Vendég voltam a maharadzsa palotájában

Ülök az ezüstből öntött tálak, edények és evőkészletek között a teljesen üres, száz férőhelyes Raj Palace étteremében, és a háromfogásos vacsorámra várok. Felpillantok a mennyezetre, fejem felett a világ egyik legdrágább csillárja ragyog, és ahogy az esti fények beszűrődnek az ablakon, a Swarowski kristályok szivárványtáncot lejtenek mellettem a falon.

A hires étterem, ahol a vilag egyik legnagyobb Swarovski kristálycsillára csüng

Kihasználom, hogy egyedül vagyok, és óvatosan felállok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a maharadzsák által egykoron használt pompás termet. Odalépek a mesterien megmunkált ezüst üsthöz, ami majdnem a derekamig ér, kicsit megkocogtatom, meg is simogatom, majd amikor megunom, pillantásom a faragott boltívekre és a méteres gyertyatartóra esik. Hirtelen neszt hallok, így azonnal visszaülök a helyemre, kibontom a nekem szánt textilszalvétát, és úgy teszek, mintha el sem mozdultam volna innen.

Kisvártatva a főpincér jelenik meg az asztalom előtt, nagy szertartásossággal egy bársonyba tekert lapot vesz elő, hogy felolvassa az esti menüt. Ahogy befejezte, két, radzsasztáni stílusú ruhába öltözött felszolgáló tűnik fel, az asztalom felé tartanak, és ezüstburával lefedett előételt tesznek elém.

Már akkor magával ragad a hely történelmi szelleme, amikor a megbeszélt időpontban benyitok a háromszáz éves kapun, hogy a szálloda főmenedzserével, Ankur Rara Jethliaval interjút készítsek a palota múltjáról, elképzelt jövőjéről, és arról, kik is engedhetik meg maguknak ezt a luxuskörnyezetet.
Indiát mindig is a szörnyek, varázslók és maharadzsák mesés világaként ábrázolták, s bár a nagyurak erődjei régtől fogva hirdették a vagyont, a gazdagságot, az sokáig titok maradt az utazók előtt, valójában mit is rejtenek ezek a kúriák. Ennek a bezártságnak köszönhető, hogy az épületek túlélték a gyarmati időket, és a maguk tökéletesen konzervált rezidenciáival, a megmentett bútorokkal, a védelmi átjárókkal, és a hozzájuk tartozó laktanyákkal ma már látogathatóvá váltak, sőt, szállást is ajánlanak.

Gondolataimból egy mosolygós férfi zökkent ki, aki a ház specialitását, a citromos üdítőitalt szolgálja fel, majd a hely eleganciájához egyáltalán nem illő hátizsákomat rezzenéstelen arccal a karjára veszi, és a szobámba kísér.

Aranyberakásos folyosó a Maharadzsa Pavilonban

A nyitott folyosón végighaladva már messziről látom a gondosan vágott gyepet, a boltívek között fel-felbukkanó kézzel faragott oszlopokat, a pávaszobrokat, mindazt a gazdagságot, ami ezt a palotát oly vonzóvá teszi a luxusra vágyók számára. Szobámba érve az első dolog, amit észreveszek, egy ezüstből készült madárcsap, így miután a személyzet magamra hagy, alig várom, hogy közelebbről is megvizsgáljam a Ferrari által tervezett szerkezetet.

Kis idő múlva csörög az asztalomra állított telefon, a palotaszálló vezetősége vár a kényelmesen berendezett kávézóban. Mikor a megbeszélt helyre benyitok, igencsak meglepődöm, hisz két fiatal, száriba öltözött nő ül előttem, akik jöttömre felállnak, és finoman kezet nyújtanak.
„Szeretettel üdvözöljük! Mit szeretne, kávét, kapucsínót, teát?” – kérdezi, Ankur, a hotel menedzsere, és hellyel kínál jobbkeze, Tanushree Sharma mellett. A kezdeti udvarias körök után fél óra múlva már az egykori maharadzsákról beszélgetünk.

„Ha India királyi sarjainak életvitelét, kiváltságait, vagy éppen óriási vagyonát vesszük számításba, azt kell mondjam, valóban uralkodóknak tekintették őket itt, Radzsasztánban is. Az első időkben még csak egymással rivalizáló harcos klánokként éltek a területen, akik a naptól, a holdtól és a tűztől származtatták magukat, de később összekovácsolódtak, és Indiának ezt a részét több mint ezer éven át uralták. ”- magyarázza Ankur, majd kecses ujjaival szájához emeli a csészéjét.

„ A mértéktelen pazarlásról és fényűzésről világszerte elhíresült fejedelmeink életmódja nem csupán mendemonda – veszi át a szót Tanushree. – Sajnos a britek bevonulás után a korábbi büszkeség, önfeláldozás és népük védelme helyett az uralkodók arra fordították az anyagi javaikat, hogy utazgattak a világban, alattvalók és szolgák százai lesték minden kívánságukat, háremükben pedig számos gyönyörű nő várta, hogy kegyeibe fogadja őket a nagyúr. Ez a mérhetetlen pompa köszön vissza például a legtöbb palota díszítésében is. A víz és a föld elemeivel, a nappal, holddal vagy éppen szarvasokkal díszített bútorok nemcsak nálunk, de mindenütt megtalálhatóak Radzsasztánban.”

Ahogy Ankur mondja, mindez akkor kezdett megváltozni, amikor 1948-ban India kivívta függetlenségét. Igaz, akkor még az ország részét képező államok vezetői továbbra is a helyükön maradhattak, sőt, évi járadékot is kaptak, ám 1970-ben Indhira Gandhi végleg eltörölte a maharadzsák címeit, jogait, és megfosztotta őket ingatlanjaik jelentős hányadától. Az általános gyakorlat az volt, hogy a nagyurak palotájuk egy részében tovább lakhattak, a másik részét pedig vagy ők hasznosíthatták, vagy az állam alakította át múzeummá. Hogy vagyonukat megőrizzék, mára a legtöbb maharadzsa üzletemberré vagy szállodaigazgatóvá vált, úgy, ahogy a Raj Palace mostani tulajdonosa, Jayendra Kumariji hercegnő is.

Minden szobához magánmúzem is tartozik, ami az uralkodók ruházatát, fegyvereit, ékszereit mutatja be

Dzsaipur legrégebbi palotáját, ami 1727-ben épült nem egyszer választották a világ legjobb örökségi szállodájává, köszönhető ez a korhű, teljesen eredeti berendezésnek, és annak a forradalmi ötletnek, hogy a hotel egyben múzeum is, ugyanis a legtöbb szobához tartozik egy kisebb-nagyobb magánvitrin, amelyekben az egykori uralkodók fegyverei, ruházata, ékszerei vannak kiállítva. Kumariji hercegnő 1995-ben döntött úgy, hogy a mogul stílusban épült magánpalotáját nemcsak helyreállíttatja, de a legigényesebb luxusszállóvá is alakíttatja mégpedig úgy, hogy az épület eredeti jellegéből minél többet megtart. Így született meg a szálló 40 szobájának különleges atmoszférája, ami ötvözi a 21. század fényűzését a maharadzsák stílusában épült íves folyosókkal, aprólékosan berendezett lakosztályokkal, aranyberakásokkal vagy éppen a királyi család legnagyobb kincsével, a 16. századból származó, rubinokkal és gyémántokkal ékesített aranytrónnal, ami ma a Maharadzsa Pavilon lakosztályban található.

Elbúcsúzva Ankurtól, Tanushree vezet végig a palotában. Szűk lépcsőkön haladunk a legkülönlegesebb helyiségek felé, amik szerencsémre most épp üresen állnak.

„ Az idelátogató vendégeink pénztárcájuknak megfelelően választhatnak az egyszerű vagy történelmi stílusú szobák, a presztízs lakosztályok illetve a négyszintes Maharadzsa Pavilon között. Áraink 351 dollárnál (89 000 Ft) kezdődnek. De nézze meg ezt! – nyit be Tanushree az egyik legnépszerűbb szobába, melynek éjszakánkénti ára 1100 dollár (290 000 Ft).

Ezek az ún. presztízs lakosztályok a királyi családtagok személyes rezidenciái voltak, és a Raj Palace lényegét testesítik meg. A 17. századi burkolatra, az allegorikus mennyezetre, a régi mesterek antik bútoraira, és természetesen a maharadzsák értékes gyűjteményeit bemutató házi múzeumra vagyunk a legbüszkébbek.”

Továbbhaladva a palotában egy letűnt kor elevenedik meg előttem, a szálló minden sarkából árad, hogy a királyi család 13 generációja élt itt, ahol minden lakosztálynak saját lelke van, egyéni harmóniája, amit a legdrágább anyagok, a ritka fák, a selyem, a brokát bizonyítanak.

„Még egy dolgot hadd mutassak meg – mondja Tanushree, és elővesz egy vaskos kulcscsomót. A saját bejáratú lakosztályba, a Maharadzsa Pavilonba lépünk, ami a maga 1500 négyzetméterével, és négy emeletével egész Ázsia egyik legnagyobbika.

„Jöjjön beljebb bátran, nézze meg ezt a társalgót! Annak idején itt találkozott a maharadzsa a legközelebbi barátaival. Innen egy aranyozott padló vezet a másik három emeletre, de ha nincs kedve lépcsőzni, akár a lifttel is felmehetünk. Az első emeleten recepciót rendeztünk be, illetve magánhasználatra szánt apartmanokat. Ezek korábban a királyi család hálószobái voltak, amiket aranylevelekkel, elefántcsonttal, és tükörmozaikkal díszítettek, az ágyakat pedig 24 karátos arany- és ezüst lapokkal fedték.”  A pavilon második emeletére már nem megyünk fel, de ahogy Tanushree mondja, ott van a könyvtár, az étkező, amelyhez egy privát konyha és egy újabb szoba is tartozik. A harmadikon újabb lakótér épült tetőterasszal, panorámakilátással, úszómedencével, jakuzzival és a legmodernebb házimozival. Mikor a pavilon éjszakánkénti áráról érdeklődöm, Tanushree elmosolyodik, és szemrebbenés nélkül válaszolja: „15 ezer dollár ( közel 4 millió forint ). Egy évben körülbelül hatszor veszik ki az arab sejkek, úgy négy-öt napot maradnak egy-egy alaklommal.”

A palotát végigjárva úgy döntök, vacsora előtt még úszom egyet. Mikor lesétálok a medencéhez, a személyzet egy tagja azonnal ott terem, hogylétemről kérdezősködik, meg arról, hogy szükségem van-e valamire. Zavarba ejt ez a szokatlanul nagy kiszolgálás, ahogy lesik minden kívánságomat, így csak udvariasan megrázom a fejemet, megköszönöm a figyelmességét, és megvárom míg magamra hagy. Leülök a medence márványpadlós szélére, lábamat belelógatom a tengerkék vízbe, és még mindig elképedve bámulom azt a luxust, amik a maharadzsák örökségül hagytak az utókornak.