Mintha megelevendne a múlt a budapesti fotós analóg képein

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Fotóriporterek Szakosztálya az idei évre 43. alkalommal írta ki a Magyar Sajtófotó Pályázatot 16 kategóriában. Újdonság, hogy 2025-ben nyújthattak be először streetfotó kategóriában pályaműveket egyedi képként vagy sorozatként.

2025. május 6-án délelőtt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban tették hivatalosan nyilvánossá az eredményeket, 18:00-kor a kiállítást ünnepélyes keretek között megnyitják, majd átadják a díjakat, egyben itt jelentik be a MÚOSZ Nagydíja és az André Kertész-nagydíj győzteseinek nevét is. A pályaműveket nemzetközi zsűri bírálta el: Szlukovényi Tamás, Adrian Evans, Petr Mlch, Radu Sigheti és Szarka Klára.

Bedynski Krisztián egyedi képpel pályázott Streetfotó kategóriában, amelynek lényege a nem beállított, előre meg nem tervezett utcafotózás, hanem a valóságot tükröző életkép.

A pályázaton első díjat nyert el az Ez volt a tekercs vége című fotójával.

2024. december 31-én 23:50 perckor készült a kép, szilveszter éjszakáján – 10 perc múlva már 2025 volt. Ez volt az utolsó kocka a nála lévő utolsó filmen.

Ez volt a tekercs vége.

Forrás: Bedynski Krisztián

Mit jelent az ön számára a fotózás?

Furcsa még számomra is, hogy mennyire zavarba tudok jönni egy ilyen egyszerű kérdéstől. Valószínűleg azért, mert számomra a fotózás nagyon személyes dolog – amit imádok művelni – és egyben a legféltettebb „titkaim” egyike.

Az életembe véletlenül érkezett, ugyanis eleinte csupán az utcákat kezdtem járni, sétálgattam, nézelődtem. A sétálgatás – mintegy terápia – megnyugvást hozott számomra a rohanásban és forgatagban, kikapcsolt a hétköznapok pörgettyűjéből az, hogy csak úgy egymagamban róttam az utcákat. A fotózás ehhez csupán később kapcsolódott, amikor elkezdtem kifelé is „látni”, nem csak befelé. Ám mindezt csak később fedeztem fel magamban. Eleinte – ahogy sokunk – önkifejezési formát kerestem, vettem egy gitárt, sokáig próbáltam zenélni, de mégsem éreztem annyira önazonosnak benne magam.

Aztán a sok magányos séta után megvettem az első digitális fényképezőgépemet.

Ha most visszanézem azokat a képeket, amelyeket akkor készítettem, tisztán látszik és megdöbbentő, hogy „ugyanazokat” a fotókat látom visszaköszönni, mint amelyeket mostanában készítek az analóggal.

Szeretem azt az érzést, ha egy olyan eszköz van a birtokomban, amely a teljes irányításom alatt áll olyan értelemben, hogy megfelelően tudom használni aszerint, ahogy én szeretném. Lehetne ez akár egy olló vagy egy toll is, amelyet úgy forgatok, hogy tökéletesen kifejezhessem vele a gondolataim.

A fényképezőgépet is úgy fogom fel, mintha írnék, csak éppen képek formájában készítem a naplóbejegyzéseimet. Így próbáltam meg rögzíteni a múltat és teszem ezt a jelenben is mintegy naplószerűen, aminek elsődlegesen nem a művészi kifejezés a célja, hanem a dokumentálás olyan módon, ahogy azt én szeretném. Noha a zenélés, a gitározás idővel eltűnt a mindennapjaimból, a séta és vele együtt a „fotó-naplózás” megmaradt.

Hogyan került kapcsolatba a fotózással, élnek-e családi kötődések, fotós hagyományok a mikrokörnyezetében?

Legelőször akkor találtam rá a fotózásra, amikor megvettem az első digitális gépemet. Ahogy említettem, addig is kerestem valamiféle önkifejezési vagy naplószerű dokumentálási formát, de ezeket nem nevezem igazán komoly próbálkozásoknak. Több tevékenységbe is belekóstoltam, de egyikben sem találtam meg az egyensúlyomat. Soha nem tudtam önmagamtól eljutni ezekben olyan szintre, elérni azt az eredményt, amely megfelelő visszacsatolást adott volna számomra. Ez alól kivétel volt a fotózás.

Aztán – ahogy az már csak lenni szokott –, amint megvettem az első gépem, mindenki hirtelen „szakértő” lett körülöttem és azonnal tudta, miért nem azt a gépet kellett volna vennem, miért a másik márka a jobb, stb.. Mindez viszont elindított bennem egy dacos folyamatot, amolyan lázadást: „ezt akkor is úgy fogom csinálni, ahogy nekem tetszik, azzal az eszközzel, technikával, ahogy én gondolom, ahogy kedvem tartja.”

A családomban senki nem állt komolyabban kapcsolatban a fotózással. Egyszerűen és szerintem sorsszerűen csupán a Forte gyárnál laktunk Vácon, így akadt olyan a családban, aki ott dolgozott vagy kapcsolata volt a gyárral, de ő sem fotózott. Természetesen – mint akkoriban minden családban – elkattantak a családi fotóalbumba a képek egy-egy kirándulás vagy családi esemény alkalmával, de különösebb hagyománya nálunk nem volt a fotózásnak. A családunkban mindenki mérnök, még csak művészek sincsenek köztük.

Akkor az inspiráció, ha jól gondolom, nem a háttérországból származik. Esetleg tanárok, példaképek, mentorok motiválták, biztatták az úton?

Valójában – mint a legtöbb dolgot az életemben – ezt is autodidakta módon sajátítottam el és haladtam az utamon. Természetesen kaptam inspirációt, hol pozitív, hol negatív történésekből, emberi kapcsolatokból, interakciókból és sok nevet is tudnék említeni mindkét előjellel, de nem szeretnék.

Egy biztos, mindig az élt bennem, hogy létezik a „nagybetűs” fotóművészet és emellett él az én saját fotóművészetem, amit nem is neveznék művészetnek. Ez az életem egy féltett darabja, a sajátom, az egyedi szabályrendszerével – már, ha van neki.

Mindezt magamért csinálom, nem másokért, nem elsősorban azért, hogy láttassak vagy a saját szemüvegemen keresztül mutassam meg másoknak a világot.

Önzőség vagy nem, mindegy; igyekeztem magammal foglalkozni és azzal foglalkozni, amit szeretek. Egy időben el is tiltottam magamat attól, hogy mások fotóit nézegessem és esetleg hassanak rám bármilyen formában.

Nem arra akartam fókuszálni, mit és hogyan csinálnak mások, hanem azzal, amit én művelek, hogy abban jól érezzem magam. Szerettem volna, hogyha mindaz, amit magamban a fotózással felépítettem, egy tiszta rész marad az életemben és nem szennyezi be más hatás. Nem akartam stílusirányzatokat követni, sem mások ízlését kiszolgálni vagy megfelelni annak, pusztán szerettem volna megélni mindazt az örömöt, amelyet a fotózás nyújtani képes nekem.

19 fotó

A társával Budapest szívében boltot üzemeltet, ahol analóg filmelőhívással, szkenneléssel és régi fényképezőgépekkel foglalkoznak. Hogy jött ennek az ötlete? Hiszen, amikor megnyitott az üzlet, az analóg-korszaknak már leáldozott és a reneszánsza csupán pár évvel később köszöntött ránk, leginkább a külföldiek körében. Ráadásul a Covid-19 járvány is közbeszólt, nehezített volt pálya.

Lehet, hogy az volt, de nem szeretem a kerülőutakat. Ha valamibe belekezdek, akkor azt szeretem teljes szívemmel csinálni.

Ahogyan fokozatosan ástam bele magam a fotózásba, egyre több fényképezőgépet próbáltam ki, egyre több hasonló fotóssal ismerkedtem meg, egyre mélyebbre ástam magam ebben a szubkultúrában, így pattant ki egyszer csak a fejünkből, hogy nyissunk egy efféle boltot. Eleinte hárman voltunk, mára ketten maradtunk és töretlenül üzemelünk.

Nem tagadom, voltak és gondolom, lesznek is nehézségeink, ám eddig minden helyzetet megoldottunk, és úgy érzem, hogy az esetenként felmerülő problémák ellenére ez a kis bolt még továbbra is örömet okoz nekünk. Örülök, hogy megteremtettük magunknak.  Egyben a saját fotós (előhívás, szkennelés, stb.) feladataimat is tudom itt végezni és remélem, hogy másoknak is tudok segíteni abban, hogy a fotózásban megtalálják azt, amit keresnek.

Miért épp a streetfotó műfaj és nem egyebek, mit lát benne, amitől más, mint a többi? Mitől különlegesebb, mitől vonzóbb?

Ez maga a szabadság: ott az utca, a fotós és ennyi. Rajta múlik, mit hoz ki belőle, mindent ő szabhat meg. A félelmei, a felkészültsége, a kalandvágy… Benne lüktet a felfedezés öröme is, ráadásul, ha az ember szeret utazni, számtalan lehetőség adódik egy-egy pillanat, helyzet megörökítésére.

Ám utazni sem kell, elég kilépni a lakásodból akárcsak ötszáz méterre és már a világ darabjainak végtelen tárháza veszi körül. Mindenhol érdekes témára lelhetünk, nem feltétlenül fog embereket ábrázolni a kép, de ez nem is szükséges.

A felemelő ebben, hogy azt tehetem, amit szeretnék, nincs benne semmi kötelezvény. Ha az ember úgy gondolja, esetleg kitűzhet magának célokat, hosszabb távú projekteket, sorozatokat, a lényeg viszont az, hogy ez nem kötöttség. Ebben a szabad műfajban nem tartozunk beszámolóval senkinek, nem kötnek szabályrendszerek, mint egyéb műfajok esetén és nem köt a kényszeres közlés vágya sem, néha nem is mutatom meg senkinek a fotóimat, ha viszont úgy tartja kedvem, megosztom másokkal. Másfél évtizede már biztosan gyűjtögetem a fotó-naplóim élménydarabjait, de lassan lesz az már két évtized is.

Mik a jövőbeli tervei?

Egyrészt folytatni akarom mindezt, soha nem szeretném az hinni, hogy elértem valami olyat, amiben már nincsen hova fejlődni. Továbbá szeretném rendszerezni az eddigi anyagaimat.

Gondolkodom kiadványokon, kisebb projekteken is.

Nem utolsó sorban pedig szeretnék kicsit kitekinteni az élet más területeire, kísérletezni másban és követni a világ folyását, hiszen mindig születik új és újabb a nap alatt. Nem szeretnék a jelenben megragadni, amely egyszer csak óhatatlanul múlttá válik.

A 43. Magyar Sajtófotó Kiállítás jelenleg megtekinthető a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A pályázatra beküldött képekből vándorkiállítás és Az év fotói címmel album készül.

Írta: Kollár Edina (VieWriter, Facebook).