Kőkori hajóutakat teszteltek japánban

Japán legkorábbi emberhez köthető leletei 30-35 ezer évesek, és a szigetek ekkor is szigetek voltak. A jégkorszaki alacsonyabb tengerszint miatt ugyan kisebb volt a vízi út hossza a kontinens felől, de így is kilométerek százait kellett megtenniük az embereknek – kőkori technikával.

Fontos azt is tudni, hogy itt húzódik a világ egyik legerősebb tengeráramlata, a Kuroshio-áramlat, amelyet át kellett szelni ahhoz, hogy a szigeteket elérjék. Az átkelés leginkább kritikus részét egy 110 kilométeres szakasz jelentette.

Nemrégiben egy japán-tajvani kutatócsoport két tanulmányban számolt be arról a részint kísérleti régészeti munkáról, amelyben feltárták, miként is juthattak az emberek Ázsia területéről Japánba. Most először szimulációk készültek, hogy merre és miként vihetett az első japán emberek tengeri útja, majd a kutatók a paleolitikumban használt eszközök segítségével elkészítették azokat a vájt kenukat, amelyekkel azután sikeresen át is keltek Tajvanról a Rjúkjú-szigetekre.

A modern ember legalább 50 ezer éve tengerjáró, tengerszakaszok átszelése nélkül nem tudták volna az emberek elérni például Ausztráliát sem. Ez utóbbi útra elterjedt elmélet a bambusztutaj használata (bár bizonyíték nincs rá), ám más területeken eltérő hajózási módszert alkalmazhattak elődeink. A Rjúkjú-szigetek egy 1200 kilométer hosszú lánc, amelyet Tajvanról kiindulva érhettek el az emberek.

A szakemberek már 2013 óta igyekeztek különféle technológiákkal bebizonyítani, hogy az ember képes volt átkelni a szigetekre. Azonban például különféle alapanyagú tutajokon ez nem sikerült, a Kuroshio-áramlat áthághatatlan akadályt jelentett.

A szimulációs kutatás során a szakemberek különböző kiindulási pontokról, eltérő évszakokban indítva a virtuális utazást megvizsgálták, mikor és merrefelé lehetett egyáltalán átjutni az áramlaton a szigetek felé. E szimulációk százainak elemzései is azt támogatták, hogy Tajvan északi részéről kellett elinduljanak az emberek.

Ezen felül, hogy kompenzálják az áramlat eltérítő hatását, nem a közvetlenül a célpont felé eveztek, hanem egy kicsit délkeletre. Ez is jól mutatja, hogy már ekkor magas szintű tengeri stratégiával rendelkeztek elődeink.

A kísérletek során olyan eszközöket használtak, amelyek a paleolitikumban rendelkezésre álltak az embereknek, vagyis a kenuhoz szükséges japán cédrusfát kőeszközzel vágták ki, majd kőeszközzel vájták a belsejét üregesre. Ehhez egyedi csapások tízezreire volt szükség.

A kenu orrát és oldalát ellátták olyan hullámterelőkkel is, amelyek megakadályozták, hogy a víz becsapjon a kenu üregébe – ezzel a járművet tengeri útra alkalmasabbá tették. Semmi extrára ne gondoljunk, bambusz rudat, illetve leveleket használhattak erre a célra. A kenu csak egy picivel volt kisebb, mint a leletekből ismert dzsómon kenuk. Nem egészen két nap alatt áteveztek vele a Rjúkjú-szigetek egyikére.