Illegális emberszafarik az Andamán- és Nikobár-szigeteken

Az Andamán-szigetek fővárosában, Port Blairben ülök egy turista utakat szervező ügynöknél. A húsz év körüli férfi folyton ki akar piszkálni valami láthatatlan ételmaradékot a sárga fogai közül. Akkor sem volt szimpatikus, mikor az irodájába léptem, hogy motort bérlejünk, a fenti mondat elhangzása után pedig végképp felfordul a gyomrom tőle.

Figyelmeztető tábla arról, mit nem szabad.

A szigetekre érkezéskor az ember kezébe nyomnak egy olyan fénymásolt papírt, amin az útlevél – és indiai vízumszám mellett azok a területek vannak felsorolva, amik az itt tartózkodás alatt látogathatók, és azok is, amiket szigorúan kerülni kellene. Ennek ellenére több helyi vállalkozás ajánl túrákat a jarawák területén áthaladó útvonalakra, ahol nevető turisták dobálhatnak ételdarabokat és ruhaneműt a meglepett őslakosoknak a buszok ablakaiból.

Bár az indiai kormány 2002-ben szigorúan megtiltotta a törzs zónáján átvezető szakasz turizmusra való használatát, de a Survival International 2015-ös adatai szerint, a jogszabályok és figyelmeztető szórólapok osztogatása ellenére a nyári szezonban napi rendszerességgel több százan haladnak keresztül a jarawák földjén az illegálisan szervezett utak keretében, holott egy teljesen átlagos influenzavírus is képes lehet akár a teljes népcsoportot kiirtani.

A reptéren elvehető tájékoztató és térkép szerint az Andamán- és Nikobár-szigetek őslakosai főként származásuk alapján két nagy csoportra oszthatóak. Az előbbi terület az olyan negroid népeknek ad otthont, mint a nagy andamán, onge, jarawa, szentineléz, és a már szinte teljesen kihalt jangi. A becslések szerint az afrikai szigetekről 60 000 évvel ezelőtt érkeztek, mindannyian nomád vadászó, gyűjtögető életmódot folyattak és sokan folytatnak ma is, legközelebbi rokonaiknak pedig a pigmeusokat tekintik.

Tipikus ház a nikobárok falujában

A Nikobár-szigetek tizenkilenc tagjából csak tizenkettő lakott, ezekre az ausztroázsai nyelvcsaládba tartozó két mongoloid etnikum, a nikobári és a shompen telepedtek le Malajzia-Burma partvidékről érkezve több ezer évvel ezelőtt.

A törzsek létszáma az 1850-es években, amikor először léptek kapcsolatba a civilizációval, még több mint 7000 fő volt, ám mára az expedíciók, a nagyrészt tamil, hindi és bengáli betelepített lakosság, a vendégmunkások, katonák és az utóbbi évtizedekben legfőképp a turisták által behurcolt fertőző betegségek miatt számuk megtizedelődött.

Tamil, nagy andamán és nikobári nő

A hajdanán 5000 tagú, tíz altörzset magába foglaló nagy andamán népcsoport mára ötvenkét főt számlál, legtöbbjük hindit beszél, hagyományaik feledésbe merültek. Az ongék kb. kilencvenegyen lehetnek, számuk rohamosan csökken, és a Kis Andamán-sziget eldugott rezervátumába szorultak vissza.
Jarawák esetében pontos adatokkal nem rendelkezünk, a törzs teljes létszámát 250-350 fő körülire becsülik a szakértők.

Az Észak-Szentinel-szigeten élő szentinelézekről is csupán vélt adatok állnak rendelkezésre, melynek oka nemcsak az elszigeteltségük de a törzs szélsőségesen agresszív viselkedése is.

Több sikertelen hajós próbálkozás után 1974-ben a National Geographic forgatócsoportja kötött ki motorcsónakkal területükön, a Man in search of Man című dokumentumfilmhez szerettek volna anyagot készíteni. Golyóálló mellénybe öltözött, fegyveres rendőrök segítségével ajándékokat helyeztek el a parton, majd visszahúzódtak a csónak közelébe és várták, hogyan fog reagálni a törzs. A reakció azonnali nyílzápor volt, melynek során a rendező combját átfúrta az egyik nyílvessző. Azóta nem egy expedíció próbált a nép közelébe férkőzni, ám a fogadtatás mindig ugyanez maradt. A 2011-es, helikopterről történt népszámlálás csupán 15 főt regisztrált, 12 férfit és 3 nőt. Nem tudni, hogy a populáció milyen mértékben regenerálódott a 2004-es csendes óceáni szökőár után, csak annyi ismeretes, hogy átvészelték. Egyes források szerint akár kétszázötvenen is lehetnek. A nép megközelíthetetlensége ellenére akad olyan Chennai központú ügynökség, ami megfelelő összegért a szentinelézek partvidékéhez is elhajózik a külön erre a célra kialakított, nyílbiztos acélráccsal borított hajóján a tiltott és veszélyes kalandra vágyó fizetővendég kedvéért.

A szökőár után megnőtt fák

A pusztítás maradványa

Kevesen tudnak róla, de a Nikobár-szigeteknek érdekes módon magyar vonatkozása is van, ugyanis 1756-ban, miután a kolonizáló Dánia a maláriajárvány miatt magára hagyta a területet, Mária Terézia jóváhagyásával egy 160 fős osztrák-magyar birodalmi alakulat indult el gyarmatosító szándékkal Livorno kikötőjéből az Osztrák Kelet-Indiai Társaság József és Terézia nevű hajóján. Két évvel később megérkezve a Nikobár-szigetek egyikére, több katonai helyőrséget is alapítottak. A szigetek közül az egyiket Mária Terézia után Teressának nevezték el, amin a helyőrségparancsnok Magyar György lett.

Az egyetlen törzs, amelynek tagjaival az ember a hétköznapokon is találkozhat, az a nikobáriak egy szűk csoportja, akik évtizedekkel ezelőtt költöztek át a jobb megélhetés reményében a Nikobár-szigetekről a Kis-Andamánra. A népcsoport bátorságáról már a fővárosába, Port Blairbe megérkezve sokat hallottam. A migráción dolgozó, beszédes kedvű férfi, Adesh ugyanis nemcsak azt magyarázta el, miért ne látogassam meg a tiltott területeket, de arról is büszkén mesélt, hogyan állt helyt a 2004-es pusztító szökőár idején.

„Mindannyiunk emlékezetében elevenen megmaradtak a tragikus események”– mondja az ötven év körüli férfi, míg alaposan megnézi útlevelemben a fényképet.

„2004-ben az Andamán- és Nikobár-szigetek rendőrfőnöke voltam. Az epicentrum mindössze 150 kilométerre volt a Nagy-Nikobár legdélebbi pontjától, az Indirától, a földrengés intenzitása a Richter-skála szerint 9,1-re szökött, ami olyan áramlatokat okozott az óceán mély vízében, amelynek hatására az áradat elérte a 450 km/óra sebességet. A tenger felszínén azonban alig lehetett ebből valamit észlelni, 20-70 centi alacsony hullámok mosták a csónakok oldalát, amikor aznap reggel a halászok kihajóztak.”

Ahogy Adesh magyarázza, a katasztrófa méretéhez az is hozzájárult, hogy minden egyes sziget központja maga a kikötő volt, az iskola, kórház, rendőrség, a legtöbb bolt ide tömörült. Ez persze érthető egy olyan közösség életében, mint a Kis-Andamán, ahol egyetlen esemény történik: minden nap megérkezik a hajó Port Blairből. Így tartják a kapcsolatot a külvilággal, de közben az is kiderült, hogy pakoltak-e a hajóra tejport, főzőgázt és zöldségeket, ugyanis ezeket a legnehezebb itt beszerezni.

A móló körül épültek a villanygenerátorok és a sziget vízellátó rendszere is. Kevesebb mint 20 másodperc kellett ahhoz, hogy a szökőár harmadik hulláma mindent elpusztítson, több ezer ember életét követelve. Még mai láthatóak a gyökerestől kicsavart fák, a pusztítás nyomai.

A rendőrségi autók, a vezeték nélküli berendezések, járművek, ivóvíz, és orvosi felszerelések mellett az emberek személyes tárgyai is odavesztek, úgy tűnt, mintha egy egész életet kellene mindannyiuknak újrakezdenie. A szökőár leszaggatta a sziget felépített kikötőjét, összetörte az emberek egyetlen bevételi forrását, a hajókat, a kommunikációs összeköttetésekről, a belvízi utakról és közszolgáltatásokról pedig ne is beszéljünk. Ezer hektár földterület véglegesen a vízbe merült, az egyes szigetek egyik oldalukról a másikra dőltek.

Trinkat területét például három különálló szigetre osztotta a szökőár. „A katasztrófát követő tíz napon belül csupán háromszáz, már bomlásnak induló, víztől felpuffadt holttestet találtunk meg – folytatja Adesh, majd belenyomja a pecsétet az útlevelembe. Nekünk, rendőröknek az lett volna a feladtunk, hogy minden tetemet lefényképezzünk, de azok állapotát elnézve, ennek semmi értelme nem volt, feladtuk a próbálkozást. Egyetlen pontos azonosítást végeztünk, egy rendőrt találtunk az egyenruhájában, a névjegy még mindig a mellén virított. A járványok megelőzése érdekében helyszíni hamvasztást kellett végeznünk. Egy megrongálódott járművet szereztünk, amiből a benzint vékony gumicsővel szívtuk le, a testekre fröcsköltük, majd műanyag székekkel, ruhadarabokkal és száraz fával burkoltak be őket, és lángra lobbantottuk az egészet.”

Adesh azt is elmesélte, hogy a három, nem törzsi szigeten, a Campbell-öbölben, a Kachalban és a Hut-öbölben ellenséges, a rendőrség és kormány ellen uszító pamfleteket osztogattak, a tamil és bengáli lakosok kivonultak tüntetni az utcára, sőt, december 26-án Port Blairnél elő is kellett rántania a szolgálati fegyverét, mert a csőcselék rájuk rontott, mintha a szökőárról vagy annak pusztító erejéről ők tehettek volna.

„Éles ellentétben ezzel a nikobáriak csendesen, fegyelmezetten viselkedtek. Mikor a cunami után egy nappal a falujukba értünk, már mindannyian kint ültek a házuk előtt a földön, csendben várták a segítséget. Soha ilyen összhangot nem láttam még. A falu vezetője volt az egyetlen, aki a jöttünkre felállt, és mindannyiuk képviseletében beszélt, majd egy listát adott a kezembe. Az összeírás szerint mindössze két halottjuk volt, de több mint kétszázan eltűntek. A keresettek között volt Nagy Sándor, Kleopátra, Maradona, Pele és Bonaparte Napóleon is. Még a brit kolonizáció hozta be a történelmi neveket, azóta úgy tűnik, növekedett a repertoár.”

Az indiai kormány kezdetben nem hitte el, hogy a halottak és sebesültek száma meghaladja az Andamán-és Nikobár-szigeteken az ötezret. Mikor ezt Adesh a jelentésében megírta, és a médiának továbbította, a felettesei azonnal behívatták azzal, hogy mutassa be a bizonyítékokat, amik erre a hatalmas veszteségre utalnak. Akkor találták meg a négyszáztizedik holttestet. Bizonyítékok hiányában vissza kellett vonnia a bejelentését azzal, hogy tévedett.

„Gondolhatja, mit éltem át azokban a napokban – mondja a férfi, mielőtt utamra enged. Nem csak lefokoztak, de azért, mert nem hittek nekem, mindannyiunknak éheznie kellett, egyszerűen nem küldtek Port Blairből élelmet. Egy jó hétig kókuszon éltünk, ekkor érkezett csak meg a hajó az alapélelmiszerekkel.”

A nikobáriak falujaban

Az Adesh-sel való beszélgetés után egy héttel Kis-Andamán szigetén vagyunk. Éppen önjelölt helyi vezetőnkkel, a 17 éves Vishwagittal.

Beérve a faluba, csendes kép fogad, itt már Vishwagit is lassabban, óvatosan halad, eltűnik róla a korából fakadó hanyag magamutogatás. Fiatal, szinte gyermekanyák tartják csecsemőiket karjukban, úgy beszélgetnek az úton. Mikor meglátnak minket, biccentenek, Vishwagitnak pedig egy kapu felé mutogatnak: akikhez tartunk, otthon vannak. A ház, ahová a fiúval érkezünk pont olyan, mint a faluban az összes többi. Kékre meszelt fadeszkák, szárítókötélre feszített tiszta ruhák, törött, rácsos ablakok közül kikandikáló kíváncsi szemek.

Vishwagit (jobbra) és nikobári barátai

Míg a teraszon beszélgetünk Vishwagit barátaival, arra gondolok, amit Adesh mondott a reptéren: a nikobáriak bár nyelvüket és kultúrájukat megtartva lassan beolvadnak a tamil lakosságba, mégis, mint őseik, zsigereikben érezték a szökőár érkezését.