Pillanatképek egy elfeledett művész életéből
Érdeklődő és csillogó szempár. Mégis, mintha szomorúság bujkálna a negyvenes éveiben járó, elegáns férfi tekintetében. Ajkait kissé kinyitja, mint aki épp mondani kíván valamit.
Gróf Batthyány Gyula az 1930-as években, a kiállítás egyik tablóján.
Gróf Batthyány Gyula (1887-1959) festőművész egy fekete-fehér fényképről néz vissza rám, az 1930-as évekből. A fotó először a Kieselbach Galéria kiállításán ragadott magával, most Molnos Péter művészettörténész monográfiájának 37. oldalán olvasom a festő sorait: „Hogy mit tartok az életről? Az egészen attól függ, hogy az élet mit tart majd rólam, milyen elbánásban részesít. Nem mint hogyha félnék tőle. Ehhez túl nagy az önbizalmam. […] Könnyűszerrel, de biztos készséggel megjeleníteni a lét napos szépségeit: ez művészi ideálom. […] A művészet legyen diadala az örömöknek; legyen orgiája minden gyönyörnek. Az, akinek munkái ezt kifejezik, igaz és boldog művész.”
Az Érdekes Újság című hetilap beszámolója Batthyány Gyula 1914-es gyűjteményes kiállításáról az Ernst Múzeumban. Ma mindhárom festmény lappang. (Az Érdekes Újság, 1914. évf. 9. sz. 20.)
Batthyány 1914-ben fogalmazta meg fenti ars poeticáját – abban az esztendőben, amely életének kitüntetett időszaka volt. A müncheni, párizsi és firenzei tanulmányai után hazatérő ifjú gróf 114 művét mutatták be februárban, az Ernst Múzeumban. Első gyűjteményes kiállításával kirobbanó sikert aratott: a kritikusok mellett a műgyűjtők is kegyeikbe fogadták, ugyanis képei legjavát meg is vásárolták, összesen huszonhétezer koronáért. Alkotásai megjelentek a Nemzeti Szalon és a Művészház kiállításain. Sőt, tavasszal kamera elé is állt Kolozsvárott: elvállalta A 300 éves ember című, ma csupán forgatási fényképekről ismert némafilm egyik főszerepét, amelyben kizárólag műkedvelő arisztokraták játszottak. Nevét nem csak itthon, külföldön is egy csapásra megismerték: még abban az évben kilenc képét is beválogatták a San Franciscóban 1915-ben megnyíló Panama-Pacific tárlatra. Egy évvel később – művészetének elismeréseként – elnyerte a rendezvény szervezői által kibocsátott ezüstérmet.
A cigarettázó Batthyány Gyula tartalékos honvéd huszártisztként 1914-ben. (Repr.: Tolnai Világlapja, 1914. 8. sz. 11.)
A felhőtlen boldogságot azonban beárnyékolta a közelgő Nagy Háború. Mint a fiatal arisztokrata férfiak többsége, 1914 augusztusában a művész is bevonult és az I. honvéd huszárezred hadnagyaként harcolt a fronton. Az I. világháború borzalmaiból novemberben hazatért egy rövid időre, hogy Fehérvárcsurgón oltár elé vezesse menyasszonyát, Károlyi Zsuzsanna grófnőt, majd visszatért a harctérre. „Apja, ifj. Batthyány Lajos jóllehet – többek között Győr vármegye főispánja, később Fiume kormányzója – jópofa és aranyos ember volt, de egyáltalán nem értett a pénzügyekhez. A család tízévenkénti rendszerességgel mindig tönkrement. 1914-ben ez a házasság hozta ki őket a slamasztikából, Károlyi Zsuzsanna ugyanis hatalmas vagyonnal érkezett. Így sikerült megmenteniük az eladás előtt álló bicskei birtokot is” – mesélte a kiállítás építésekor Molnos Péter, aki az elmúlt nyolc évben végzett kutatásai eredményeit publikálta a tárlat katalógusaként is szolgáló kötetben. Gróf Batthyány Gyula – Képek egy eltűnt világból című monográfiájának lapjain korabeli dokumentumokkal, fényképekkel és persze festményekkel illusztrált, izgalmas és kivételes életút elevenedik meg előttem.
Az ikervári Batthyány-kastély, Batthyány Gyula szülőhelye és gyermekéveinek egyik színhelye.
Bár édesapja – az első független magyar kormány mártír miniszterelnökének unokája – fontos szerepet töltött be a magyar politikai életben, a család otthonát édesanyja, gróf Andrássy Ilona irányította. Annak az id. gróf Andrássy Gyulának a lánya, akit 1848-as tetteiért szintén halálra ítéltek, 1857-ig párizsi és londoni emigrációban élt, majd rehabilitációja és hazatérése után a monarchia miniszterelnökévé neveztek ki. „Batthyány Gyula gyermekéveinek és fiatal férfivá érésének zömmel csupán azokat az epizódjait ismerjük, melyek az Andrássyak teremtette díszletek között zajlottak. A Batthyány-család Polgárdiban, Bicskén és Ikerváron épült kastélyaiból, az ott folyó főúri, ám krónikus pénzhiánytól szenvedő életről sajnos csak elvétve maradt fenn kortárs híradás” – írja a kötet szerzője. Batthyány unokatestvére, Andrássy Katalin visszaemlékezései révén azonban bepillantást nyerhetünk a gyakori vendégségekbe és a közös utazásokba: a család a telet és a tavaszt a budapesti palotában, a nyarat az Andrássyak tiszadobi vagy terebesi birtokain töltötte, míg ősszel az erdélyi hegyekbe vonultak. „Batthyány Gyula már gyermekként megismerte Európa híres képtárait. Édesapja is jelentős művek sorát mondhatta magáénak, de a döntő impulzust minden bizonnyal ifjabb Andrássy Gyula műgyűjteményének mesés gazdagsága adta” – hangsúlyozza Molnos Péter, a kiállítás kurátora.
„Minden nehézség nélkül lettem festőművész” – emlékezett vissza Batthyány 1941 októberében Az én oldalam című írásában. “Anyám azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ha már festő leszek, olyan komolyan vegyem a tanulást és a munkát, ahogy csak lehet és a festőakadémia szent legyen előttem.” Első mestere Vaszary János, a 20. század első éveiben egyre népszerűbb festő lett, akit édesanyja – a mecenatúra egyik formájaként – gyakorlatilag magántanárnak fogadott fel a fia mellé. Molnos Péter a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában bukkant rá Vaszary 1905-ös, menyasszonyához írt leveleire, amelyekből kiderül, hogy a Spanyolországból visszatérő Vaszary a nyár folyamán segítette először útmutatásokkal az éppen csak leérettségizett Batthyányt. „Azt hiszem, tavaly bukkant elő ez a kép, a Szoba a kastélyban. Azért küldték nekem, hogy készítsek róla szakvéleményt, merthogy szignálatlan, de a festékkezelése teljesen a korai Batthyányra utal” – mutatta Péter a sokáig lappangó műalkotást néhány nappal ezelőtt. „1910 körül festhette, de elképzelhető, hogy még korábbi. Azért különleges, mert jelenleg egyetlen olyan képét sem ismerjük, amely a családi birtokokon készült – ezen vagy a polgárdi vagy az ikervári Batthyány-kastély egyik terme, illetve szobája látható. Akkoriban volt Vaszary tanítványa, ez látszik is a képen.” A festmény azonosításához a művészettörténész segítségére volt a Magyar Televízió egyik 1984-es, keddenként jelentkező kulturális magazinja – a Stúdió ’84 is. „A műsor egyik adása Batthyány Lajosról szólt – éppen egy kiállításhoz rakodták egy Barkaszba a képeket. Ezt csak hátulról lehetett látni, de elhangzott, hogy kastélybelsőt ábrázol és a mérete alapján egyértelmű volt számomra, hogy ugyanarról a képről van szó. Valószínűleg ez is a hagyatékból került elő, amit annak idején elástak” – idézte fel a képvadász nyomozásának mozzanatait.
Molnos Péter művészettörténész a Szoba a kastélyban című Batthyány-kép előtt a kiállítás rendezésekor. A tavaly előkerült, szignálatlan alkotást 1910 körül, az ikervári vagy a polgárdi kastélyban, festhette Batthyány Gyula, és jól látható rajta első mestere, Vaszary János festőművész hatása. A festmény valószínűleg szintén az elásott hagyatékhoz tartozott, a tárlaton immár restaurált állapotban látható.
Molnos Péter az elmúlt években igyekezett minden információmorzsát összegyűjteni Batthyány Gyula életéről. „Annyi titkot, még felfedezetlen adatot rejt, hogy művészettörténészként ilyen élvezettel nem találkozunk a nagy klasszikusok esetében” – mondta új könyve bemutatóján. „Bár „csupán” nyolc év telt el az előző Batthyány-kötetem megszületése óta, mégis több új információ, új kép és korábban lappangó műalkotás került elő, mint mondjuk Ferenczy Károlytól az elmúlt negyven év alatt. Batthyány tulajdonképpen már életében is mostoha helyzetben volt, ugyanis a művészvilág is fura figurának tartotta, 1945 után pedig nemhogy nem kutatták, de negyven-ötven éven keresztül kifejezetten titkolták vagy elrejtették.”
Molnos korabeli publikációkból és a festő által megadott adatokból állította össze Batthyány életrajzát, ami még az alapos kutatás mellett is szűkölködik a teljes bizonyossággal állítható tényekben. Az arisztokrata családok iratainak jelentős része a II. világháború után elpusztult, sőt maga a művész is több változatban adta meg születési dátumát. Vagy éppen elfeledkezett megemlékezni arról, ami hiteles adatokkal igazolható, például, hogy 1905 és 1907 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola növendéke volt. Művészeti munkásságának indulásáról annyi bizton állítható, hogy – szülői kérésre – jogi tanulmányokat is folytatott. Miután azonban sikerült meggyőznie édesapját szándékai komolyságáról, csak művészi tanulmányaira koncentrált.
Írta és fényképezte: Gáspár Ibolya