Amazónai kalandok mesélője volt Molnár Gábor

„Hihetetlen hangulatteremtő képessége volt.

Az olvasók mindig dicsérték, hogy úgy érzik, olvasás közben megfeledkeznek a napi gondokról, a főnökükről, a bajokról, és ott vannak Molnár Gáborral az Amazonason egy csónakban ülve

– meséli édesapjáról ifj. Molnár Gábor. Az idősebb Molnár (1908-1980) két évet töltött Amazóniában, majd egy tragédia hazautazásra kényszerítette, de ez a két esztendő egy több évtizeden átívelő csodálatos életpálya alapja lett.

„Úgy mondják, aki elveszti a látását, jobban emlékszik vissza azokra az időszakokra, amikor még látott. Egész apró, számunkra jelentéktelen dolgokra is emlékszik. Amikor kérdeztem apámat erről, mindig mondta, hogy álmában újra látott. Több mint húsz könyvet írt a brazíliai kalandjairól. Ezek alapja valamilyen történet volt, ami ott megesett vele, a többit pedig kiszínezte a fantáziája. Illetve a regényíráshoz folyamatosan képezte magát, állandó levelezésben állt a brazíliai magyarokkal. Az írói tehetség már korábban is ott szunnyadhatott benne, és ez a trauma előhozta.”

A történet 1929-ben kezdődött, amikor a 21 éves Molnár újságcikket olvasott egy Brazíliába induló bogárgyűjtő expedícióról. Nosza több sem kellett, jelentkezett a csapatba, és mivel rátermett, fegyverforgatáshoz is értő fiatalember volt, sikerült bekerülnie. Amikor azonban megérkeztek, az expedíció többi tagja megbetegedett, és visszafordultak. Molnár egymaga maradt.

Hazautazni nem akart, ezért beállt a Ford autógyár helyi ültetvényére dolgozni. Mezőgazdász végzettsége révén és egyéni kvalitásainak köszönhetően egy év múlva már ültetvényfőnök volt. „Ő vezette azt az ültetvényrészt, ahol a munkások számára termelték az élelmiszert. Tejgazdaságot szervezett a Tapajós folyó mentén, tejszeparálót, rizsültetvényt létesített” – mondja fia.

Elvesztette a látását

Molnár úgy állapodott meg a vezetőséggel, hogy minden két hónap munka után két hónap fizetés nélküli szabadságot vehet ki. Ezekben az időszakokban saját megtakarításaiból indított felfedező expedíciókat, nemcsak a környékre, hanem akár ezer-kétezer kilométer távolságra az őserdőben. A gyűjtött növényeket, állatokat és tárgyi leleteket hajón küldte haza a Magyar Nemzeti Múzeum számára – minden ellenszolgáltatás nélkül.

Két év telt el így aktív munkával, amikor egy nap az egyik munkása gyutacsokat talált, amelyeket Molnár azonnal elvett tőle, hogy semlegesítse azokat. Ám a gyutacsok felrobbantak a kezében, és a szörnyű balesetben megvakult.

„Mindig mondtam neki, hogy ha velem egy ilyen tragédia történt volna, én kimentem volna a Tapajós partjára, hallgattam volna egy darabig a vízcsobogást, aztán számba vettem volna a puskacsövet. Erre azt felelte, hogy ez neki is megfordult a fejében, de az egyik szemével még érzékelte a fényt, és azt mondták, hogy talán van remény” – idézi fel a fia, aki tengerészként maga is számtalan kalandot átélt.

Molnárnak csodával határos módon sikerült hazajutnia, de az itthoni specialisták sem tudták megmenteni a látását.

Elköltözött hát nagyszülei Ajka melletti házába, és a kórházban elsajátított gépíró tudására támaszkodva elkezdte papírra vetni élményeit.

„Azt mondta, ha egy-két éven belül nem lesz képes íróként megélni, akkor átmegy a másik világba. Először csak kisebb írásai jelentek meg a lapokban, de olyan népszerűvé vált, hogy már a második világháború előtt három regényét is kiadták.”

Mivel korábbi Ford-alkalmazottként érvényes életbiztosítással rendelkezett a Phönix Életbiztosítónál, lehetősége nyílt arra, hogy az anyjával megvásároljon egy telket Érdligeten. Építettek rá egy házat, amelynek manzárdszobáit kiadta albérlőknek.

„Amikor sűrűsödött a háború, zsidókat bújtatott ezekben a szobákban. Kérdeztem tőle, hogyan volt ez lehetséges. Azt válaszolta, hogy minden este áthívta a nyilas körzetvezetőt inni egyet. Senkinek meg nem fordult volna a fejében, hogy felettük a manzárdszobákban zsidók lehetnek. Sőt, még a katonaszökevény öccsét is odafent bújtatta. Ezt úgy oldotta meg, hogy jóban volt a postáskisasszonnyal, aki az érkező behívókat továbbküldte olyan településre, Nyíregyházára, Debrecenbe, amelyet már elfoglaltak a szovjet csapatok, tehát lehetetlen volt onnan foganatosítani a behívást” – idézi a családi legendáriumot ifjabb Molnár Gábor.

A háború után édesapja egy ideig partvonalra szorult, az ötvenes évek elején nem volt keletje a dél-amerikai útleírásoknak. Ám a kalandokat ekkor sem hárította: 1956-ban az Írószövetség meghirdette, hogy ki lehet települni Ugandába. Molnár el is ment volna, de felesége egy vak emberrel és két kisgyerekkel nem vállalta a költözést Afrikába.

Újra eljutott Brazíliába

1956 után azonban minden megváltozott. „A belpolitika egyrészt kegyetlenül leszámolt az ellenségnek kikiáltott személyekkel, másrészt – talán figyelemelterelésnek – kiadták például Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című, adriai yacht körútról szóló regényét, egy Tarzan-könyvet, sőt, gróf Széchenyi Zsigmond vadászkalandjait. Apámnak is egymás után jelentek meg a regényei, mert nem volt bennük politika, csak jó és rossz emberek meg természetleírások. Veszélytelennek minősült.”

Amilyen zárkózott ember volt annak idején Fekete István, annyira szeretett emberek közé menni Molnár Gábor Remek előadó volt. „Sokszor elkísértem apámat író-olvasó találkozókra, pláne vidékre, mert akkor mindig kérte a szervezőket, hogy engem vigyenek el a helyi lovardába vagy hasonló helyre. Iskolákban is gyakran tartott előadásokat, azért soha nem fogadott el pénzt, mert azt vallotta, hogy ők lesznek a jövő olvasói. Csodálatos volt látni, hogy a tornaterembe beterelt, nyüzsgő gyerekhad miként csendesedett el egy szempillantás alatt, amikor az apám elkezdte mesélni az amazonasi történeteit.”

1972-ben még egyszer kijutott Brazíliába, meghívta őt az ottani külügyminisztérium, feltéve, ha kifizeti az útiköltséget.

Nem más, mint az akkor már világhírű festőművész és grafikus, Szász Endre segített ebben.

„Ő ugyanis 1963-ban nálunk lakott, és akkor még nem volt gazdag ember, annyira nem, hogy az én nadrágomban nősült meg. Amikor felvitte az Isten a dolgát, azzal riogatta anyámat, hogy hoz neki egy vadászgepárdot. Amikor jött apunak ez a brazíliai lehetőség, Szász már kint élt Los Angelesben. Anyám levélben kérte őt, hogy gepárd helyett inkább az útiköltséggel segítsen apámnak. Postafordultával jelentkezett a Lufthansa légitársaság, hogy megérkezett hozzájuk a befizetés, amely bármikor beváltható.”

Molnár ki is utazott Brazíliába, Amazon állam kormányzójának vendégeként rendelkezésére bocsátottak egy hajót, felvásárolt egy halom horgászfelszerelést, amelyet az indiánoknak csereberére szánt a gyűjtőmunkához. A brazíliai magyarok is vásároltak számára különféle indián tárgyakat és állatpreparátumokat a helyiektől. Csakhogy hazafelé a reptéren közölték vele, hogy ezt a sok holmit nem viheti fel a gépre.

Ám kiderült, hogy a járat fő stewardesse magyar származású volt, aki ráadásul olvasta Molnár Gábor könyveit. „Megfogták a légikísérők a nyilakat, nyílvesszőket, és mindent felpakoltak a gépre. Anyám mesélte, hogy kiment elé Ferihegyre, ahol apám megjelent a februári hidegben rövid ujjú ingben, szalmakalapban, karjában egy öl indián íjjal és nyílvesszőkkel” – emlékezik vissza a fia.

Brazíliában elismerték

„Számomra ő nem a brazíliai felfedező volt, hanem az apa, akinek az volt a fontos, hogy a családjának biztos megélhetést teremtsen. Több mint húsz könyve jelent meg. Az ő igazi szívfájdalma az volt, hogy nem létesülhetett a Természettudományi Múzeumban Molnár Gábor gyűjtemény.

Pedig Aczél Györgynél, az akkori teljhatalmú kultúrpolitikustól is kért meghallgatást, ahol előterjesztette, hogy megválasztották a Brazil Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának, és Mato Grosso államban A dzsungel doktora című könyve kötelező olvasmány.

Apám a maga idejében jól ismert név volt Brazília-szerte. Próbált további magyar gyűjtőexpedíciót szervezni Brazíliába, amelyet a helyi magyarok örömmel támogatták volna. Ez sajnos már nem valósulhatott meg, mert szén-monoxid-mérgezésben meghalt” – mondja ifjabb Molnár Gábor.

Kívánsága szerint Ajka mellett, a csingervölgyi temetőben helyezték végső nyugalomra. Ajka díszpolgárává fogadta, iskolát és könyvesboltot neveztek el róla, köztéri szobor őrzi emlékét, a helyi Helytörténeti Múzeumban pedig emlékszoba. A képeken látható amazonasi őslakos tárgyak itt vannak kiállítva. Egy Dél-Amerikai darázsfaj – Parascelio molnari – is őrzi emlékét, amelyet ő fedezett fel 1930 őszén a Tapajós folyó mentén.