Váratlan fordulat

Arabika-masszívum
Fotó: wikimapia.org

Teendők tömkelege van a nyakunkban: felszereléseink beszerzése, szortírozása, pakolás, készülődés, szervezés. És persze a posztszovjet államokba készülődők örök élményforrása: a bürokrácia.

Hová is tartunk? Egyszerű rávágni: Abháziába. De miről is van szó? Ez a kicsiny, mindössze 8660 négyzetkilométeres terület a Kaukázus nyugati peremvidékén, Grúzia és Oroszország közé ékelődve fekszik, a Fekete-tenger partján, stratégiailag fontos területen. Lakosainak száma némivel kevesebb, mint 250 ezer fő. Az ősidők óta lakott területen az ókori görögök az i.e. 6-5. század körül alapítottak telepeket, többek között a mai főváros, Szuhumi ősét, Dioscurit. A terület ezután a Római, majd a Kelet-Római Birodalom része lett. A 7-9. századig Autónóm Fejedelemség volt a Bizánci Birodalmon belül.  A középkorban a Grúz Királyság része, majd a 15. században újra független hercegség. Az 1500-as évek közepén a törökök ezt a területet is elfoglalták, és egészen az 1700-as évek közepéig az Ottomán Birodalom része volt – emiatt az abházok többsége áttért az iszlám vallásra. Sorozatos felkelések után az Abház Hercegség ismét függetlenné vált, míg a 19. század közepén az – akkorra Grúziát már magában foglaló – Orosz Birodalom apránként elfoglalta. Véres háborút követően a muszlim abházok többségét török területekre száműzték, 1880-ra csupán húszezren maradtak, helyüket pedig grúz és orosz telepesek vették át. Az 1905-ös orosz forradalom idején az abházok – a grúzokkal ellentétben – lojálisak maradtak a cárhoz, minek köszönhetően hivatalosan is eltörölték „bűnös nép” státuszukat. Ez persze tovább erősítette az addig sem csekély abház-grúz ellentétet. A forradalom zűrös éveit követően a Szovjetunióhoz még a frissen alakult Abház Népköztársaságként csatlakozott, majd 1930-ban Grúzia alá tartozó autonóm területté vált. A szovjet időszak sem hozott megnyugvást a zaklatott történelemben: 1949-ben Sztálin egy éjszaka alatt áttelepíttette a 2700 éve itt élő görög közösséget a közép-ázsiai területekre, házaikat pedig grúz betelepülők foglalták el. Sztálin halála után az abház kisebbség sorsa jobbra fordult: kisebbségi iskolák létesültek, új, cirill betűket használó írást hoztak létre, a kormányzatban meghatározott kvótával rendelkeztek. Abház nyelvű egyetem, TV és rádiócsatornák, újságok – ez volt a Szovjetunió egyetlen autonóm népköztársasága, melynek kisebbségi nyelve hivatalossá vált. Nem meglepő, hogy az abházok többször próbáltak Tbiliszi fennhatósága alól közvetlenül Moszkva alá kerülni – sikertelenül.

Elérkeztünk 1991-hez. A dicső Szovjetunióból kiváló Grúzia (avagy újabb, hivatalos nevén Georgia) magával vitte Abháziát is. 1992. július 23-án azonban az abház parlament úgy döntött, függetlenedik Grúziától. Természetesen ezt a grúzok sem nézték tétlenül, és csapataik harcba lendültek. A poszt-szovjet éra egyik legvéresebb konfliktusa vette kezdetét. A 13 hónapig tartó harcok során becslések szerint több mint 30 ezren haltak meg, és az Abháziában élő mintegy 250 ezres grúz közösséget teljesen száműzték. A harcok befejezése után a területet az ENSZ csapatai felügyelték. Sevardnadze grúz elnöklése idején a konfliktus többször kiújult, majd az őt követő Szaakashvili diplomáciai úton próbálta rendezni a helyzetet. A 2008-as orosz-grúz háború idején a harcok Abháziában is újra fellángoltak, és orosz támogatással az utolsó grúz csapatokat is kiszorították a területről, Oroszország pedig – Dél-Oszétiával együtt – független államként ismerte el Abháziát. Jelenleg a világon mindössze négy ENSZ-tagország ismeri el az ország szuverenitását, illusztris listájuk: Nauru, Nicaragua, Oroszország és Venezuela. Grúzia a mai napig oroszok által megszállt területeként tekint Abháziára.

Térkép: Wikipedia

Dióhéjban tehát így lehet összefoglalni, hová is tartunk. A kérdés már csupán az: Hogyan? Abháziába jelenleg külföldi halandó hivatalosan két helyen léphet be: a Szocsi-Szuhumi-Kutaiszi főút északi illetve déli határátlépési pontján: Oroszország felől a Psou folyó hídján, míg Grúzia felől az Inguri folyó hídján. Mi Grúzia felől tervezzük az érkezést, mivel egyrészt ide könnyen eljuthatunk közvetlen repülőjárattal Budapestről, másrészt Grúziában nincs szükségünk vízumra. A grúz-abház határ pedig több beszámoló szerint is járható, sőt egy barátunk két hónapja meg is tette az utat, mindössze három órás várakozással.  A procedúra szerint az abház minisztériumnak előre el kell küldeni adatainkat, majd ők egy héten belül kiállítják az előzetes határátlépési igazolást, amivel beléphetünk az országba. Itt pedig a fővárosban, Szuhumiban kell felvenni a rendes vízumot. A határ megközelítése mind a grúz, mind az abház oldalon marshrutkával célszerű, azaz – trendi kifejezéssel élve – közösségi kisbusszal. A nemzetközi csapat több tagja (többek között libanoni, lengyel, erdélyi barlangászok) is ugyanezt az utat választotta.

Így hát a terv szerint annak rendje-módja szerint elküldtük kérvényünket az abház minisztériumnak. Acca papírja meg is érkezett gond nélkül, a többi háromra viszont hiába vártunk. Kezdtünk aggódni, de semmilyen hírt nem kaptunk, azt kivéve, hogy bő két hete még akadály nélkül át lehetett jutni.

Aztán egy csütörtök este megjelent egy szimpatikus, vörösen világító felirat az abház külügyminisztérium honlapján: Crossing of the „Ingur” checkpoint for foreign nationals except for the UN and ICRC staff is temporarily restricted. Magyarul: a grúz-abház határ le van zárva, azon csak az ENSZ és Vöröskereszt munkatársai juthatnak át. Mindez indulásunk előtt másfél héttel! Persze, ezzel még viszonylag jól állunk, hiszen pl. libanoni társunk 25-én repült volna.

Lázas telefonálás vette kezdetét (Éljen a skype!). A dolgokat tovább bonyolítandó, Acca még mindig Londonban van, Gergő pedig Berlinben, majd Prágában konferenciázik. Hajnalra nagyjából végigzongoráztuk a lehetőségeket: A.) megpróbálunk átjutni a grúz-abház határon; B.) valahogyan eljutunk Szocsiba, és onnan lépünk be Abháziába; C.) ejtőernyős ugrást hajtunk végre. A C.) opciót hamar elvetettük. A B.) lehetőséget nehezíti, hogy a korábban kiválóan használható Kijev-Szocsi vasútvonal a krími konfliktus óta nem üzemel, így Szocsiba gyakorlatilag csak repülővel juthatunk el, főleg Moszkván keresztül, ami jelenlegi árakon nagyon megterhelné amúgy is roskadozó büdzsénket. Ehhez még hozzájön az orosz hatóságokkal való egyezkedés, vízum, és egyebek. Így abban maradtunk, hogy megpróbálunk Grúzia felől bejutni. Írtunk a tbiliszi magyar konzulátusnak, hogy mit tudnak a helyzetről. Másnap aztán sikerült beszélnünk a konzul asszonnyal, aki végtelenül segítőkész volt. Tőle megtudtuk, hogy gyakorlatilag nem lehet tudni, meddig tart a lezárás, és kikre vonatkozik. Az orosz követségtől megtudtuk a vízumra vonatkozó információkat, utánajártunk a repülőjegyeknek. A lengyel csapat előttünk fog megpróbálkozni a határon való átkeléssel, így tőlük már több információra számíthatunk. Ha pedig nem járunk sikerrel, akkor Grúziából kell átjutnunk Szocsiba, ami korlátozottan bár, de lehetséges: hetente kétszer hajó jár Batumiból Szocsiba, heti háromszor pedig autóbusz Tbilisziből Szocsiba (röpke 17 óra alatt megtéve a légvonalban 300 km-es utat), illetve Vlagyikavkaz felé átjutva Oroszországba, vonattal is megtehetjük az utat, ugyancsak egy napos zötykölődés árán (bár az utóbbi két útvonal Csecsenföld szomszédságában vezet…)

Így állunk most. Bár tudtuk, hogy kalandos lesz az utunk, legalább az indulásnál egy kicsit több kiszámíthatóságot el tudtunk volna viselni. Szerencsére annyi a dolgunk, hogy nincs időnk aggódni: felszerelésünk összeállítása, szponzori támogatásaink, csomagok, sajtó, temérdek teendők, és így tovább. Az is lehet, hogy ez egy első próbatétel: Hogyan tudunk nyugodtan és összeszedetten reagálni a váratlan helyzetekre? Reméljük, hogy kiálljuk a próbát! Mindenesetre azért egy nagyot fogunk sóhajtani, ha már Abházia posztszovjet levegőjéből szippanthatunk.

Támogatók: