Éjszaka a Thár-sivatagban

Perzselve süt a sivatagi nap, egy-egy légy néha teherhordóm homok lepte szempillájára repül, de ezen kívül a táj mozdulatlan. Az esős évszak után a dűnéken akkora bokrok nőnek, hogy az ember el sem hinné. Az aranyvárostól, Dzsaiszalmertől mintegy 45 kilométerre, a Pakisztán és India között elterülő Thár-sivatag homokját tapossák a tevék patái éppen.

Dzsaiszalmer erődje mar a 12. században is állt

Négy napja érkeztem ide, de a város szépségével egyszerűen képtelen vagyok betelni, újra és újra megnézem, ahogy a lemenni készülő nap aranyra gyújtja körülöttem a sárga homokkőből faragott falakat, és úgy érzem, mintha egyenesen a sivatag homokjából emelkednének ki a mézszínű szobrok, tornyok, és titokzatos labirintusok szövevényei, amik a dombon álló erődnek az Ezeregy éjszaka mesebeli hangulatát adják.

Itt még a legegyszerűbb boltívek is igazi építészeti remekek, hiszen a 12. században alapított település az India és Közép-Ázsia között húzódó tevekaraván-útvonalak metszéspontján feküdt, így a kereskedők adóiból könnyen gazdagodott. A kilencvenkilenc bástyával megerősített erődje nemcsak Radzsasztán, de az egész világ legrégebbi és leglátványosabb, ma is lakott citadellája, ami kétezer embernek, és néha úgy tűnik, legalább ennyi tehénnek ad otthont.

Házigazdám, Naish, akinek már a dédszülei is a városban születtek, büszkén mutat körbe a sikátorokba torkolló apó téren, ahová minden este kiülünk, hogy élvezzük a kora esti, nyüzsgő életet. Nevetgélő lányok fordulnak ki az egyik kapualjból, a kezükben szorongatott seprűt nekitámasztják a hímzett falaknak, rágóbagót osztogatnak, és hangosan beszélgetnek.

„Tudja – fordul hozzám Naish miközben turbánja alá gyűri bajuszával összenőtt szakállát, amit az itteni hagyománynak megfelelően visel – a britek kivonulása, az India és Pakisztán közötti határ bezárása valamint a bombayi kikötő megépítése után Dzsaiszalmert egyszerűen elfelejtette az ország. Ma már azt mondanám, ez volt a szerencsénk. A teljes izoláció ugyanis megőrizte az építészeti kincseinket és az erőd régi életmódját, amely, ahogy maga is látja, szinte alig változott a középkor óta.”

A várost csak az 1960-as évek végén fedezték fel újra, ekkor érkezett meg a vasút, majd az országút is. Addig akár öt napig is eltarthatott, míg az ember eljutott Dzsodhpurba, a legközelebbi nagyvárosba, ma ugyanez a szakasz öt órát vesz igénybe. Ennek a változásnak köszönheti a város elsődleges bevételi forrását, a hihetetlenül gyorsan fejlődő turizmust, a lakosság pedig 20 ezerről 65 ezerre emelkedett, a fiatalok már nem költöznek el a jobb élet reményében a nagyobb településekre, hisz a hatalmas luxus hotelekben találnak munkát, ráadásul itt van a sivatagi tevegelés is.

„Ígérje meg, hogy elmegy egyre! Meglátja, nem fog csalódni a tevékben! – biztat Naish és rögtön ajánlja is a legjobb túravezetőt a városban.
Másnap már kora reggel a főutcán sétálok, hogy megtaláljam az emberemet.

Nem nehéz Sawait előkeríteni, turistairodája hatalmas betűkkel hirdeti Real Desert Man Safari. Szélesen mosolyog, mikor házigazdámra hivatkozva bekopogok hozzá, és nagy örömömre már másnap délutánra megszervezi, hogy másodmagammal két napot a sivatagban töltsek.

Dzsippel érkezünk a városon kívül hagyott karavánokhoz, ahol a tevék már várnak, hogy hátukon imbolyogva folytassuk utunkat Sam falu irányába, ahol a homokdűnék között éjszakázunk majd.

Sawai Lilu nevű tevét szánja nekem, a hat éves fiatal hímet, aki mozdulatlanul tűri, hogy felkapaszkodjak rá.

Az út elejét még mindannyian könnyedén vesszük, tavak közt kanyargunk, cigányok falvain vágunk keresztül, de hőséghez nem szokott szervezetünk hamar elfárad. Sawai itt született, itt is nőtt fel, ismeri a Thár minden zugát innentől a pakisztáni határig.

„Már gyermekkoromban felfedeztem a legjobb helyeket, apám mindent megtanított, így jött az ötlet, hogy bemutassam a sivatagot az arra kíváncsi embereknek, az olyanoknak, mint ti. Én magam nem járhattam iskolába, aki a tevepásztorok kasztjába született 43 évvel ezelőtt, az nem álmodozhatott erről, mert a jószág körül minden segítő kézre szükség volt akkoriban. Ezért igyekszem most minél többet visszaadni annak a közösségnek, ahonnan magam is kikerültem. A túrákból származó bevétel 15 százalékát a térség iskoláinak építésére, és a családok támogatására fordítom, rossz idők járnak rájuk, bár az állatállományra is” – meséli Sawai.

„A tevék létszáma drámaian csökken, a belőlük élő pásztorok évről-évre egyre kétségbeesettebbek. Hiába tette emblémaállatává Radzsasztán a tevéket, hiába élvezik ugyanazt a védelmet, mint a szent tehenek – hét év börtönt kap az, aki egy tevét levág, és hármat, ha az államhatárokon túlra akarja átcsempészni -, úgy tűnik, nem fogjuk tudni megmenteni őket. Az utóbbi tíz évben ötszázezerből jó, ha húszezer maradt.”

Ahogy Sawai magyarázza, a több ezer éves foglalkozás hanyatlásának számos oka van, de a legégetőbb probléma az, hogy a helyi szokás szerint a tevéket csak a raikák, vagyis az őslakos pásztorok nevelhetik, akik mai napig hiszik, hogy Shiva isten bízta rájuk ezt, mint életfeladatot, nem engedve így senkit a tevetartók piacára. Ám a falvak terjeszkedése és a sivatagosodás miatt a kaszálóföldek egyre gyorsabban tűnnek el, ami a fiatal raikákat a városba kényszeríti a jobb munka reményében, így nem marad senki, aki az állatokat tenyéssze, gondozza, felügyelje.

„A fiatalok már nem tisztelik a tevéket – mondja Sawai – míg korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a pásztorok nőstény állatokat adjanak el, ma már ez sem lehetetlen. Egyre nagyobb számban hajtják ki őket Radzsasztánból Uttar Pradesh állam vágóhídjaira, sőt Bangladesbe is csempészik a tevéket, hogy onnan húsukat és bőrüket az öböl-államokba szállítsák. Ki fog jönni így Pushkárba, a világ legnagyobb tevefesztiváljára, ha minden állatot leölnek, vagy külföldre visznek?”

Három óra tevegelés után érkezünk meg a táborhelyre, ahol már erősen esteledik. A kék égbolt a fejünk felett egyre mélyebb árnyalatot ölt, és apró csillagok fénye tör keresztül a félhomályon. A bokrok közei, a távolabbi növényzet hézagai, melyek a naplementében ködös lilának látszanak, feketeségre váltanak, s megtelnek titokzatossággal. Míg mi megrakjuk a tüzet, Sawai megeteti az állatokat, vizet önt nekik egy magunkkal cipelt dézsába, majd miután tevéit ellátta, kibontja a tábori ágyakat, rájuk teszi a takarókat, és nekilát a vacsora elkészítésének. Rövidesen egy tál gőzölgő zöldséggel és rizzsel a kezemben ülök, bámulom a homokdűnéket, és azt, ahogy a növények csúcsai koromsötéten meredeznek a világló kék égbolt felé.

Vacsoránk elfogyasztása után hamar lefekszünk, a tevegeléshez nem szokott combom sajog, ahogy hanyatt heverek az ágyon, és figyelem az égen a csillagokat, a hold előtt elúszó vékony felhőket, esőmentes éjszaka ígérkezik. Még egy darabig hallgatom a természet hangjait, a ganajtúró bogarakat és az apró gyíkok lábainak sercegését a homokon, majd a szabad ég alatt hamar elnyom az álom.

Hajnalban a nap előtt kelek, oldalamra fordulok, társaimat lesem, de még mélyen alszanak, senki nem mozdul. Nem is olyan messziről elégedett kérődzés hallatszik, valahonnan a dűnék közül jön, a sötétből. Nyújtózok egyet, aztán felülök az ágyban, majd anélkül, hogy bárkit is felkeltenék, rálépek a langyos homokra, és fényképezőmmel a kezemben elindulok a hang felé.

A halványuló csillagok még mindig tejfehér árnyakat rajzolnak az égre, nem kapcsolom be az elemlámpát, hisz tökéletesen látom a hold sütötte tájat magam előtt. Ahogy felkapaszkodom a dombra, azonnal felismerem: Lilu ül a dűnéken, és valamit figyel. Óvatosan leülök mellé, lábamat magam alá húzom, és anélkül, hogy tevém nyugalmát megzavarnám, együtt várjuk meg a sivatagi napfelkeltét.