Ezek a gyíkok a közelben élték túl a Chicxulub-becsapódást

Az éjjeligyík-félék (Xantusiidae) első tudományos leírása 1859-ben látott napvilágot, mintegy két évvel azt követően, hogy az USA-ban Xántus János nyakon csípte a később az ő tiszteletére elnevezett család első ismert képviselőjét (Xantusia vigilis). E gyíkok aprók (5-10 centisek), szürkületi-éjjeli, de részint nappali életmódúak, rejtőszínűek, és sziklahasadékokban, fák üregeiben, kéregrepedéseiben, mohák alatt rejtőzködnek. Az állatok Kaliforniától Kubáig gyakorlatilag Közép-Amerika területén fordulnak elő, és egy újonnan, a Biology Letters folyóiratban publikált tanulmány szerint már a kréta végi kihalás idején is ugyanitt élhettek közvetlen elődeik.

A Chicxulub nevet kapott aszteroida a mexikói Yucatán-félszigetnél csapódott bolygónknak, ennek hatására a teljes élővilág azonnal elpusztult legalább 1000-1500 kilométeres sugarú körben. A becsapódást követő tűzviharok hatalmas erdőségeket perzseltek fel, főként mai Mexikó, az USA déli államai, Kuba, Guatemala, Belize, Kolumbia, Venezuela, sőt egyes adatok szerint még Brazília északi pereméig is lehettek közvetlen hatások. A túlélés mesterein azonban, úgy tűnik, ez nem fogott ki.

Az éjjeligyík-félék ma szélsőséges környezeti körülmények közt élő család, számos faj sivatagi vagy félsivatagi terület lakója, sziklarepedésekben, talajban lévő üregekben él. Más fajok a köderdők avarjában, fák vagy épp kaktuszok gyökereinél találnak otthont, ami közös bennük, hogy mindegyik valamilyen mikroélőhely lakója.

E kis zugok képesek kellő páratartalommal és hőmérséklettel is óvni az apró állatkákat. A mikroélőhelyek jelenthették a túlélésük kulcsát a kréta végi kihalási eseménykor is.

Xántus János, Barabás Miklós portréján

Forrás: Wikimedia Commons

A kutatók az éjjeligyík-félék genetikai elemzésén már hosszabb ideje dolgoznak, és e munkák során kiderült: a ma élő éjjeligyík-félék közös őse a kréta időszakban, 93 millió éve már létezett, és valószínűleg csak 1-2 utódból állhatott egy-egy fészekaljuk, számolt be a New Scientist. A kutatók a genetikai összehasonlítások, a molekuláris óra mellett az állatcsoport ősmaradványait is megvizsgálták.

„Úgy gondolom, nagyon is lehetséges, hogy ezek az ősi populációk közelebb élhettek a becsapódás helyszínéhez, mint manapság. Olyan, mintha az éjjeligyík-félék eloszlása körbeölelné a becsapódás helyét” – mondta Chase Brownstein, a kutatás vezetője. Az ősmaradványok alapján az kizárható, hogy később hódították volna meg a jelenlegi élőhelyeiket. E gyíkok közös őse szinte bizonyosan észak-amerikai volt, és itt az ősmaradványaikat mind a becsapódás előtti, mind az azt követő rétegekben meg lehet találni.

A család mai képviselői is rejtett zugokban húzódnak meg, lassú az anyagcseréjük (mint például a teknősöknek), és ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a katasztrófát, majd az ínséges időket túlélték. A hasonlóan nagy túlélőnek tartott csoportok azonban számos tulajdonságban különböznek tőlük.

A kis termet, a jó búvóhely közös, ám úgy tudtuk, hogy a túléléshez elengedhetetlen a nagy szaporulat, gyors szaporodás, valamint a jelentős elterjedési terület. E gyíkok ezekkel teljesen ellentétesek, hisz kevés utóddal és szűk elterjedési területtel is sikerült nekik túlélni.