Magyar származású kutató dolgozott a titkos, jég alatti bázison

Az amerikai hadseregnek komoly tervei voltak Grönlanddal az 1960-as években: tudományos kutatással álcázva titkos katonai projektet folytattak, ehhez a jégtakaró alatt komplex bázist építettek ki. A Camp Century tábor működését tárja fel a National Geographic magazin 2025. februári számának címlapsztorija, ennek kapcsán online kiadásunk is foglalkozik a témával.

Arizonában telefonon értük utol a hajdani kutatócsapat egyik résztvevőjét, Austin Kovacs kutatómérnököt.

Az immár 86 éves szakember 1962-től a tábor építményeinek alapozását tervezte. Hogy miért pont őt válogatták be a grönlandi csapatba? Korábbi sarkvidéki terepmunka tapasztalata közrejátszhatott ebben.

„A New England College friss diplomás építőmérnökeként 1960-ban egy nagy építési vállalkozó segédfelügyelője lettem. Egyik nap váratlanul kaptam egy telefonhívást, hogy volna-e kedvem az International Telephone & Telegram (ITT) telefontársaság sarkvidéki projektjében dolgozni. Naná, hogy volt!”

Ez volt a DEW Line-nak nevezett riadórendszer (lásd lentebb), amelynek kiépítésében Austin Kovacs Kanada sarkvidéki területein és Alaszka északi partvidékén vett részt. Közben egyszer már kapott sorkatonai behívót (a második világháborút követően az Egyesült Államok hadserege minden 18. évét betöltött férfit behívott kétéves szolgálatra), de mivel a DEW Line kormányzati projekt volt, a felettesei kijártak neki egy fél éves halasztást.

Tudományos kutatás volt a fedőtevékenység

„1962 nyarán azonban megint megérkezett a behívó, és akkor úgy döntöttem, inkább essek túl rajta. Valószínűleg a sarkvidéki építési tapasztalataimnak köszönhetően kerültem Grönlandra a Camp Century építésére” – meséli Kovacs.

A seregben megkapta az alapkiképzést, és utána a CRREL hanoveri laborjában kezdte a szolgálatot. A Cold Regions Research and Engineering Laboratory (Sarkvidéki Kutató- és Mérnöki Laboratórium, CRREL) az amerikai hadsereg Mérnöki Kutató és Fejlesztő Központjának a New Hampshire állambeli Hanoverben található kutatási létesítménye, amely mindmáig tudományos és mérnöki támogatást nyújt az amerikai kormány és hadsereg számára, és amelynek fő kutatási területe a sarkvidéki környezet.

Lényegében a CRREL-kutatás volt az amerikai hadsereg grönlandi hidegháborús műveletének, a Camp Century projektnek a fedősztorija. A National Geographic magazin részletesen bemutatja a tábor működését, a vonatkozó cikkből itt érhető el egy kis ízelítő, a teljes szöveg februári lapszámunkban olvasható.

Grönlandon a Camp Century jégalagutakban kialakított kutatási építményeinek alapozását facölöpökkel végezték. A polar firnnek (magyarul csonthónak is) nevezett jégrétegben nagyon nehéz a cölöpöket leverni vagy lefúrni. Ez a felszínre hulló friss hóból az évek során összesűrűsödő, az újabb hóesések miatt egyre lejjebb kerülő és mind tömörebbé váló jégréteg válik végül jégtakaróvá vagy gleccserjéggé. Ennek a jégrétegnek a terhelhetőségi tulajdonságait vizsgálta Kovacs.

Az első nyarat egy civil cölöpözési szakértő mellett töltötte, majd, amikor az illető távozott a CRREL-től, Kovacs, mint a projekt egyetlen ismerője, átvette a helyét. „Egyből ki is tört a botrány a katonáknál, mert csak tizedesi rangom volt, és az alám beosztott őrmester közölte, hogy nem hajlandó utasításokat elfogadni egy nála alacsonyabb rangú tizedestől, és más őrmesterek is piszkáltak emiatt” – idézi fel.

Kovacs a két év után leszerelt, ekkor véglegesítette a CRREL, amelynek kutatómérnökeként a Camp Century 1966-os bezárásáig minden nyáron a grönlandi táborban dolgozott. 1967-ben és 1969-ben is felkereste a létesítményt három kollégájával a CRREL megbízásából. „Kísérteties volt visszatérni, és látni, hogy a jég lépésről-lépésre elkezdte átvenni az uralmat a tábor felett. A felszínen a felhalmozódó hó egyre nagyobb nyomást fejtett ki a mélyben lévő építményekre, és minden kiásott üregbe benyomakodott” – meséli.

Abban a kis házban laktak, amelyet Kovacs még kísérleti céllal épített clölöpökre. További kísérleteket folytatott le a hó teherbíró képességét illetően, két munkatársa a jégtakaróban korábban végzett, 5 ezer láb (1500 m) mély fúrásokat ellenőrizte.

Antarktikán gleccsert neveztek el Austin Kovacsról

Grönland után a tengerjéggel kapcsolatos kutatásokat végzett, úttörő szerepe volt az akkor még fejlesztés alatt álló talajradar ilyen célú alkalmazásában, valamint a tengerjég vastagságának repülőgépre szerelt elektromágneses műszerekkel végzett mérésében. Austin Kovacs, mint a jégfúrás és sarkvidéki építkezés szakértője, a CRREL égisze alatt bejárta az egész világot. „1995-ig voltam a cégnél, eljutottam Skandináviától a Szovjetunión át Japánig és Új-Zélandra, megjártam az Északi- és a Déli-sarkot is.”

Utóbbi helyen a szél által tisztára söpört, kék jégnek nevezett területen repülőgép leszállópálya kialakításához végzett kutatásokat. A déli kontinensen ugyanis mind nagyobb mértékű a légi forgalom, nemcsak kutatók érkeznek, hanem például azok a hegymászók is, akik mind a hét kontinens legmagasabb csúcsait meg akarják mászni.

Austin Kovacs kutatómérnökként több mint 220 tanulmány szerzője vagy társszerzője volt. Tevékenysége elismeréséül 1979-ben és 1981-ben megkapta az Antarctica Service érdemérmet, 1990-ben pedig az Egyesült Államok Hadserege Műszaki Hadtestének kitüntetését. Antarktikán egy gleccsert is elneveztek róla.

Az 1980-as években részt vett a második világháborúban Grönlandon lezuhant hét repülőgép felkutatásában a jég alatt. Egy B17-es bombázó helyét távvezérlésű talajradar segítségével határozta meg, majd egy általa tervezett forróvizes fúróval mintegy 175 láb (53 m) mélyre lefúrta a géphez. A megtalált gépek közül egy P38-ast később kiástak, restauráltak és ma is repül, immár Glacier Girl néven.

Két szabadalom fűződik a nevéhez, 1995-ös nyugdíjba vonulását követően saját fejlesztésű jég- és magfúróit kezdte forgalmazni. Cégét 2013-ban eladta. Hajdani alma materét, a New England College-ot 2022-ben és 2024 -ben összesen 11 millió dolláros adománnyal támogatta.

A történet itt akár véget is érhetne, de nem fog.

A National Geographic magyarországi szerkesztősége ugyanis megpróbál segíteni Austin Kovacsnak abban, hogy információkat szerezzen Amerikába kivándorolt édesapja Magyarországon töltött fiatalkoráról.

Szemotán Nándor 1902-ben született, és 13 éves korában, a „legfiatalabb huszárként”, ahogy a korabeli sajtó írt róla, megjárta a galíciai frontot az akkor 40 éves édesapjával, mindketten ezüst vitézségi érmet kaptak. (A galíciai csata az első világháború korai szakaszában zajlott, amelynek során az Osztrák-Magyar Monarchia serege súlyos veszteséget szenvedett el Oroszországtól.)

A háború után Szemotán munkanélküli volt, ezért beállt a francia idegenlégióba, de onnan megszökött. Törökországig menekült, ahol fűtőként feljutott egy New Orleans-ba tartó hajóra. Tetanuszfertőzés (merevgörcs) miatt az első amerikai kikötőben partra tették, kórházba került.

„Végül a kinti magyarok segítségével eljutott New Yorkba, ahol munkát szerzett, nőül vett egy amerikai lányt, és megszülettem 1938-ban. Bevándorláskor azért változtatta meg a nevét Alfred Kovacsra, nehogy szökevényként rátaláljon a francia idegenlégió, mert akkor főbe lövik” – adja meg a csattanót beszélgetésünk végére Austin Kovacs. Szemotán Nándor a hetvenes életéveiben visszaváltoztatta nevét a születésire.

Szerkesztőségünk megpróbálja összekötni Austin Kovacsot a téma hazai történész szakértőivel és dokumentumgyűjtőivel, felkutatjuk számára a korabeli releváns sajtómegjelenéseket.

A DEW Line

A DEW Line egy radarállomás-lánc volt, amely Alaszkától Kanadán és Grönlandon át elért Izlandig. Nevének feloldása: Distant Early Warning Line, azaz távoli korai riadólánc. A Pentagon azt remélte, hogy az északi sarkkörtől nagyjából 320 kilométerre húzott vonalra telepített radarok képesek lennének észlelni az Északi-sark felől érkező, az amerikai városokat veszélyeztető szovjet bombázó repülőgépeket. A kanadai kormány területhasználati engedélyt biztosított a radarállomások tervezett helyszínére, azzal a kikötéssel, hogy a rendszer teljes kiépítésének költségét az Egyesült Államok állja.

A DEW Line korának legnagyobb mérnöki projektje volt: a tervezésben és kivitelezésben 25 ezren vettek részt, az építéshez szükséges anyagok összesített tömege elérte a 30 ezer tonnát, amely 10 ezer vasúti vagont igénylő szállítmánynak felel meg.

A 63 radarállomásból álló kommunikációs hálózat építése 1954-ben kezdődött, és alig három év múlva be is üzemelték. A kanadai DEW Line állomások többségét a Kanadai Királyi Légierő és az Egyesült Államok Légiereje (US Air Force, USAF) közösen felügyelte. 1958-ban a radarlánc a közös kontinentális légvédelem új, Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság (NORAD) nevű szervezetének egyik kiemelt projektje lett.

Az állomásoknak három típusa volt: a személyzet nélkül, automatizáltan működő kis „áthidaló” állomások, amelyeket az USAF szakemberei nyaranta ellenőriztek; a közepes méretű állomások, amelyeken egy állomásvezető, egy szakács és egy műszaki beosztott is dolgozott, valamint a nagy állomások, amelyeken akár könyvtár vagy más szórakozási lehetőség is adott volt a kanadai és amerikai civilekből (is) álló személyzet számára.

Az állomások számos nagy hatótávolságú L-sávú – AN/FPS-19 néven ismert – kutatóradart használtak. Az állomások közötti szakaszokat az irányított AN/FPS-23 doppler radarrendszerek figyelték. Az állomásokat a White Alice rádiótávközlési rendszer (WACS) kötötte össze, amely troposzférikus szórási technológiát használt.

A DEW Line-t az 1980-es évek végén deaktiválták. Eredeti titkosított projektleírása ezen és ezen a linken érhető el.