Kannibalizmus avagy India szadhui

Sadhuk a Gangesz partján

Leszállva a vonatról egy, a bőrét hamuval színező félmeztelen férfira leszek figyelmes, aki a kihalt peronon ül, és torz, monoton hangon sírva imádkozik. Valahol a padló és a fal között egy merev pontra függeszti a tekintetét, testét pedig előre-hátra himbálja, úgy tűnik, teljes transzba esett. A homlokára és tenyerébe festett narancsszínű porból jól tudom, szadhu, aszkéta, vándorló szerzetes, akinek arcán és testén a hamu az e világi lét halálát jelenti.

Varanasi és a szent Gangesz, ahol a legtöbb hindu megtérni vágyik

Varanasi vagy közismert nevén Benáresz a Hindusztáni-alföld nyugati szélén, a Gangesz partján fekvő település elefántcsont-, selyem- parfüm- és szoborkereskedelmének köszönhetően évszázadok óta jelentős hírnévvel büszkélkedhet. A város mindennapi élete szorosan kapcsolódik a szent folyóhoz, melyről a hinduk azt tartják, ha valaki a partján tér örök nyugalomra, eléri az abszolút megváltást, s megmenekülve az újjászületés fáradságos rituáléjától, azonnal Shiva mennyei hegyére, a Himalájára kerül.

Varanasiban az élet és a halál mindent körbevesz, közelségét fáradhatatlanul a tagjaimban érzem. Itt bármerre indul is el az ember, naponta több száz gyászoló családot lát, akik arra várnak, hogy a Gangeszbe vezető hatalmas lépcsősorokon a fürdőzők és a napi mosást végzők mellett a több ezer éves hagyomány szerint szerettüktől végső búcsút vegyenek.

Hamvasztási előkészületek a Gangesz partján

A máglyák folyamatosan égnek a Gangesz partján

A test elégetése a hinduk életében az egyik legfontosabb rituálé. S bár a szent embereket, a leprásokat, a tízévesnél fiatalabb gyermekeket, a terhes nőket és a kobraharapásban elpusztultakat eltemetik vagy a Gangesz közepén kőlapra fektetve elsüllyesztik, a hagyományos hamvasztás, az évszázadok folyamán semmit nem változott. A hinduk a mai napig úgy hiszik, csakis ezáltal szabadulhat ki az egyén szellemi lényege az átmeneti fizikai testből, és így válik képessé az újjászületésre. Ha ez nem történik meg vagy a hamvasztási ceremóniát nem megfelelően végzik el, a lélek sohasem fogja megtalálni a túlvilágra vezető utat, és visszajár majd élő rokonai közé.

Korán van még, mikor puritán szobámból kilépek, hogy lesétáljak a Gangeszhez megnézni a napfelkeltét. A kecskék már talpon vannak, bánatos mekegésük mindenhonnan hallatszik, s bár még csak dudáló riksák, málló falak és tengernyi szemét közt járok, a hatalmas halotti máglyák fénye már méterekről világít. Ahogy közeledek a szomszédos lépcsősorokon át, a levegő egyre sűrűbbé és forróbbá válik, a reggeli szellő égett hús szagától terhes. Az ősi Shiva-templom lábánál kilenc máglya már javában ég, a tizediket éppen rakják. A város több mint száz ghátjának leghíresebbikénél, a Manikarnikánál állok. Igaz, minden nap kijövök ide, de még mindig képtelen vagyok megszokni ezt a szent helyet, ahol a szagok, a színek, a zajok a zsigerekig hatolnak, a halott tetemekből felszálló füst csípi a szememet, bántja az érzékeimet, mégis van ebben a jajveszékelés nélküli elmúlásban valami megnyugtató.

„ Figyelem már magát egy ideje. Tegnap is itt volt, az egyik hamvasztásra készülő családdal beszélgetett, de akkor nem volt a kezében fényképező.” – Hirtelen észre sem veszem, hogy valaki hozzám beszél, csak akkor ocsúdok fel, amikor a narancssárgával bekent férfi folytatja: „Látom, vonzza a halál, nincs ebben semmi különös, az élet természetes velejárója. Ez az ember pedig szerencsés, hogy itt, a Gangesz partján szabadulhat fel a lelke. A maga helyében én nem próbálnám meg a fényképezést. De ha rám hallgat, akkor vagy egyezkedik az égető ghat felügyelőjével, vagy beszél a családdal és engedélyt kér tőlük, akkor biztos nem bánják, ha képeket készít.” Megdöbbenve hallgatom a férfit, egész lényében van valami furcsa, hívogató, látom, homlokára ugyanolyan vízszintes jeleket rajzolt, mint a Varanasi állomásán látott ember.

A különös férfi letelepszik az egyik lépcsőre, majd int, hogy üljek mellé. Egy darabig csendben figyeljük, ahogy a család legidősebb férfitagja a szertartásos hajvágásra készül, amit a hamvasztás előtt kell elvégeznie. Míg a borotvát feni, ránk néz, először csak méreget, de egy idő után barátságosan biccent.

„Menjen nyugodtan – mondja az emberem – én nem készülök innen sehová!” Felállok a lépcsőről, és elindulok a hamvasztásra váró férfiak felé. Hindiül kérdezem tőlük, hogy fényképezhetek-e, meglepetten összenéznek, és válaszolják: igen. Különös beszélgetőpartnerem még egy óra múlva is ugyan ott ül. Mikor ledobom mellé a táskám, dohányt és marihuánát vesz elő, vékony ujjaival megtekeri, és mélyet szippant bele. Egy pillanatig bent tartja a füstöt, majd lassan kiengedve azt a száján, felém nyújtja a cigarettát. Mosolyogva megrázom a fejemet, nem élek vele.

„Éveket töltöttem azzal, hogy a családomat, munkámat, régi életemet magam mögött hagyva a szadhuk tanítványául szegődtem – kezdi a férfi a történetét. Akkor még azt gondoltam, a teljes felszabadulást sikerül elérnem a világtól való elvonuláson, szexuális és anyagi élvezetről való lemondáson és a meditáción át, hisz a szadhuk több ezer év óta élnek így a barlangokban, templomokban vagy erdőkben India és Nepál területén. Az, hogy végül nem lett belőlem szent ember, a szerelem számlájára írom. ”

Ahogy a különös férfi meséli, ő maga a szadhuk két fő iránya közül a shaiváknál tanult, azoknál, akik Shivának szentelték életüket. Világnézetük megköveteli a hétköznapi élettől való radikális elkülönülést, elszántságukat önsanyargató praktikákkal, gyakorlatokkal bizonyítják. A szadhuk másik irányzata a vaishnavák, vagyis Vishnunak illetve inkarnációinak, Rámának és Krisnának a követői, akik a homlokukra festett három függőleges vonalról ismerhetők fel. Ellentétben a shaivákkal ők fontosnak tartják a társadalom könyörületes szolgálatát is. Ezen a két fő osztályon belül pedig számos szekta és különböző filozófia, iskola, hagyomány létezik.

„Hallott már az aghorikról?”- néz rám a férfi. Nem tudnám megállapítani a korát, őszes szakálla ellenére túl fiatalosak a vonásai. Bólintok, hisz Azad nem egyszer mesélt már erről a szadhuk között legradikálisabb csoportról, melynek tagjai alkohol- és emberhús fogyasztási rituáléikkal különböztetik meg magukat a többiektől.
„Három hónapot éltem köztük. A holttesteket, amiket a szent Gangeszből húztak ki vagy a hamvasztási területekről szerezték be, volt hogy nyersen, de leginkább nyílt láng fölött megpörkölve, szertartásszerűen fogyasztottak el, igaz, én nem ettem belőle. Az aghorik összetett hitvilágát a hinduk maradéktalanul elfogadják, mert embert nem ölnek, a halottak húsát Siva isten húsaként tisztelik, és nem éhük csillapítása, hanem lelkük megtisztulása miatt fogyasztják a tetemeket. Tanításuk szerint az, amit mások halottnak vélnek, valójában nem más, mint életerőtől megfosztott természetes anyag. Ezért míg a hétköznapi embereknek, az olyanoknak, mint maga a kannibalizmus undorító, primitív, barbár és tisztátalan, az aghoriknak ez lelki erőforrás és mindenféle tabu létezésének a tagadása. A kannibalizmust egyfajta tudományos megközelítésnek tekintik, ami által megérthető, mivé és hogyan alakul át az egyik anyagi forma a másikba. Én akkor jöttem rá, hogy képtelen vagyok aghorivá válni, amikor a szekta tagjai arra akartak rávenni, hogy szellemekkel tartsam a kapcsolatot és éljek velük együtt a temetőkben a koponyák között. Szerintük ez is a szent útjuk szerves része.”

Ahogy a férfitől megtudtam, a szadhuvá válás rendkívül fáradságos útját, mint ahogy ő is tette, millióan követik, de csak nagyon kevesekből válik valóban szentnek tekintett ember. Első lépésként minden jelöltnek szüksége van az ún. vairagyarára, vagyis arra a bensőjéből fakadó mély és leküzdhetetlen vágyra, hogy elérje a teljes felszabadulást a család és a társadalom elhagyásával. Ezt követően gurut kell találnia magának, aki mellett elvégezheti azt a bizonyos szolgálatot, aminek eredményeként döntés születik, hogy az adott személy egyáltalán alkalmas-e a tanításra. A szadhu életforma követői saját magukat halottnak minősítik és jogilag is halottnak tekintik őket egész Indiában. A mindennapi életben a legkülönbözőbb vallási gyakorlatokban vesznek részt, eltekintve a legdrámaibb lemondási formákról – az egy lábon állás vagy a több éves némaságba vonulás. A legtöbbjük imádkozásra vagy meditálásra összpontosít. Nem egy szektában nőkkel is találkozhatunk, akik sok esetben férjük halála után választják azt, hogy az aszkétacsoportokkal elvegyülve éljenek tovább.

„Akkor, amikor 16 évesen úgy döntöttem, hogy szadhuvá válok, még fontos helyet foglaltak el ezek a szentnek hitt emberek a társadalomban, különösen ott, ahonnan én jövök, falvakban és kisvárosokban”. Miközben a férfi beszél, a gyászoló család legidősebb fia meggyújtja a test alatt a máglyát, majd a Gangeszból merít, hogy a vizet a lángokba öntse.

„A szadhukat nem csak tanítóknak, áldást osztóknak, vagy rontást feloldóknak tekintették, de gyakran döntőbíróknak is hívták a magánszemélyek közötti konfliktusokhoz. Ám a szent emberek élete mára igencsak megváltozott. Ha jól körül néz, maga is látja, hogy sokuk a nagyvárosok ashramaiban és a templomokban élnek, sokkal ritkábbakká váltak az elszigetelten, kunyhókban, barlangokban vagy távoli hegyekben elbújók. Mikor én a shaivákhoz kerültem, belépéskor a magammal hozott pénzből éltem, de később, mint legtöbbjük, én is az emberek adományaitól függtem. A szegénység és az éhezés mindennapos volt, most sincs ez másként, de ahogy már mondtam, engem a szerelem bolondított meg. Ez azonban már egy másik történet.”

Varanasiban a hinduk legszentebb városában közös imára készülnek

A hamvasztási szertartás végeztével elbúcsúzom a férfitől és hazaindulok. Mielőtt a középkori kis utcák egyikére lépek, még visszatekintek. A máglyák fénye mellett a sötétben is jól látom, ahogyan a lépcsősorokon a különös férfi még mindig ott ül merengve. Talán ugyanúgy, mint sokan mások, ő is a megtisztító halálra vár.