Cahokia – indiánok elhordott városa
Négy évszázaddal Kolumbusz érkezése előtt az indiánok települést alapítottak a mai Illinois állam területén. De milyen lehetett a hely, a mai Cahokia annak idején, és milyen sorsra jutott az idők során?
Írta: Glenn Hodges
Fényképezte: Don Burmeister és Ira Block
Amióta ismerem a Collinsville-szendvicset, az sem lepne meg, ha pláza épülne Machu Picchu romjaira. Amerika első nagyvárosának közepén állok, Amerika első nagyvárosának közepén állok, az észak-amerikai sarkvidék és a mexikói sivatagok között húzódó térség egykori legnagyobb kultúrájának központjában. Talán nem túlzás azt állítani: ez a város volt az amerikai indiánok legfőbb alkotása. A jelenkor látványa viszont kiábrándító: ronda forradás, négysávos autóút csúfítja el a régi idők maradékát, a becses történelmi helyszínt.
Igyekszem, de nem megy – sehogy sem tudom elképzelni, hogy annak idején indiánok ezrei sürgölődtek a főtéren. Inkább dühöngök: óriási reklámtábla éktelenkedik a tér közepén. Megsajdul az ember szíve, ha belegondol: az Illinois állambeli Cahokia Mounds egyike az Egyesült Államok mindössze nyolc világörökségi helyszínének.
Ami azt illeti, Cahokia akár szerencsésnek is mondható – hiszen alig 15 kilométerre nyugatra szinte nyoma sincs már az indiánok emelte domboknak (ezek a földhalmok ihlették Saint Louis 19. századi becenevét: Mound City, azaz „Halmok városa”). Egyetlenegy maradt fenn, meg néhány fénykép és a Mound Street névre hallgató girbegurba autóút. Persze Cahokia sem vészelhette át háborítatlanul a 20. század fejlesztéseit: második legnagyobb halmát 1931-ben teljesen elhordták a helyiek, hogy föltöltsék veteményesüket. Azóta játékbarlang, ház, repülőtér, és ami a legsiralmasabb: autós pornómozi épült a helyén.
Szerencsére Cahokia fő tájelemei megmaradtak, sőt ma már szinte mind védelmet élveznek. S bár esztétikailag nem csorbítatlan, 1600 hektárjával (ebből 890 védett állami történelmi helyszín) az Egyesült Államok legnagyobb régészeti lelőhelye a Cahokia Mounds. Jelentősége ugyancsak hatalmas: alapjaiban átformálta a Kolumbusz előtti korok indiánjairól alkotott képünket.Cahokiában teljesedett ki, sőt talán ott is született az úgynevezett „Mississippi kultúra”. Az Államok középnyugati és délkeleti tájain i.sz. 800 táján megtelepedett földművesek a 13. századra már virágzó közösségekben éltek. Ennek ellenére az Európából érkezett telepeseknek eszükbe sem jutott, hogy az indián népség bármi várost építhetett; Cahokia mesterséges dombjairól azt hitték, valami messziről jött nép műve mindegyik. Igazából nem csoda, hogy így vélekedtek, hiszen a legnagyobb cahokiai földpiramis úgy tíz emelet magas, és kevés híján 623 ezer köbméternyi földet foglal magában. Föníciaiak, netán vikingek élhettek itt, vagy esetleg Izrael egyik eltűnt törzse, hümmögtek a bevándorlók. Indián város?! Föl sem merült bennük a gondolat – egészen más kép élt bennük az indiánok életformájáról.
Amúgy Henry Brackenridge jogász és amatőr történész írt elsőként részletesen Cahokia dombjairól. A környező prérit járva, 1811-ben bukkant rá a dombokra és az irdatlan központi halomra: „Csak bámultam hökkenten, valahogy olyasformán, amiként az egyiptomi piramisokra csodálkozik rá az ember. Minő bámulatos földhalom! Ekkora tömeget fölhalmozni több ezer munkásnak is évekbe telhetett.”
Reggeli ködbe burkolózik a Monks Mound. Építése idején alighanem ezer meg ezer indián ügyködött a halom körül: 15 millió kosárnyi földet hordtak ide. Az óriásdomb tetején emelt nagy templom (vagy talán palota) minden bizonnyal vallási szertartások színhelyéül szolgált.
A felfedezésről beszámoló újságcikkek jórészt visszhang nélkül maradtak. Brackenridge levélben panaszolta ezt föl barátjának, a korábbi elnöknek, Thomas Jeffersonnak. Sajnos keveseket – elnököt se sokat – érdekelt a téma és Cahokia létezése. A befolyásos körök akkoriban épp azzal voltak elfoglalva, hogy egyszer s mindenkorra megoldják az indiánkérdést – dehogyis akartak ők az őslakosok történetével vesződni.
Andrew Jackson elnök 1830-ban elrendelte: a keleti vidékek indiánjai költözzenek át a Mississippi nyugati partjára. Végtére is az indiánok nomád vademberek, mondogatták a törvényhozók, úgyse tudnának mihez kezdeni a jó termőfölddel. Nagyon nem jött volna jól, ha kitudódik, hogy néhány száz évvel korábban még hatalmas (a korabeli főváros, Washington méreteivel vetekedő) indián város létezett, sőt virágzott a Mississippi folyó térségében.
A 20. század második feléig alig akadt amerikai felsőoktatási intézmény, amelynek tantervében szerepelt Cahokia és a többi hasonló lelőhely. Támogatott régészeiket is szívesebben küldték máshova az egyetemek – például Görögországba, Mexikóba és Egyiptomba, mert ott kellőképpen távoli és romantikus múltba nyúlhatott vissza a kultúrtörténet kutatója. Cahokia, a szomszédos East St. Louis és St. Louis indiánok hagyta dombjaiért csak egy kicsiny, ügybuzgó és lelkes csapat folytatott szélmalomharcot. Ám hiába igyekeztek; a két utóbbi helyszínt – ahol egykor a mississippi indiánok legnagyobb közösségei éltek – földig rombolták, majd a terepet leburkolták. Cahokia egyik nagy halmát, a Monks Moundot (Szerzetesek dombja; francia barátok laktak a tövében valaha), 1925-ben állami parkká nyilvánították, de attól kezdve is csak szánkázásra, meg a húsvéti tojáskeresési móka helyszínének használták. Ezt-azt építettek rá, ám Cahokia igazából senkit sem érdekelt; az 1960-as évekig csak elvétve, és csekély meggyőződéssel vizsgálták a régészek.
A teljes cikket elolvashatja a magazin februári lapszámában.