A Hortobágy folyó vízimalmának nyomában

Tudták ezt régen is, és számtalan helyen a közösség hasznára hajtották a víz erejét. A csapadékos időszakban valódi szigetként kiemelkedő, titkokat rejtő földnyelvre lehetünk figyelmesek. A Jövőnk zálogai sorozat legújabb epizódjában ezt a tájrészletet faggatjuk egy szép mesterségről, régi korok embereinek keze nyomát kutatjuk a Nagyfelbontású repülőgépes Monitoring Hálózat (HRAMN) mintaterületeként.

A monitoring hálózat elsődleges célja, hogy arra kijelölt tájrészletek gyakori nagyfelbontású légi térképezésével olyan információkat gyűjtsenek a felszínről, amely a környező területek természeti adottságokhoz igazított megőrzésében, az ökoszisztéma szolgáltatások hosszú távú fenntartásában segíti a döntéshozókat.

A mintaterület a környező puszta vízkormányzási megoldásaihoz keres indikátorokat, modellezési inputokat, és most segít egy néhai táj bemutatásában. A légi felmérésre a medrek szárazodását követően került sor. Az Interspect Kft. munkatársai a légi fotogrammetria eszköztárát bevetve rekonstruálták a sziget és környezetének domborzatát, a vegetáció háromdimenziós leképeződését, és a mikrodomborzat csapadékvíz gyülekezési viszonyait. A légi felvételezés centiméteres terepi felbontással ment végbe, így a háromdimenziós térmodell a kisebb vízelvezető ereket, de még a legkisebb zsombék foltokat is visszaadja. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság munkatársainak levéltári kutatómunkája és helyismeretének köszönhetően a téradatok geodéziai megbízhatóságú geometriáján bontakozott ki az egykor itt kelepelő vízimalom és műtárgyainak elrendezése.

Az Interspect Kft. a Nagyfelbontású Repülőgépes Monitoring Hálózat keretein belül készítette el fotogrammetriai módszerrel a néhai malomsziget ortofotóját, pontfelhőjét és domborzatmodelljét. Utóbbin kirajzolódnak a régen eltűnt épületek és kiegészítő műtárgyak alaprajzai.

Forrás: Bakó Gábor és Balogh Szabolcs/ 2023

A Hortobágy folyón dolgozó molnárok munkájának első írásos emléke V. László 1453-as adománylevele. Ezek a birtokok, amelyek már eleve malomhelyekkel rendelkeztek, rendkívüli értéket képviseltek abban a korban. Sajnos a középkori települések és a hozzájuk kapcsolódó vízimalmok mind elpusztultak a török előrenyomulás során, a vérzivataros időkben.

A 18. század első felében az új vízimalom helyét a Hortobágyi Csárdától délre mintegy 3,5 kilométerre tervezték a Hortobágy folyó bal partján. A gát, csatorna és zsilip kiépítése 1739-ben kezdődött, 1743. szeptember 4-én még egy malomkővel indult meg az őrlés, de az 1772-es felújítást és 1777 augusztusában végbement medermélyítést követően már három kővel üzemelt a malom. Nagyiványi, balmazújvárosi, kösélyszegi és elepi lakosok őröltették a terményeiket ebben a lakott területektől távoli malomban.

Magyarország, 1782–1785 között készült, első katonai felmérésének térképén (balra) és a Magyar Királyság második katonai felmérésének térképén (1819–1869) a vizsgálatok során feltárt épületeknél a malomépület már délebbre volt megtalálható.

A Malomházán felépített vízimalomról Pongrácz Pál: Régi malomépítészet című könyvében a következő sorokat olvashatjuk:
„Hortobágy folyón, Hortobágy kőhídtól délre, a mai malomház nevű területen is működik malom a XVIII. sz. közepén. A malomban három vízikerék dolgozik egy-egy kőpárral. Első feljegyzés 1743-ból marad fenn róla, 1848-ig működik.” „…csak a tavaszi és őszi esőzések idején jutottak elegendő vízhez. A csapadékban bővelkedő hónapok alatt tiltók (zsilipek) duzzasztották fel a vizet az árok köré kör alakúra bővített tárolókba.” A raktározott víz egy napig működtethette a malmot a szárazabb időszakban is.

 Hogy milyen is lehetett ez a malom? Illetve miért pont 1848-ig működött?

A légi felmérés téradatait látszik megerősíteni Takáts Sándor, valamint Pongrácz Pál leírása, mi szerint a csatornák, vízelvezetők nyomai, a három vízikerék és kőpár elrendezés alapján az 1743-1848-ig működő malmok „magyar malmok” azaz gátas-malmok voltak.

„A malom-gátaknál a víz csak az úgynevezett zúgón folyhatott. Ennek másképp varáta volt a neve. Ezen ősrégi szó a XVIII-ik században még közhasználatban volt. A hajóknak ezen a varátán kellett keresztűlhaladniok. Mivel pedig az ilyen helyeken a víz esése nagy volt, s mivel a zúgó ászokfája és az ászokfő néha igen magasan állott, a hajózás nagy veszedelemmel járt.
A víz mennyisége és a gátak építési módja szerint ezen malmok (gátasmalmok) szerkezete is többféle volt. Némelyik malomnak háza a parton állott, a másiké meg a varátával vagy zúgóval szemben egy-egy hajón. E szerint a gátas- vagy magyar malmok között hajósmalmok is voltak ugyan, de a vizet ezek is a gátnyíláson át kapták kerekeikre, így tehát lényegesen különböztek a dunai német hajósmalmoktól. Akadt köztük olyan is, amelynek csak őrhajója volt, de különben az egész malomház a parton állott. A gátasmalmok szerkezete első sorban a gátak minőségétől függött. Voltak öreg és fiókgátak, vízvetők, oldalgátak, fenékgátak, koronás gátak, hidasgátak, keresztül-által való gátak. A gátak erős tölgyfa karók, úgynevezett őrkarók vagy fenékkarók leverésével készültek; a karókat fonóvesszővel egymáshoz fonták, azután gallyal, ganéjjal és hanttal töltötték meg, néha fölül meg is padolták, amikor is a gátat hidasgátnak nevezték. A hajókon álló gátas-malmok czöjtjeit a gátak őrkaróihoz kötötték. A gátak készítésénél a gátkötő molnárok az úgynevezett gát-töltő saraglyákat használták.” (Takáts S. 1907)

Hogy értelmezzük, a szöveget egy kicsit korábbra kell visszamennünk. Hogy tud megmaradni egy helyben a hajómalom? Bizony kell neki a mederbe egy czöjt azaz egy malomszeg. Több mint valószínű, hogy innen ered a hely megnevezése: a szigetet egykor Malomszegnek hívták. Manapság már a Malomháza elnevezés az elterjedt és elfogadott a hely elnevezésére, mely a pusztának ezt a szegletét jelöli a Hortobágy folyó két oldalán, beleértve a tanyahelyet is. Idézve Takáts cikkéből a következő információkat kapjuk a Malomszegről és annak eltűntéről:
„Hogy a molnárok miért nem mentek malmaikkal a Duna és a Tisza főágainak közepére, annak igen egyszerű oka volt. A magyar molnárok a XVIII-ik század végéig nem ismerték, helyesebben, nem használták a malmok kikötésénél a vasmacskát és a vaslánczot. A vesszőből font kötelekkel pedig a nagy vizek közepén nem igen boldogultak, tehát inkább a partok közelében maradtak. Idővel azonban (fűzfavessző helyett) vastagabb tölgyfa-karókkal olyan erős eszközt tudtak készíteni, ami teljesen pótolta a vaslánczot. Ezt az eredeti eszközt czejte, czöjt, czojta és czetyka néven nevezték. Az egész országban mindenütt ismeretes volt. A kisebb folyóvizeken a czöjtöt fűzfavesszőből fonták, a dunai malmok részére pedig Pozsonytól le a Bácskáig mindenütt erősebb tölgyfakarókból készítették. Mikor 1772 augusztus 3-án Mária Terézia a hajózás érdekében elrendelte, hogy a malmok ezentúl czöjt helyett vaslánczot és malomszeg helyett vasmacskát használjanak, valamennyi vármegye felírt, jelentvén, hogy a molnárok mindenütt jobbnak tartják a czöjtöt a vasláncznál, a malomszeget a vasmacskánál. A czöjtöt a magyar molnárok a malomszeghez erősítették. Ez a malomszeg jó erősen megvasalt czölöp volt, melyet a víz fenekére vertek le. Tudjuk, hogy a malomszeg adó vagy szegadó a XVI—XVIII. századokban a legközönségesebb adónem volt. Azt az egy forintot értették alatta, amit a malom tulajdonosok a czöjt kivetésekor és megerősítésekor (tehát tavasszal) a földesúrnak fizettek. Miként történt a malomszeg leverése, nem tudjuk. Mindenesetre nagyon nehéz munka lehetett, mivel a malomszegek jóval a víz színe alatt állottak.”

A cikkben említett Mária Terézia rendeletét akkor vonakodva fogadták, de ez az intézkedés okozhatta a malom 18. századbeli átalakulását. Emellett a szerkezeti átalakulásban az is közrejátszhatott, hogy a Hortobágy és a Tisza szabályozása előtt sok lakossági konfliktust okoztak a vízkormányzó megoldások. Szűcs Ernő: Hajdú és Bihar megyék malmairól című cikkében egy fontos konfliktusról ír. Kutatásai alapján az alul, vagy felül csapott vízkerékkel működtetett gátas malom duzzasztása sokszor ellentéteket szült a lakosságban, például 1816-ban, amikor a Balmazújvárosiak tiltakoztak a Debrecen város tulajdonát képező Hortobágy folyóra épített vízimalom fenntartása ellen, mert az sokszor túlduzzasztott. Ez a korabeli peres ügy is megerősíti, hogy ezen a helyen, legkésőbb a 18. századtól, típusára nézve gátas malom állt.

A konfliktust erősítette a folyó hajózhatóságának alakulása, különösen a csapadékszegény időszakban. „Közvetlenül a zúgók előtt állottak a malmok őrhajói. S mivel a víz esése és sebessége miatt az őrhajókat kikerülni nem lehetett, a varátákon való keresztűlmenetel előtt a malmok czöjtit el kellett oldozni s az őrhajókat tovább vontatni. Ez a munka minden egyes malom-gátnál négy-hat órát kívánt. Elgondolhatjuk tehát, milyen nehézséggel járt a gátas-malmok miatt a hajózás.” (Takáts Sándor)

A turai vízimalom rajzai (Pest vármegye) és a ma is megtekinthető túristvándi vízimalom (Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye) segítségével felidézhetjük a malomszegi vízimalom hangulatát.

Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, hungaricana.hu és szallas.hu

Minden beavatkozás, ami a tájban a víz terelését, áthelyezését szolgálja, konfliktushoz vezet, hiszen ha kevés, vagy sok a víz, annak mindig lesz károsultja. Hosszú távon fontos betartani azokat a szabályokat, amelyekkel elkerülhető egy térség elsivatagosodása, ezért az egyéni és a pillanatnyi érdekeket néha alá kell vetni a közérdeknek, illetve meg kell tervezni és meg kell valósítani a közösség érdekében károsult gazdálkodók kártalanítását.

Ezen a tájon egy pár centiméter mélységű árok elképesztő vízmennyiséget képes eltüntetni. Pár nap alatt látóhatárig tartó víztestek tűnnek el arányaiban kis beavatkozások hatására is. Erről szól majd a következő cikkünk.

Szerzők: Balogh Szabolcs, Konyhás Sándor, Szabó Gyula, Bakó Gábor

Javasolt irodalom:
Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1909
Lambrecht Kálmán : A magyar malmok könyve. Történeti anyag. (Iparosok Olvasótára, XXI. évf. 1915. 8—9. sz.)
Takáts Sándor: A magyar malom; Századok, Műveltségtörténeti Közlemények 1907, 151-160 .o.
A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 4. tanulmány, Béres András: A Hortobágy ipari létesítményei. Debrecen, 1977. p. 6-7.