Egy sziget, ahol a dolgozó elefántnak is jár szabadnap

Megfordulok, hogy megnézzem, mi okozza ezt a kövesútról jövő földerengésszerű dübörgést, de hirtelen azt hiszem, rosszul látok. Egy hatalmas elefánt vágtat el mellettem derekára kötött konténert húzva maga után, gazdája pedig szitkozódva kergeti a kókuszpálma ültetvények felé. Azonnal visszafordulok a hófehér homokos partról, magamhoz kapom a fényképezőmet, és futva követem a furcsa párost.

Kis-Andamán szigetcsoport

Az Andamán- és Nikobár-szigetek az Indiai-óceánból kibukkanó, 572 szigetből álló csoport, ami a szárazföldtől több mint 1000 kilométerre keletre fekszik a Bengáli-öböl és az Andamán-tenger között. Közigazgatásilag Indiához tartozik ugyan, annak szövetségi területe, de a beutazáshoz minden külföldinek külön engedély kell. Chennaiból két órás repülőúttal érkezem útitársaimmal Aryával és Ritával a fővárosba Port Blairbe, ahonnan a heti öt alkalommal közlekedő kompok egyikével hajózunk tovább a szigetcsoport legdélebbi, turisták által még látogatható részére, a Kis-Andamánhoz.

Reggel 7 órakor már hatalmas bőröndöket húzogató családok lepik el a kikötőt, mindenki az indulásra vár, hogy nyolc órával később a kényelmes, tengeren való ringatózás után kiszálljon a szigeten. Szállást könnyen találunk, hisz Hut Bay kikötőjében az egyik vendégház tulajdonosa, Naresh Mazumder rögtön megszólít. A 40 éves férfi nemcsak hotelt és éttermet, de túrákat is vezet az ideérkezőknek.

Ahogy a kocsiban meséli, Kis-Andamánt, csakúgy mint a legtöbb környező szigetet, már 2200 évvel ezelőtt is lakták, a genetikai, kulturális és nyelvi izolációs vizsgálatokból származó eredmények azonban azt mutatják, hogy az itt élők eredete jóval korábbra tehető. Őslakosai az afrikai eredetű fekete onge törzs, az itteni hat bennszülött csoportnak az egyike, hozzájuk kizárólag hajóval lehet eljutni, életvitelük pedig még mindig érintetlen, vad, és teljesen civilizációmentes. Az indiai kormány természetes környezetük és életmódjuk megóvása érdekében mindenkinek megtiltotta a szigetre való látogatást, a tengeren dolgozó, korábban betelepült tamil és bengáli halászok pedig szerencsére nem visznek a törzsek közé senkit, bármennyit is ígérne nekik az ember.

Puritán szobámban, ahol az emeletes ágyon és egy asztalon kívül más nincsen, alighogy kipakolok, már hallom is, ahogy Naresh a konyhából kikiabálva azt kérdezi, kérünk-e egy erős kávét vacsora előtt. „Kis-Andamán lakossága úgy huszonötezer fő” – mondja házigazdám, mikor rákérdezek, miközben a kezembe nyomja a három közül az egyik bögrét.

„Sokan a halászat mellett még fakitermeléssel is foglalkoznak. Az Andamán és a Nikobar-szigetek bár Indiához tartoznak, növény- és állatviláguk nagyobb mértékben hasonlít Mianmarhoz, Thaiföldhöz és Indonéziához, ráadásul az elzárt világnak köszönhetően itt olyan növény-és állatfajok is élnek, amik egyedülállóak a maguk nemében, és a Földön sehol máshol nem találhatóak meg.

Csak az ipari felhasználásra alkalmas egzotikus fafajtákból 200 nő a szigeteken, amik közül több mint harmincnak igen magas a kereskedelmi értéke, emiatt az erdőirtás a múlt évszázadtól kezdve elképesztő méreteket öltött. Nálunk, a Kis-Andamanon szerencsére sokkal jobb a helyzet, a trópusi esőerdők érintetlenek maradtak, csak a keleti partnak egy vastagabb sávját borítja kókusz, olajpálma és areca dió ültetvény. Igaz, már besötétedett, de ha kora reggel kisétáltok a partot követve a dombok felé, észreveszitek majd, hogy ameddig a szem ellát, pálmával van beültetve a vidék.”

Másnap Naresh szavait megfogadva 7-kor kelek, és elindulok, hogy szétnézzek a környéken. Ennek a kíváncsiságnak köszönhetem, hogy most egy elefánt után loholok. A rohanó óriást végül egy szembejövő traktor lassítja le, az állat óvatosan a lehúzódik az út szélére, hatalmas fejét kissé oldalra fordítja, úgy várja, hogy elhajtson mellette az akadály. Gazdája mikor beéri, megszidja szófogadatlan társát, de pár perc nógatás után már békésen fordulnak le a kövesútról a kitaposott ösvényre a kókuszpálmák közé. Tisztes távolságból ugyan, de még mindig sietve követem őket, és kíváncsian várom, mi lesz az útjuk vége.

Színes száris nők tűnnek fel, majd leszedett kókuszdiók halmát pillantom meg: az asszonyok szüretelnek. A ritkábbá váló talajnövény végül elárulja ottlétem, így mikor meglátnak, elmosolyodnak, és hangosan az erdőre mutatva kiabálják: hathi – azaz elefánt, ami arra ment.

Magam mögött hagyva az asszonyokat, átvágok az erdőn, az elefánt itt-ott feltűnik a pálmák közt, így magam is arra haladok. Hatalmas fák mellett ugrálok, az eső áztatta földön beleragad a papucsom a sárba, egy darabig kínlódom vele, majd lerúgom, és mezítláb rohanok tovább. Váratlanul az egyik fáról hatalmas csattanással leesik egy kókuszdió. Amikor a jó húsz méteres pálma levelei közt végre észreveszem a piros pólót viselő férfit, és a rá váró nőket, rájövök, hogy még időben érkeztem, az utolsó fát szüretelik éppen, hogy innen visszafordulva összegyűjtsék az aznapi termést. Az árnyékban várakozó elefánt pontosan érti a dolgát, odahúzza a konténert az első rakás mellé, s míg fülével legyezve hűti felhevült testét, türelmesen várja, hogy az asszonyok belehajigálják a konténerbe a kókuszokat. Mikor végeztek, az állat szó nélkül megindul a következő kupac felé, aminek pakolásában már magam is részt veszek.

„Tudja, ezek az elefántok nem őshonosak a szigeten – szegődik mellém az egyik asszony. Tört angolságát kezdetben nehezen értem, de fülem egy idő után hozzászokik a hindivel kevert mondatokhoz. „A britek hozták be ide. A gyarmatosítók addig soha nem látott méretű gyárat húztak fel ide, majd elefántokat hoztak a szárazföldről, hogy azok szállítsák a fát.”

Azt is megtudtam, mi volt a szigetek között az elefántok szállításának legolcsóbb és leghatékonyabb módja: egyszerűen hagyták őket átúszni a tengerben, ők voltak az Andamán és Nikobár híres úszó elefántjai, de ezeket ma már nem lehet látni.

2000-ben az indiai legfelsőbb bíróság végül megtiltotta az állatok munkába fogását a szigetek biológiai sokféleségégének megóvása érdekében. Az Andamánon élő 200 elefántra egyik napról a másikra már nem volt szükség, az eredmény pedig a tömeges kitelepítés lett. 2000 és 2007 között minden második magántulajdonban levő elefántot visszaszállítottak a kontinensre, vagy templomokban éltek tovább vagy turistaszafarikra használták őket. Ezek legtöbbje azonban sajnos egy-két éven belül elpusztult.

A Kis-Andamanon a faipari cég bezárása után a harminchárom elefántból harmincat szabadjára engedtek az erdőkben, ezek azóta már régen visszavadultak. A megmaradt három, közülük akivel én is találkoztam, pedig a környék kókuszültetvényein dolgozik. Azok, akik nem ipari termesztést folytatnak, hanem családi vállalkozásban dolgoznak, megtarthatták az elefántot. Mikor nincs munka, az elefánt vagy bóklászik vagy szabadon legel a dombokon a falu házai mögött.

Befejezve az aznapi szüretet az utolsó kókuszrakásnál, mindannyian a kövesút felé tartunk. Az elefánt nekilódul a hatalmas súllyal a vizes hegyoldalnak, ám a telepakolt konténer nehezen halad, ide-oda fordul a csúszós talajon. Az állat meg-megáll, minden erejét összeszedve próbál felkaptatni az emelkedőre, de a sáros föld besüpped hatalmas súlya alatt, és lábai ingadoznak. Legszívesebben segítenék neki, amikor térdre rogyik, és izmos ormányát behajlítva húzza magát tovább, de mivel senki nem mozdul, hogy együttes erővel hátulról megtoljuk a konténert, én sem tehetek mást, minthogy megindulva nézzem ezt az iszonyatos küszködést.

Itt ér véget a dolgos nap

Percekbe telik míg végre kijutunk a kövesútra, és elbúcsúzom az asszonyoktól meg az elefánttól. Másnap a kíváncsiság újra az ültetvények felé hajt, ám meglepetésemre egyedül találom az állatot, aki aznap nem dolgozik, hanem nyugodtan legel a kíváncsi szemektől elrejtve a házak mögött. Megállok az egyik pálma árnyékában, és bár tudom, nem veszélytelen a szabadon mozgó elefánt közelében lennem, megbabonázva figyelem azt a nyugalmat, amit ez az óriás áraszt.