra, akik olyan kedvező jeleket kutatnak az állaton, amiből ki lehet olvasni, hogy mennyire egészségegesek, milyen a temperamentumuk, hosszú életűek lesznek-e. Az idősebb egyedeket a használt elefántok piacán értékesítik. Itt is találhat ám az ember egy-két kincset, csak jól meg kell nézni, mit vesz. Az a lényeg, hogy a jószág fülének a széle ne legyen rózsaszínű, ugyanis ez a szenilitás jele, a sárga szemek balszerencsét hoznak, és a lábrákra is figyelni kell, mert betegségről árulkodhat.”

Tejas mindent tud az elefántokról: „A felmenőim mind mahoutok voltak, az anyatejjel szívtam magamba a mesterséget, ezeknek a rendkívül intelligens állatoknak az ismeretét és tiszteletét. Őket használták például a 2004-es cunami után is Thaiföld és Srí Lanka szerte, hisz sokkal jobb a szaglásuk, mint az embernek. Az elefántok hordták el a törmelékeket, és találták meg az élőket vagy a holttesteket a romok alatt. De tudja, mi volt a legérdekesebb? Az összedőlt házak alatt fekvő embereket soha nem érintették meg, vigyáztak arra, hogy rájuk ne tapossanak. Pusztán erősen megragadták a betonfalakat, felemelték, és hagyták, hogy a munkások tegyék a dolgukat ”

Ahogy Tejas meséli, az elefánttartás rengeteg pénzbe kerül, hisz az állatok testtömegüknek körülbelül 10 százalékát fogyasztják el, naponta, ami egy 4 tonnás jószágnál majdnem 400 kiló élelmet jelent. Hogy saját és mahoutjaik megélhetését megkeressék, gazdáik a turistaközpontokba költöztetik, és egész napos munkára kényszerítik őket. Magam is láttam nem egy dolgára siető óriást Dzsaipur szerte a kövesúton az autók és motorok közt, így nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem Tejast: „Mahoutként nem gondolja, hogy kegyetlen az a mód, ahogy egyesek parádéztatják az elefántokat csak azért, hogy több rúpiát hozzanak a konyhára?”
A férfi egy darabig elgondolkodva sétál mellettem, jó időbe telik, míg válaszol: „Persze, hogy az, de hallgasson ide! – néz rám komolyan – Elhiszem, hogy egy nyugatinak nagyon nehéz beleképzelnie magát az indiaiak helyzetébe. Abba, hogy az elefántok tartása, munkára használata a kultúránk szerves része, örökségünk, és legfőképpen sokaknak mai napig is a megélhetése. Nem tartom mahoutnak azt, aki kínozza az állatot, de ha tisztességesen gondoskodnak az elefántjaikról, szinte családtagnak kezelik őket, akkor hol a probléma? Ne vegye magára, de azok kritizálnak bennünket, akik évszázadokkal ezelőtt vadlovakat törtek be, és micsoda eszközökkel! Táncolni tanították, vadászatra hajtották őket meg háborúba, a földeken még mai napig húzatják velük az igát, nem? A gazdagok meg versenyt futtatnak a lovaikkal szórakozásból, és edzéseken kínozzák őket nap mint nap. Szerencsétlen állatok kint állnak Európa nagyvárosaiban a tűző napon a turistákra várva, akik a hintón utazva járják majd körbe Párizst meg Madridot. A díjugratásról már ne is beszéljünk, aminek aztán végképp semmi haszna – mondja Tejas hangjában árnyalatnyi indulattal.”

Itt, Dzsaipurban mindössze 110, a Földművelésügyi Minisztérium által regisztrált, elefánt dolgozhat, amelyet a királyi család egykori erődjében, az Amber Fort-ban használnak. A szigorú szabályok szerint a forró hónapok alatt maximum napi három túrát tehetnek, aminek az ára 900 rúpia (3655 Ft), míg a hűvösebb hónapokban ötöt. Az előírás betartását a minisztérium az állatok füle mögé épített chippel ellenőrzi le. Azok az elefántok például, akik a faluban élnek, nem szabadok, de korábbi életükhöz viszonyítva boldogok. Egyáltalán nem látnak sem botot, sem láncokat, sem pedig az ún. ankust, ezt a tüskés vasat, amelyet előző gazdáik arra használtak, hogy ezzel kezeljék, irányítsák az állataikat. Sajnos nem egy elefántunknak van lyuk a fülén a nem megfelelő ankus alkalmazása miatt.”

Raju megunva a napon sétálást, most újra az elefántfalu felé veszi az irányt. Tejas mögötte ballag, néha-néha éles füttyentéssel rászól, mire a fiatal állat megáll, ormányát gazdája arcához dörgöli, és együtt ballagnak tovább. „Most meg fürdeni akar – néz rám mosolyogva Tejas. – Velünk tart?”
Örömmel bólintok. Belépve a faluba, újabb elefántokkal találkozunk. Egyiken sincsen sem lánc, sem kötél, teljesen szabadon bóklásznak a gondosan levágott gyepen. Raju egyenesen a slag irányába megy, a többi mahout pedig már hozza is a lavórt meg a keféket. Kicsit lemaradok, és hagyom Tejast, hadd itassa meg először az elefántot, és akkor lépek melléjük, mikor hívnak.
„Gondolom, látott már olyan elefántot, ami színesre volt festve” – mondja Tejas, és a kezembe nyom egy kefét, azzal, hogy dörzsöljem az elefántot jó erősen, míg ő a slaggal tovább locsolja.

„A kifestés évszázadokra nyúlik vissza, különösen itt, Radzsasztanban, mivel a színek, és a formák az egyes maharadzsákat szimbolizálták. A nemesi családok nem egyszer tettek meg hosszú távolságokat kedvenc elefántjaik hátán az idegen államokba. Na és persze itt van az összes hindu legkedvesebb istene, Ganésa, a kifestett, virágokkal ékesített elefánt is, aki a bölcsességet és a gazdagságot jelképezi.”

Míg Tejas az utolsó simításokat végzi a fürdetésen, elnézem kettejüket Rajuval. Kívülről is látszik az a szoros kapcsolat, ami az évek alatt ember és állat mindennapos együttéléséből bontakozhat csak ki. Tejas azóta gondoskodik elefántjáról mióta az megszületett, a férfi eteti, fürdeti, és maga takarítja ki azt a házához épített istállót, amiben Raju lakik. Ahogy mondja, néha, amikor teliholdas éjszakákon nem tud aludni, otthagyja az ágyát, kisétál az istállóhoz, leül az egyik sarokba, és hallgatja, ahogy elefántja békésen hortyog.